Ötven éve hunyt el Fettich Nándor

A Magyarságkutató Intézet honlapján megjelent írás.

Ha megpróbálunk választ keresni a kérdésre, mi a közös e kimagasló régész-egyéniségekben, ami lehetővé teszi, hogy ekkora hatással legyenek a tudomány fejlődésére, az egyik ilyen elem feltétlenül a széles tárgykörben, különböző korszakokban és térségeken, ráadásul a társtudományokban való jártasság, amit az 1920-as években még nem hívtak interdiszciplinaritásnak, viszont e nagy kutatóknál jobban működött, mint ma, amikor már van neve és elvárják alkalmazását. A másik az eredeti források pontos megértésének képessége, amelyet klasszika-filológiai végzettsége megadott számára, sőt kitűnt abban is kortársai közül, hogy a szakirodalom megismeréséért elsajátított akkoriban különlegességnek számító nyelvet is.

A népvándorláskor, a magyar őstörténet kutatása már a húszas-harmincas években sem volt eredményes orosz nyelvismeret nélkül, amit ő ekkor már megszerzett, sőt két tanulmányútja is volt a Szovjetunióban, ahol olyan őstörténetünkhöz kapcsolható leletanyagot ismert meg, amely idehaza nem volt elérhető. A harmadik pedig a tárgyi valóság mély megértése és tisztelete, hiszen a régészet csak a tárgyak közvetítésével juthat el az egykori élethez; a tárgyak ismerete pedig egyfajta művészeti, főleg iparművészeti érzéket igényel. Ő pedig fő témáját, a népvándorláskor fémművességét olyan mélyen kívánta megérteni, hogy kitanulta az ötvösmesterséget is, s később mint műötvös, a művészetben is maradandót alkotott (említésre méltó, hogy emellett még a Zeneakadémiát is végezte). A mai technicista tudományszemlélettől ez a magyarázat idegen, de régen ezzel a mélyen gondolkodó tudósok tisztában voltak – László Gyula hagyta ránk az emlékét, hogy az akkor talán a világon legnagyobb koraközépkori művészettörténész, Josef Strzygowski mondta Fettichnek: „Ön azért olyan kitűnő régész, mert kitűnő muzsikus.”

A legkiválóbban, legpontosabban rajzoló régészeink közt tartjuk számon (László Gyula mellett, aki szintén nagyot alkotott képzőművészként is, nem csak tudósként), és ez ma is fő erény egy régésznek, mert a jó érzékű, értelmező rajzot semmilyen fotodokumentáció nem pótolhatja – bár hozzátehetjük, hogy a fotodokumentációban is sokkal igényesebb volt elődeinél (pl. a tárgyak hátlapjának, oldallapjának fotóit először ő követelte meg). 1923-tól dolgozott a Nemzeti Múzeumban 1949-ig, amikor is politikai okokból távolították el; számos ásatás fűződik a nevéhez, de emellett tanulmányútjai is voltak, rengeteget publikált – ma megdöbbenünk ezen a munkabíráson, abban a korban több nagy kutatónk alkotott ebben a tempóban. Ásatásainak egy részét még így sem volt módja publikálni, ez a feladat utódaira maradt, de kiválóan dokumentált ásatási anyagai mintául szolgálhattak az egész szakmának.

Pályájának szinte kezdetén nagy gyorsasággal követték egymást különböző korszakokat, kultúrákat tárgyaló, de egyként ma is jelentősnek mondható művei: Az avarkori műipar Magyarországon I. Fogazási ornamentika és ötvöseszközleletek (Budapest, 1926, egyébként ez volt a nyitókötete a Nemzeti Múzeum általa alapított Archaeologia Hungarica c. sorozatának, amely kétnyelvű monográfiáival szinte felmérhetetlenül sokat tett azért, hogy tudományos eredményeinkről Európa tudomást szerezzen), A zöldhalompusztai szkíta aranylelet (Budapest, 1928), Bronzeguss und Nomadenkunst. Auf Grund der ungarländischen Denkmäler (Prága, 1929). A látszatra egymástól távoli témákban közös a tárgyismereten alapuló, részletekbe menő tipológiai gondolkodás, közös az, hogy egy egész kultúrát tekint át, és közös természetesen a nomád népek művészete mint központi kérdés. Ezt a művészetet mindig egységben látta, a pontusi görög vagy a germán világhoz fűződő kapcsolataival együtt; mivel a fémművesség technológiai kérdéseiben mindenki másnál jártasabb volt, az erre épülő összefüggéseket, a tipológiát is minden korábbinál tökéletesebb fokra tudta emelni.

A honfoglaláskorra és a hunkorra már inkább a ’30-as években irányult a figyelme. Bár ekkor is publikált avar és szkíta témában, ennek az évtizednek, sőt talán egész pályájának főműve A honfoglaló magyarság fémművészete (Archaeologia Hungarica XXI., Budapest 1935, 1937). A hatalmas munkát máig nem tudta kiváltani más összefoglalás, nem csak az akkor ismert legfontosabb leletek lehető legpontosabb közlése, hanem koherens értelmezésük miatt sem. A honfoglaló magyar művészetnek mint egységes egésznek a művészettörténeti értelmezését több tanulmányban és kötetben is megfogalmazta. De éppen akkora közfigyelmet keltett a korszak néhány kiemelkedő egyedi műkincse: a prágai Szent István-kard, a bécsi úgynevezett Nagy Károly-kard (valójában a legpompásabb ismert honfoglaló szablya) vizsgálatával. 1838-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Többször ajánlottak neki egyetemi tanárságot is, de ezt visszautasította, teljesen a kutatásnak szentelte életét. Az Archaeologia Hungarica mellett ekkor szervezett meg egy mai napig élő és élvonalbeli régészeti folyóiratot is: a Folia Archaeologicát, amelynek alapító szerkesztője volt.

Ezt a töretlenül haladó, eredményekben gazdag pályafutást törte meg végzetesen 1945, a tudóst élete utolsó negyedszázadára méltatlan körülményekbe kényszerítve. Fettich Nándor kellemetlenül egyenes ember volt, aki soha nem rejtette véka alá, hogy csak tudományos szempontokat ismer el munkájában, politikait soha.

Az írás folytatása a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható.