Otthonról haza

Harangszóval veszi kezdetét a szentmise a kőbányai Föltámadott Krisztus templomban. Manapság errefelé ritka pillanat az ilyen, az utóbbi évtizedekben ugyanis olyannyira megfogyatkoztak a környékbeli hívek, hogy havonta csak egyszer jön el hozzájuk prédikálni a pap. Néhány évtizeddel ezelőtt még zsúfolásig megtelt vasárnaponként a tornyos kis épület, hiszen akkoriban több száz mélyen hívő erdélyi honfitársunk élt a közeli kanyargós, szűk utcácskák házaiban. Felmenőik még az első világháborút követően menekültek szülőföldjükről a fővárosba annak reményében, hogy az anyaország segítséget nyújt majd számukra egy új élet elkezdéséhez.

Székely kapu Budapest közepén

Néhány métert sétáltunk csak a forgalmas Pongrác úttól, de olyan érzésünk van, mintha már nem is Budapesten járnánk, hanem egy a várostól távol eső falucskában. A csöndet csak a kutyaugatás töri meg néha, a sorházak kéményeiből szállingózó füst illata pedig a vidék semmihez sem fogható télies hangulatát idézi. A Csákó közbe érünk, ahol már nyílik is a környék egyetlen, galambdúcos, zsindelytetős székely kapuja. Barabás Attila, a lakás tulajdonosa, Kőbánya egykori alpolgármestere állította még a 80-as évek végén.

– Saját kezemmel készítettem egy könyvben szereplő leírás alapján. Ott fent rovásírással a család neve, mellette pedig Erdély címere látható, egy darab körtefából faragtam. A kapu szélessége megfelel a szabványnak, a magassága viszont nem. Közel négy méternek kéne lennie, hogy a szénásszekér is beférjen rajta, de nekünk ’89-ben csak egy Trabantunk volt, ahhoz elég volt ekkora bejárat is – meséli mosolyogva az idén 85. születésnapját ünneplő házigazda. Miközben bevezet minket otthonába, elbüszkélkedik a kertjét díszítő hatalmas lucfenyővel is, amit évtizedekkel ezelőtt még a nagynénje hozott neki a Hargitáról.

A szépen berendezett, takaros, lakás öreg karosszékeiben hallgatjuk meg a család történetét, ami egykettőre könnyeket csal az ember szemébe. Barabás Attila nagyapja a kolozsvári egyetem elvégzése után diplomás rendőrtisztként dolgozott, de azzal, hogy Erdély idegen kézre került, megpecsételődött a sorsa, elképzelhetetlennek tartotta ugyanis, hogy hűségesküt tegyen a román államigazgatásnak. Tehervonaton menekült családjával Budapestre, ahol először egy fűtetlen, főként bútorokkal teletömött marhavagonban, majd a korábban is iskolaként működő Rigó utcai nyelvközpont egyik tantermében laktak három másik családdal együtt. Magas végzettségének és kapcsolatainak köszönhetően jutottak hozzá egy lakáshoz a Pongráctelepen, innen költöztek aztán a Csákó közibe, ahol később megszületett Barabás Attila és két testvére.

– A második világháború bombázásai elől a kertek alatt húzódó óvóhelyre menekültünk a lakótársainkkal együtt. Akkor, négyévesen láttam először felnőtt embereket sírva imádkozni. Az újszülött húgomnak tüdőgyulladása lett, úgyhogy nem élte túl ezt az időszakot. Azt, hogy nekünk hogyan sikerült, a mai napig nem értem, hiszen enni sem nagyon volt mit. Volt egy láda szójababunk, amiből a nagyanyám a fasírttól kedve a főzelékig szinte bármit képes volt elkészíteni, de hát az sem tartott örökké – emlékszik vissza a gyerekkorára Barabás Attila. Mint mondja, Budapest ostromakor a negyedet három találat is érte, az egyik eltévedt bomba elvitte a helyi barakkiskola tornatermének felét, a másik elpusztította a környék egyetlen gyógyszertárát, a harmadik pedig épp az otthonuk mellett lévő épületbe csapódott be, és porig rombolta. Barabás Attila önkormányzati képviselői munkájának egyik sikere, hogy ma már egy új lakóház áll a helyén.

Ősök után kutatva

„Itt laktak a Pókáék”, mutat egy másik épületre Barabás Attila, miközben bejárjuk a környék utcáit. Tudtuk, hogy a Pongráctelep erdélyi kolóniáját főként értelmiségiek alkották, de hogy olyan ismert művészek is voltak köztük, mint például Ütő Endre operaénekes, Orosz Adél balett-táncos vagy a legendás basszusgitáros, Póka Egon, arról fogalmunk sem volt. A Hobo Blues Band 2021-ben elhunyt zenészének özvegyét, aki nemrégiben Budajenőre költözött, telefonon érjük el, és vagy egy órán át beszélgetünk vele a család históriájáról.

