Párducokkal táncoló

Eger egyik csendes, régi utcájában járunk. Egy boldog békeidőket idéző villa ablakából már integet Bercsényi Miklós, hogy jöjjünk beljebb. A 102 éves urat sokan megismerték a honvédelmi miniszter videójából, Szalay-Bobroniczky Kristóf személyesen látogatta meg, hogy a II. világháború befejezésének 80. évfordulója alkalmából díszszablyával tüntesse ki a rehabilitált századost. Rögtön eszünkbe jut megkérdezni, hogy annak idején járt-e a hazatért területeken. Bercsényi Miklós elmosolyodik, és felidéz egy kolozsvári görbe estét. Fiatal korában vívott, megígérték neki, hogy beveszik az olimpiai csapatba, ha ilyen jó ütemben fejlődik. Kiváló céllövő is volt, Kolozsvárott pedig éppen egy országos helyezést ünnepelt, és akkora dáridót csaptak az új erdélyi cimborákkal, hogy az egyik barátja talicskán tolta haza a szállására.

– Másnap reggel 8-kor pástra kellett volna szállnom… hát így nem lettem olimpiai vívó, cserébe kaptam egy felejthetetlenül jó estét!

És vajon milyen érzés lehetett Erdélyben járni úgy, hogy ismét Magyarország része lett? Bercsényi Miklós mindenütt érezte az örömöt és ujjongást, de „az egészet beárnyékolta, hogy elkezdődött a háború a lengyelek és a szovjetek ellen. A háború árnyékában éltünk, elkezdődtek a bombatámadások, örömmel vegyes aggodalomban teltek a mindennapjaink.”.

Horthy-masina

Bercsényi Miklós apai ágon katona-, anyai ágon földbirtokoscsaládból származik. Anyai nagyapja, Elek János 1200 hektáron gazdálkodott Tenken, híres sertés- és szarvasmarha-tenyészete volt. Felesége halála után egy angol nővel, Daisyvel házasodott újra – erről majd később. Apai nagyapja huszárezredesként ment nyugdíjba 1908-ban, apja pedig 1914-ben önkéntesként vonult be annak ellenére, hogy családfenntartóként felmentették. A katonavirtus örök. Végigharcolta az első világégést, kétszer sebesült, és a háborúból huszár főhadnagyként tért haza, annyi kitüntetéssel, hogy alig fért el a mellén. A kommün idején letartóztatták, majd kiszabadult, és régi tiszttársaival ellenállócsoportot szervezett a Balaton környékén, így nem csoda, hogy 1926-ban Horthy Miklós kormányzó szárnysegédjévé választották.

– A Vár alatt laktunk, a testőrparancsnokok, szárnysegédek szállásán, egy szép nagy szolgálati lakást kaptunk. Júliusban a kormányzóság teljes háztartása leköltözött Gödöllőre, októberig ott tanyáztunk, a kastély melléképületeiben. A kormányzósági gyerekeket minden reggel kocsival vitte iskolába Ede bácsi egy angyalos címeres Fiat kocsival, megkülönböztetett jelzéssel. Akkoriban nem voltak közlekedési lámpák, a rendőrök egy emelvényről irányították a forgalmat a kereszteződések közepén, és amikor Ede bácsi dudált, leállították a forgalmat és szabad utat kaptunk. A kormányzói kocsi tele volt gyermekekkel, integettünk, nevettünk, jól szórakoztunk – emlékszik vissza gyermekkorára Bercsényi Miklós.

Horthy Miklóssal többször is találkozott, a „főméltóságú úr” – Bercsényi következetesen így nevezi, ha szóba hozzuk – emlékei szerint rendkívül barátságos volt, a gyermekek szabadon bemehettek a lezárt parkrészükbe is. A szárnysegédi ház előtti fás, ligetes, virágos részen délutánonként az asszonyok találkoztak, beszélgettek, bridzseztek vagy gramofont hallgattak, és esténként táncoltak is. Ha a kormányzóéknak nem volt más elfoglaltságuk, akkor ők is részt vettek a kerti partikon.

