Az elmúlt nyolc évben Magyarország iskolapéldáját mutatta annak, hogy nem szabad politizálni. 2002-ben a szocialisták még a „jóléti rendszerváltás” jelszavával vették át a hatalmat a stabil gazdasági körülményeket teremtő polgári kormánytól.

Ám rövidesen kiderült: ígéreteik megalapozatlanok voltak, az ország nem bírja el a támogatások és juttatások olyan mértékét, amivel 2002–2003-ban megajándékozták a társadalmat. Beismerés helyett azonban az MSZP a ködösítést választotta. Becsapták a nemzetközi szervezeteket, becsapták a közvéleményt, hogy elhitessék: továbbra is élhetünk úgy, mint addig, sőt újabb juttatásokra számíthatunk. A célt elérték, 2006-ban a szocialisták újra megnyerték az országgyűlési választásokat. Ám az ország súlyos árat fizetett. Ma még felmérni sem tudjuk, hogy az időközben duplájára dagadt államadósság a jövőben mennyit vesz majd el a magyar családoktól.

Megalapozatlan jólét

Pedig sokak számára milyen szép volt a Medgyessy-kormány első másfél éve! Az új miniszterelnök ugyanis betartotta a választások alatt irreálisnak tűnő ígéreteit. Adómentessé tette a minimálbért, végrehajtotta a közalkalmazottaknak ígért 50 százalékos béremelést, s megkezdte a 13. havi nyugdíj kifizetését. Emellett fenntartotta a polgári kormány által bevezetett juttatásokat: az állami lakásépítési programot, a kisvállalkozókat támogató konstrukciókat, a Széchenyi Terv fürdőfejlesztési beruházásait.

Tovább folytatták, sőt felgyorsították az autópálya-beruházásokat is. S hogy az MSZP szociális érzékenységét is bizonyítsák, a korábbinál sokkal bőkezűbb segélyezési rendszert vezettek be. A választások utáni két évben pezsgő, dinamikusan fejlődő képet mutatott az ország. A reálbérek évi 10 százalék körül emelkedtek, s az állami beruházások mellett a magántőke is aktivizálta magát. Gyárak, kereskedelmi központok, irodaházak épültek, hogy ki tudják elégíteni a rohamosan növekvő keresletet.

Jellemző adat: 2002-ben és 2003-ban is mintegy 8 százalékkal nőtt a kiskereskedelmi forgalom.

Máig rejtély, hogy Medgyessy Péter, aki 1996–1998 között Bokros Lajost követő pénzügyminiszterként őrködött az ország gazdasági egyensúlya fölött, hogy adhatta nevét egy átmeneti jólétet okozó, gazdaságilag nyilvánvalóan fenntarthatatlan programhoz. Nyilatkozatai szerint abban bízott, hogy az ország gazdasági növekedése utólag megteremti az osztogatások fedezetét. Ám rövidesen rá kellett jönnie: e rendkívüli túlköltekezést a leggyorsabb növekedés mellett sem képes finanszírozni a magyar gazdaság. Emlékezetes: a magyar államháztartási hiány 2002-ben a GDP 9, 2003-ban 7 százalékára rúgott.

A GDP növekedése ugyanekkor nem volt rossz: 4,5 százalék körül mozgott, vagyis alig maradt el attól, mint amit a polgári kormány produkált Magyarország eddigi legsikeresebb éveiben. Hogy ez mégsem volt elég az osztogatás fedezésére, mutatja, hogy ugyanekkor az államadósság a 2001-es 52 százalékról 58 százalékra nőtt.

2004-ben Medgyessy belátta tévedését, és stabilizációs programmal próbálkozott. A párton kívüli miniszterelnök azonban gyenge volt ahhoz, hogy akár az MSZP-vel, akár az SZDSZ-szel el tudja fogadtatni a választások előtti években szükséges megszorításokat. Így 2004 csak múló felhő lett az egyre költekezőbbé váló magyar társadalom egén. Igaz, a reálbérek 1,1 százalékkal csökkentek, s az államháztartási hiány is 6,4 százalékra csökkent, a megszorítások azonban jórészt a vállalkozói szférát érintették, a jóléti intézkedések pedig változatlanok maradtak. Hogy a társadalom mennyire nem volt hajlandó komolyan venni a megszorításokat, bizonyítja, hogy a kereskedelmi forgalom ebben az évben is töretlenül, 5,4 százalékkal nőtt – a családok inkább hitelfelvétellel hidalták át az átmenetinek gondolt nehezebb időszakot.

A szocialisták felmérték: nem mehetnek a társadalom elvárásai ellen, inkább feláldozták a jövőképében egyre bizonytalanabb miniszterelnöküket. 2004 őszétől eljött a rendszerváltozás utáni magyar politika legvisszataszítóbb időszaka: Gyurcsány Ferenc kormányzása. Az újabb választási győzelem érdekében az egykori KISZ-titkár folytatta Medgyessy osztogató politikáját – annak ellenére, hogy a gazdasági feltételek ezt messze nem tették lehetővé. Valójában fejjel rohantak a falnak, rohamsebességgel röpítették az országot az összeomlás felé, ám ez sem zavarta őket. Egyetlen céljuk az volt, hogy csak 2006 tavasza után jöjjön el az igazság órája. Folytatódott tehát a túlköltekezés, s hogy ez ne legyen feltűnő, gyakorlattá vált a költségvetés kozmetikázása. Különböző költségvetési trükkökkel állami kiadások tucatjait tüntették el, minősítettek egyszeri, rendkívüli tételnek. Előbbire példák az autópálya-építések, utóbbira az állami nyugdíjrendszert megrövidítő magánpénztári befizetések. Ez volt az az időszak, amikor Magyarország egy-egy adott évben négyféle költségvetési hiányszámot is nyilvánosságra hozott. Volt a magyar módszertan szerinti költségvetési hiány, a magán-nyugdíjpénztári hiánnyal korrigált költségvetési hiány, mindegyik számszaki és eredményszemléletű megközelítésben, s végül voltak az uniós módszertan szerint meghatározott számok – amelyek alapján még az elemzők sem tudták értelmezni, valójában hogy is áll az ország. A trükközésnek, hazudozásnak végül az Európai Unió vizsgálatai vetettek véget: Joaquín Almunia pénzügyi biztos felszólítására a magyar kormány kénytelen volt beismerni, hogy a 2005-ös államháztartási hiány 3,6 százalék helyett valójában 7,9 százalék. Ám idehaza ez sem nyitotta fel a szemét a társadalomnak.

A fizetések értéke ugyanis abban az évben ismét jócskán, 6,3 százalékkal nőtt, s a fogyasztás a megszokott 5 százalékkal bővült. S hogy mindez biztosan elegendő legyen, 2006-ban még erre is rápakolt egy lapáttal a kormány. Év elején csökkentették az áfát, a személyi jövedelemadót, a munkaadók által fizetett tételes egészségügyi hozzájárulást, a parlamenttel pedig ötéves adócsökkentési programot fogadtattak el. S a megtévesztés sikerült. Az emberek az eszük helyett inkább a vágyaikra hallgattak. A szocialisták népszerűsége, amely Medgyessy utolsó időszakában már mindössze 20 százalékon állt, a 2006-os választásokra 40 százalék közelébe emelkedett.

Visszájára fordult ígéretek

Csak idő kérdése volt, hogy az álmokból fújt luftballon kipukkadjon. Alig telt el két hónap a választások után, amikor „nem kell félni, nem fog fájni” körítéssel Gyurcsány Ferenc bejelentette az első megszorításokat. Majd ősz elején minden ígéretét visszavonta. Nem tehetett mást, hisz korábban végsőkig feszítette a húrt. Bár év elején még azt mondta, az adócsökkentéseket „a pazarló állam megregulázásából” fedezik majd, az őszi hónapokra nyilvánvalóvá vált, hogy az ígéretek fedezetlenek voltak. Magyarország 2002 után 2006-ban ismét az unió legfelelőtlenebb tagországa lett: ezúttal a GDP 9,3 százalékára ugrott az államháztartási hiány. Ráadásul ekkor már azt sem lehetett csinálni, amit a korábbi években: külső forrásokból fedezni a túlköltekezést. Az államadósság ugyanis négy év alatt, negyedével nőve a GDP 65 százalékára kúszott fel, minden költségvetési számítás szerint átlépte az euró bevezetéséhez meghatározott határt, ami immár a külföldi befektetők előtt is feltűnővé tette hazánk kritikus helyzetét.