– Egon nagypapájának, Póka Pálnak katonaként kellett volna hűségesküt tennie a románoknak, de képtelen volt rá, inkább földönfutó lett a családjával. Az anyósom édesapja jogász végzettségének köszönhetően sokszori próbálkozás után valahogy elérte, hogy kiutaljanak nekik egy lakást a telepen, így kerültek Kőbányára annak idején – meséli Póka Judit. Hozzáteszi, férje csak a román forradalom és a rendszerváltás után jutott el zenekarával Erdélybe, ahol a közel egy hónapig tartó turné egyik szabadnapján kirándultak a Beszterce-Naszód megyei Almásmálomba, ahonnan az ősei származnak. Szerette volna kideríteni, emlékeznek-e még a szüleire a falubeliek, odament hát egy idős bácsihoz és megkérdezte, mond-e neki valamit a vezetéknevük. Mire az öregúr visszakérdezett: „Ki vagy te, a Pali?” A megható pillanatoknak aztán egy kellemetlen esemény vetett véget: a hazaút előtti napon ugyanis feltörték Hobóék autóját, és ellopták azokat a videófelvételeket, amiket a velük együtt utazó Sára Balázs operatőr készített a turné alkalmával, de hogy, hogy nem, az a kazetta, amin a földiekkel való nagy találkozás is látható, valahogy becsúszott az egyik ülés alá, így nem került tolvajkézre, Póka Juditék ma is őrzik.

– Mivel a telepre költözők többsége erdélyi tájszólással beszélt, a gyerekeink is azt a szép, ízes kiejtést és különös szóhasználatot tanulták meg. Még a fiunk, Valentin születésekor is nagyszerű közösségi élet zajlott a negyedben: a fiatalok együtt játszottak az utcán, és a felnőttek is baráti viszonyt ápoltak egymással.

Lakásból otthon

Póka Judit kérésünkre előkeresi Varga Oszkár szobrász menyének telefonszámát, így vele folytatódik a múltidézés. A méltatlanul elfeledett képzőművész, akinek olyan munkáival is találkozhatunk Budapesten, mint a Puskin mozi előcsarnokának kútfigurái vagy a Puskás Stadionnál található Kosárlabdázók szoborcsoport, felesége révén került a Pongráctelepre. Ők nem a Partiumból, hanem Székelyföldről, egészen pontosan Marosvásárhelyről érkeztek. Ahogy a legtöbben, ők is ideiglenes megoldásként tekintettek a számukra kiutalt lakásra, aztán az élet úgy hozta, hogy itt ragadtak, és az évtizedek alatt szívükhöz nőtt az otthonuk és a környék. Ebben persze nagy szerepet játszott, hogy a Pongráctelep lakóközössége valóban olyan volt, mint egy nagy család.

– Vigyáztunk egymás gyerekeire, s ha valami hiányzott a háztartásból, egymástól kértünk – osztja meg velünk emlékeit ifj. Varga Oszkár felesége. Mint mondja, lakásuk falait még ma is korondi kerámiák díszítik, amik nem szuvenírként kerültek ide, hanem azokkal a személyes tárgyakkal együtt, amiket a Varga család magával tudott hozni Erdélyből. Hozzáteszi, mára sajnos már megfogyatkozott az olyan lakók száma, akik erdélyi felmenőkkel büszkélkedhetnek, és a Pongráctelep lakossága egyre inkább új jelleget ölt: mivel innen néhány száz méterre található Budapest kínai negyede, az eladó lakásokat legtöbbször ázsiaiak veszik meg.

Az első világháború korai szakaszától kezdődően a húszas évek közepéig közel félmillióan települtek át Magyarországra az elszakított országrészekből. Bár a szerencsésebbeket várták a rokonok vagy valamilyen összeköttetés, ami lakást, munkát biztosított számukra, szinte alig akadt olyan, aki a korábbi életszínvonalának megfelelőt tudott volna teremteni. A többség egy azelőtt elképzelhetetlen világban találta magát, és a traumát, amit ez a változás okozott, képtelen volt feldolgozni. Szomorú, hogy felbomlóban van egy korábban összetartó, hagyományait őrző anyaországi mikroközösség, másfelől viszont örömteli, a Pongráctelep azonban nem skanzen, hanem a hit, a remény és az újjászületés szimbóluma. Az, hogy a menekültek utódai elköltöztek innen, remélhetőleg annak a jele, hogy nekik végre sikerült olyan életkörülményeket teremteniük maguknak, amilyenekről őseik Magyarország feldarabolásakor lemondtak a túlélés érdekében.