– Egy este a tisztek lent mulattak, táncoltak az asszonyokkal, az egyik barátommal pedig elbújtunk és elhatároztuk, hogy megállítjuk a táncot. Odakúsztam a gramofonhoz, kivettem a lemezt és bemásztam egy abroszos asztal alá. A táncosok felhördültek, nem tudták, hogy mi történt. Amikor másodszor csentem el a lemezt, egyszer csak felemeli valaki az abroszt, lehajol hozzám, és nevetve kérdezi:

„Te vagy az, Miki? Gyere csak elő, Laci – mondja apámnak –, hoztam neked egy nebulót, itt fogtam el az asztal alatt.” Horthy Miklós volt.

Bercsényi egyszer az öccsével sétált Gödöllőn, amikor is meglátták a kormányzói kocsit, és integettek meg kiabáltak neki. A kocsi fékezett, Horthy pedig kiszállt, és megkérdezte, hogy „mit csináltok itt, gyermekek, gyertek, hazaviszlek”. Bercsényi édesapja 1933-ig volt szárnysegéd, utána továbbképzésre küldték, hogy őrnaggyá léphessen elő, ez pedig sok utazgatással járt, így Bercsényi Miklóst a kalocsai jeuzsitákhoz íratták be gimnáziumba.

Iskola a határon

A jezsuitáknak köszönhetem, hogy embert faragtak belőlem, nagyon szigorú fegyelmet tartottak, idézi fel iskolai emlékeit Bercsényi Miklós.

– Kiváló tanáraink voltak, de reggel fél hatkor keltünk fel, hat órakor szentmisére mentünk, utána következett a tanulás és elmélkedés ideje, majd reggeliztünk, és sípszóra mentünk az óráinkra. Mindennek megvolt a megszentelt perce, mintha csak egy katonaiskola lenne.

És nagyon is érdemes felidézni az idős úr iskolai emlékeit, mert manapság az iskolától a szülők azt várják, hogy „szórakoztassa” a gyermekeket; a mai diákok elszörnyedve hallgatnák Bercsényi Miklós humoros történeteit.

– Fal mellett kellett járnunk, két sorban, csengőszóra leülni vagy felállni, és ha valaki rosszalkodott vagy beszélgetett tanulási idő alatt, a magiszter kihívta és kettőt-hármat rávert a tenyerére, bottal. Ha valaki nagyon rossz volt, akkor kihívták a katedrához, és az öreg szolga nádpálcával megbotozta a fenekét. Az elfenekelést természetesen meg is kellett köszönni – mondja nevetve Bercsényi úr.

A szállás sem volt összkomfortos, lényegében „elzárható ketrecekben” laktak, a berendezés tárgyai pedig a következők voltak: szalmazsák, ágynemű, egy kis éjjeliszekrény, lavór és egy kancsó víz.

Bercsényi Miklós repülőtisztnek készült, megszerezte vitorlázó repülőgépre a vizsgát 17 évesen, a Horthy István Repülőalap révén pedig a motoros gépre szóló hathetes alapkiképzést is elvégezte; a csillagok összeálltak, és semmi sem akadályozhatta meg, hogy pilóta legyen… ám egy csillag mégis eltűnt ebből a konstellációból, ugyanis megbetegedett gazdálkodó nagyapja. Mivel nem tudta tovább vezetni a gazdaságot, apja pedig nem vehette át, mert akkor már ezredesként az orosz fronton harcolt, így hát a család titokban eldöntötte, hogy Miklósnak kell gazdálkodnia.