A kormány tehát kijelentette: mostantól igazat mondunk. S elkezdték a társadalmon bevasalni azt, amit az előző négy évben szétosztogattak. Ám arra – talán – ők sem gondoltak, hogy ez négy teljes évre – sőt még tovább – befullasztja a gazdaságot.

2006 óta Magyarország egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a mocsárban. A jólétet mérő gazdasági mutatók legtöbbje már 2004-től esést mutat, 2006 után azonban mintha mindegyiket lebombázták volna. A 4 százalék körüli GDP-növekedés például 2007-re 1, 2008-ra 0,6 százalékos mértékre esett. Zuhant az életszínvonal is. Először azért, mert 2006–2007-ben megszigorítottak számos támogatást: a társadalom jelentős részére rászabadították a világpiaci gázárakat, megnyirbálták a lakáshitel-támogatásokat.

Másodszor azért, mert adócsökkentés helyett épp adóemelést hajtott végre a kormány: megszüntették a 15 százalékos áfakulcsot, az ide tartozó termékek a 20 százalékos sávba kerültek át, s kiterjedt körben emelték a vállalkozókat terhelő adókat.

Harmadszor pedig azért, mert az adóemelések miatt felpörgő infláció csökkentette a fizetések értékét. 2007-ben 4,6 százalékkal estek a reálbérek, s a borítékok 2008-ban sem tanúskodtak számottevő növekedésről. A társadalom elszegényedését beszédesen példázzák a fogyasztás visszaesését mutató statisztikák. Több mint tízéves töretlen növekedés után 2007-ben a lakosság 2,1, 2008-ban 1,6 százalékkal volt kénytelen visszafogni kiadásait.

Ráadásul Magyarország újra kénytelen volt megismerkedni a magas államadósság nyomorító következményeivel. Az államadósság talán a legalattomosabb gazdasági mutató: nem akkor mutat ugyanis számottevő romlást, amikor az ország hibát hibára halmoz, hanem jóval később – utólag mutatja meg a hibák eredményét. Az adósságból történő osztogatás ezért volt kitűnő eszköz 2005–2006-ban, amikor épp az volt a cél, hogy csak utólag legyen látható a felelőtlen gazdaságpolitika ára.

Utólag viszont az államadóssági mutatók kegyetlenül falhoz állítják az országot – akkor is, ha időközben korrigálták a hibás irányvonalat. Ez történt 2008-ban. Bár az önkritikát gyakorló Gyurcsány-kormány ekkorra 3,8 százalékra csökkentette az államháztartási deficitet, és tényleg felhagyott a trükközéssel, a nemzetközi pénzvilág csak azt látta, hogy Magyarország államadóssága folyamatosan, s évről évre jelentős mértékben nő, immár meghaladva a 70 százalékot. A külföldi befektetők elkezdtek aggódni: Magyarország képes lesz-e megállítani az egyre nagyobbra növő adóssághegyet, s visszafizetni tartozásait. Hirtelen elzárultak a nemzetközi pénzvilág csapjai. Elérkeztünk az államcsőd széléhez.

Minden elveszett

Következett Bajnai Gordon, aki napjainkban büszkén hangoztatja: visszahozta az országot a csődközeli állapotból. Azt azonban elfelejti hozzátenni: a csődhelyzetet az a kormány teremtette, amelynek ő is tevékeny részese volt. A 2002–2006 közötti időszak gazdaságpolitikája törvényszerűen vezetett oda, hogy az uniós tagállamok közül csak Magyarország számára kellett nemzetközi mentőcsomagot kidolgozni.

Nem a nemzetközi válság okozta hazánk különösen gyors visszafejlődését – az csak súlyosbított a helyzeten. 2009 első felében az utolsó csöppjeit is kifacsarták a társadalomból a korábbi osztogatás maradványainak. Törvényszerű volt, logikus, mégis nagyon fájt. A kör bezárult: teljes kudarcot vallott a 2002-ben indított gazdaságpolitika. A 13. havi nyugdíjat visszavették, a közszféra 13. havi fizetését felfüggesztették, a lakáspolitikai támogatásokat teljesen megszüntették, befagyasztották a családi pótlék összegét, két évre csökkentették a gyes és a gyed időszakát, a 20 százalékos áfát 25 százalékra emelték, mintegy 5 százalékkal emelték a jövedéki adókat.