– Apám megbeszélte a katonaorvossal, hogy találjanak valami hibát a kréta körül, így hát megállapították, hogy szívmegnagyobbodásom van, amit igazolni is lehet, meg nem is, tehát katonai repülőgép vezetésére alkalmatlan vagyok. Sok évvel később árulta el az összeesküvést… hát így kerültem Mosonmagyaróvárra, a mezőgazdasági egyetemre. 1943-ban aztán apám berendelt katonának, mert attól félt, hogy botrányokba keveredem, hiszen többször összeverekedtünk a nyilasokkal. Nem bírtuk őket, erősebbek voltunk náluk és hülyére vertük őket. Az utolsó vizsgákat katonaként tettem le, a növénynemesítésből szigorlatoztam utoljára, és ez a tárgy volt az Achilles-sarkam. „Szerencsémre” éppen bombariadó zúgott fel, a tanár pedig halálra vált, és menekülni akart, így hát megígértette velem, hogy ha soha nem fogok növénynemesítéssel foglalkozni, akkor megkapom a megfelelőt. Hát, megígértem!

Bercsényiék karpaszományosok voltak, mert az egyetemet végzett férfiak tisztjelöltnek számítottak, így hát továbbképezték őket.

Párducok között

Apja visszajött a frontról, mert megsebesült, de felépülése után a harckocsikiképző ezred parancsnokának nevezték ki, Esztergom-Tábor székhellyel. 1944 novemberében jött a parancs, hogy a tiszti iskolát a kiképzőezreddel együtt be kell vagonírozni, és Németországba helyezik át kiképzésre, így kerültek Bergen-Belsenbe, ahol egy hatalmas katonai gyakorlótér volt négy óriási támaszponttal, mindegyikbe egy egész hadosztályt lehetett elhelyezni. Akkor még nem tudták, hogy egy hatalmas koncentrációs tábor is van a közelükben.

– A kiképzésünket nem vették túl komolyan, kiderült, hogy alig van üzemanyaguk, és mindennel spórolnak, ahogyan csak tudnak.

Bercsényi Miklós tapasztalata egybevág a történelmi tényekkel: Románia átállása után a zalai és a Bécs térségében lévő olajmezők működtették a német hadigépezetet, de 1945-ben már olyan állapotok uralkodtak, mint A halál ötven órája című filmben: a német harckocsik egyszer csak leálltak – egyszerűen nem volt mivel tovább harcolniuk.

– Egy délután kint ültünk, puskát pucoltunk, és kutyás SS-katonák kísértek egy embercsoportot, ilyet még nem láttunk, az emberek elkezdtek kiabálni, hogy „magyar katonák, segítsetek, visznek bennünket a kz-táborba, adjatok élelmet!”. Apám járőrt állított össze, hogy derítsék fel a környéket, ekkor találtak rá a drótkerítésre és a holttestekből összerakott gúlákra. Ezeket leöntötték olajjal és meggyújtották őket – mindig is éreztünk egy büdös füstszagot, de nem tudtuk, honnan ered. Amikor elromlott a fürdőszobai egységünk vízszolgáltatása, a németek mondták, hogy elvisznek minket a lágerbe zuhanyozni, apám pedig elrendelte, hogy mindenki vigyen magával pisztolyt, mert azt hittük, hogy minket is be akarnak zárni. Végig gyanakvóan viselkedtek velünk, magyarokkal. Aztán kiderült, hogy az SS-őrség épületébe visznek, ahol meleg vizes zuhanyzó van. Láttam a tábor szélét, a drótkerítést.

Bercsényi Miklóst ezután ezredéből negyvenedmagával kiválasztották, hogy Erlangenbe menjen Párduc harckocsis kiképzésre. Itt már német alapossággal, pontossággal tanították meg nekik a Párduc típusú 44 tonnás, nagy harckocsik vezetését. Öten alkották a személyzetét (vezető, rádiós, töltőlövész, célzólövész, parancsnok), és mindegyik szerepre kiképezték őket, reggel hét órától délután ötig tartott a foglalkozás. A kiképzést az angol és amerikai bombázások szakították félbe, ugyanis emiatt elvitték őket Nürnbergbe, hogy embereket mentsenek.

– Égő épületekből mentettük ki a civileket, az amerikaiak napközben is bombáztak, úgyhogy ez megnehezítette a dolgunkat. Foszforos gyújtóhasábokat dobtak a városra, égett a beton, a járda. Égő lépcsőházból hoztuk ki az időseket. Fáklyaként égett a város. Estére hazamentünk a kiképzőtáborba, kaptunk ebédet meg vacsorát… és jutalmul négy szem krumplit. Aztán véget ért a tanfolyam, és elindítottak minket Komáromba, hogy otthon bevessenek a Székesfehérvár környéki harcokban.

Úton hazafelé akasztották fel majdnem a friss harckocsizó-parancsnokot. A vasúti vonalat szétbombázták, egy kisváros előtt már egy hete várakoztak a magyar katonák, amikor is az élelmük elfogyott, a legénység éhezett.

– Felfedeztem, hogy a szomszéd vágányon veszteglő vagonok egyikében vetőmagborsó van. Azt felnyittattam két legénnyel, egy-egy zsák borsót levetettem, és szét akartam osztani a katonáim között. Ám megjelent a német járőr és letartóztattak azzal, hogy másnap felakasztanak, mert hadiállapot idején akartam rabolni. Szabó József csoportparancsnok megjelent hat géppisztolyos páncélossal, és elkezdtünk veszekedni a németekkel. Végül a városparancsnok tett igazságot, egy joviális grazi úr volt, aki megértette, hogy háborúban a parancsnoknak a hadijog alapján kötelessége gondoskodni az embereiről.

Komáromban végül kaptak négy Párducot, a feladatokat elosztották maguk között, a „maflákból lettek a töltőlövészek”, aztán levitték őket Székesfehérvárra.

Tűzkeresztség

Ott nagy harcok dúltak, az oroszokat megszorították a németek.

– Eszéknél elvágták az utánpótlásukat, így védekező harcra kényszerültek, a németek pedig támadásba lendültek. Párducba ültünk, és megparancsolták, hogy szorítsuk vissza a Dunáig az oroszokat, ameddig csak lehet. Ezeknek a párducoknak az volt a hátránya, hogy borzasztóan sok üzemanyagot fogyasztottak, 680 liter benzin fért bele egy tankolással, és azzal 80-100 kilométert mentek. A harcászati szabály szerint az egyik csoport fedezékben van és lő, a másik meg előrenyomul, majd fordítva; amikor fogytán van az üzemanyaga, akkor hátraarc, és megy visszafelé, tankolni. Tehát előre lehetett menni 40-50 kilométert, de utána vissza kellett fordulni tankolni. Egészen Dunaújvárosig kergettük a szovjeteket, és már fogytán volt az üzemanyagunk, amikor jött rádión a parancs, hogy nincs hátraarc, mert végül nem jönnek a benzinszállító kocsik, hiszen benzin sincsen… Az oroszokat lőtték, nem voltunk rossz helyzetben, de nem volt más választásunk. Hátráltunk, amíg tudtunk, aztán felrobbantottuk a harckocsikat, ez volt a protokoll. Amikor megláttam egy hátráló motorkerékpárost, bőszen integettem neki, hogy vegyen fel, de integetés közben egy gránátszilánk elvágta a kezemet. Vérzett, mint a veszedelem, hát bekötöztem, amennyire tudtam, de menekülni nem tudtam. Így estem orosz fogságba.

Bercsényi Miklós szerint az oroszok T–34-esekkel jöttek, ezek több száz kilométert is megtettek egy tankolással, ráadásul egy hordó olajat vittek a hátukon. A harckocsizó-parancsnok szerint a Párduc 2100 méterről biztosan kilőtte a T–34-et, ha eltalálta, akkor „nem maradt benne élő ember”, de 1800 méterről már az orosz tank is veszélyeztette a Párducot.

– Az volt a feladatunk, hogy hamarabb észrevegyük és előbb lőjünk. Mind a négy Párducunk megmaradt, mi robbantottuk fel őket.

Amikor arról kérdezzük, hogy hány orosz tankot lőttek ki, Bercsényi Miklós szerénykedik.

– Három-négy kocsit biztosan, de nem kezdek el dicsekedni, hogy milyen fasza legény voltam, mert könnyen lehet, hogy a bajtársaink lőtték ki őket, harc közben nehéz volt számontartani.