Az amúgy is megfáradt gazdaság rogyadozó térdekkel fogadta a stabilizációs intézkedéseket. 2009-ben minden fronton bekövetkezett az összeomlás. A GDP 6,3 százalékkal zuhant, ennél nagyobb veszteséget csak a balti államok és Románia szenvedtek el. Az ipari termelés mintegy 20 százalékkal esett vissza. A csődbe ment cégek száma elérte a 15 ezret.

A társadalom azonban sokkal súlyosabb veszteséget szenvedett. Az emberek, akiknek 1996 óta töretlenül nőtt az életszínvonala, s akik az ezredforduló után egyre inkább beleszoktak a fogyasztói társadalomba, tömegesen ismerték meg a nyomort. A bérek értéke 2,4 százalékkal esett, a kereskedelmi forgalom – kétéves csökkenés után – további 5,4 százalékkal zuhant. Igazán sokkolóvá azonban a munkanélküliségi mutatók váltak. A 2004-ben még csak 6, majd 2006-ban 7 százalékos munkanélküliség 2009-re átlagosan 10 százalékra nőtt. A legfrissebb adatok szerint idén februárban pedig elérte a 11,4 százalékot. Ilyen szintű csak a 20 éve, a rendszerváltozás éveiben volt. A munkanélküliség elszabadulása azért végső döfés a szocialisták számára, mert a 2002-es választási kampány során 400 ezer új munkahelyet ígértek. Sőt, 2006-ban Gyurcsány Ferenc megismételve ezt – nem törődve azzal, hogy elődjének vállalásából sem lett semmi – ismét beígért 300-400 ezer új munkahelyet. Ezzel szemben napjaink valósága az, hogy a 25 évnél fiatalabbak körében 27 százalékos a munkanélküliség, s a munkanélküliek 45 százaléka legalább egy évig nem talál állást.

Már a legrosszabbul fizetett állásra is négy-öt tucat jelentkező pályázik, az ügynökségek szerint 100-150 interjúra kell elmenni, mire egy eredményes lesz. S e kényszerhelyzetben ismét erősödik a dolgozók kizsákmányolása: nevetséges fizetésekért, feketén foglalkoztatva is egyre könnyebb találni munkaerőt. A visszaeső jövedelmek, elvesző állások természetes következményeként rohamosan nő az egyéni csődök száma: ki nem fizetett lakások, autók, személyi kölcsönök, amelyek banki végrehajtók kezébe adják a családokat. A tragédiákat látva pedig azok is visszafogják fogyasztásukat, akik erre nem lennének rákényszerülve. Újabb iparágakat küldve padlóra ezzel.

Ma már minden bizonnyal sajnálja az MSZP, hogy megnyerte a 2006-os országgyűlési választásokat. A párt ugyanis mindenkit elveszített, akinek kedvezni akart – hagyományos szavazóbázisát is beleértve. Az 50 százalékos béremeléssel meglepett közalkalmazotti réteg: a pedagógusok, az egészségügyiek, az egyenruhás testületeknél dolgozók többszörösét vesztették annak, amit nyolc évvel ezelőtt nyertek. A nyugdíjasok szintén csak az elmúlt időszak megszorításaira emlékezhetnek. S elégedetlenek a szocialistákkal a különböző támogatások kedvezményezettjei is, akiktől az elmúlt években sorra visszavették az állami juttatásokat.

A nyolcévnyi szocialista kormányzás tehát pont fordítva működött, mint ahogy a normális kormányzati ciklusoknak kéne: az osztogatástól eljutottunk a sanyargatásig, a viszonylagos jóléttől a kilátástalan szegénységig. A szocialisták támogatottsága ma mindössze 15 százalék körüli, a rendszerváltás évét leszámítva soha nem volt ilyen alacsony, s a párt akár szét is eshet a választások után. Maguknak csinálták.

Megérdemlik. De sajnos legalább másfél évbe telik, mire a következő kormány ki tudja mozdítani a mélypontról a gazdaságot, és érezhető javulást tud elérni a társadalom hangulatában.

Kárász Andor