Az orosz fogságból a romániai Foksányba került, ahol elkapta a tífuszt, és ezzel a szerencse betegségét is, hiszen a beteges, haldokló embereket hazaküldték, az egészségesebbeket pedig elvitték Szibériába.

– 1947. január hatodikán jelentkeztem a hazai katonai parancsnokságon, 54 kiló voltam, szóval lefogytam egy kicsit.

Ezután Bercsényi Miklós hazament Tenkre, a családi birtokra. A kastélyuk még megvolt, de addigra a nagybirtokokat elkobozták.

Vissza a jövőbe

Elvették a földeket, a jószágot, a felszerelést, de meghagyták a kastélyt és száz holdat, idézi föl.

– Arra gondoltam, hogy ezt megművelem. Nagyapám felesége, Daisy már majdnem 80 éves volt, sosem dolgozott, de megmaradt angol állampolgárnak, és ez mentette meg a birtokot. A németek elvonulása után összevarrtak rongyokból angol zászlókat, és kitűzték a kastélyra. A szovjetek megállapították, hogy itt angol állampolgárok laknak, és még őrséget is rendeltek a kastélyhoz.

Egy kanalat el nem vittek a házból, pedig arra számítottunk, hogy mindent elzabrálnak. Apám fogságban volt, Belsenben maradt, így hát egyedül fogtam hozzá. Eladtam anyám ékszereinek egy részét, vettem lovat, fogadtam egy embert, és megpróbáltam gazdálkodni. Aztán apám hazajött, én pedig megpályáztam egy kisgazdapárti ismertségem révén a Földművelésügyi Minisztérium egyik állását, gazdasági felügyelőnek nevezték ki Balassagyarmatra, ott kezdtem a hivatali munkámat.

Ám a csillagállás ismét változott, ’49-ben megszüntették a felügyelőségeket, a tanács osztályvezetője egy sátoraljaújhelyi bányász lett, aki írni és olvasni sem tudott, de jó elvtárs volt. Bercsényi Miklós főagronómusként szakmai okokból nem engedte, hogy az őszi árpát kiosszák októberben, hiszen azt korábban kell elvetni, ezért aztán „szabotázsért” börtönbüntetésre ítélték. A börtönből pár hónapon belül áthelyezték egy kőbányába, ahol hamar felfedezték mezőgazdasági szaktudását, és egy hétezer hektáros rabgazdaságba helyezték át Dunaújváros mellé. Szabadulása után ismét főagronómusként dolgozott, mígnem Hegedüs András mezőgazdasági miniszter szemléjén megismerkedett Bercsényivel, összebarátkoztak és szorgalmas munkájának köszönhetően ’59-ben áthelyezték Nógrád megyébe, a Léhi Állami Gazdaságba; ott olyan szállást kapott, ahol már családjával is kényelmesen elfért. Aztán az Állami Gazdaságok Országos Központjába idegen nyelven beszélő, szakmában jártas embereket kerestek, Bercsényi Miklós pedig jelentkezett, jól beszélt németül, franciául, angolul, és végül fel is vették.

Felköltözött a családjával együtt Pestre, az újabb munkahelyén pedig kiemelt mérnöki, illetve főosztályvezetői beosztásokban dolgozott egészen 1985-ig. 1971-ben Jemenben a Food and Agriculture Organization – Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) programjában létrehozott a Tihama-sivatagban egy kísérleti gazdaságot, ami rendkívül jó eredményeket ért el. Bercsényi Miklós nyugdíjba vonulása után sem fejezte be a munkát: 1985 és 1996 között egy német–osztrák cég kelet-európai igazgatójaként működött. Üzleti útjain bejárta egész Kelet-Európát és Ázsiát is, ráadásul 1992-ben az Antall-kormány rehabilitálta is mint századost. Hogy mit üzen a fiataloknak 102 évesen? Zrínyi Miklós jelmondatát idézi fel: „Sors bona, nihil aliud”, avagy jó szerencse, semmi más. Magyarán bátraké a szerencse, így hát „hajrá, fiatalok!”, csináljátok utána!