– Egyszer úgy fogalmazott, hogy Balogh Szilárdból Vujity Tvrtkóvá történő névváltoztatása az akkori Magyarország demokráciájának próbája volt. Mit kell ezen érteni?

– Magyarországon 1972-ben, amikor születtem, a Ladó János-féle kereszt- és utónév kézikönyvből lehetett nevet választani. A nyolcvanas években már a bővített kiadásokból is, ennek köszönhetően él ma másfél tucat hölgy, akinek Izaura a keresztneve. Engem gyerekkorom óta Tvrtkónak hívtak otthon, aminek a magyar megfelelője a Szilárd. Úgy gondoltam, ha Magyarország teljes joggal elvárja az utódállamoktól, például Romániától, Szerbiától, hogy a határon kívül rekedt magyarokat ne Ionnak, illetve Sztevánnak, hanem Jánosnak vagy Istvánnak nevezhessük, akkor a magyarországi kisebbség se csak abból választhasson nevet, amit könyvből javasolnak neki. Édesapám adott 500 forintot, hogy megvegyük a névváltoztatási kérelemhez szükséges illetékbélyeget, és jóváhagyták a nevet. Onnantól fogva, hogy nem Balogh Szilárdnak hívnak, nagyon büszke magyar ember vagyok. Ez volt a demokrácia próbája. Tudomásom szerint én voltam az első magyar állampolgár, aki horvátosította, vagy ahogy a horvátok mondják, kroatizálta a nevét. Pécsett született lokálpatrióta, azaz tüke pécsi vagyok és szerelmes a városomba.

– A Miami Egyetemen tanult kommunikációt a kilencvenes években, sokszor nyilatkozta, hogy mégsem nem tudna Amerikában élni, miért?

– Bár többször laktam Amerikában, és óriási élményeim voltak, Magyarország a hazám. Egyszer egyetemi éveim alatt megkérdeztem a tanszékvezető tanáromat, Sanjeevet, hogy miért ölnek belém pénzt, mikor tudják, hogy nem ez a hazám, és hazamegyek? Azt mondták, nekik ez a legjobb reklám, mert ha sikereim lesznek, elmondom majd, hogy Amerika tanított. Ma nemcsak itthon, de időről időre ott is tartok előadásokat az egyetem felkérésére. A Miami Egyetem televíziós központja olyan színvonalon működik, hogy itthon azzal a felszereltséggel bármikor lehetne egy országos televíziót csinálni. Nagyon sokat tanultam tőlük.

– Milyen különbséget lát az ottani kereskedelmi televíziózás és az itthoni között?

– A kereskedelmi televíziózás őshazája az Egyesült Államok, közszolgálati televízió nincs is. A kereskedelmi tévének sajátos szemlélete van, arról szól, hogy pénzt termeljen. Nem mondom, hogy jó vagy rossz, csak azt, hogy más. Az Egyesült Államokban a demokráciával együtt épült ki a kereskedelmi televíziózás. Nálunk a kilencvenes években, amikor egy tévé volt másfél csatornával, 1997. október negyedikén, a TV2 megjelenésének napján az emberekre hirtelen rászakadt a választás lehetősége. Ezt követően elindult a konkurens csatorna is, majd a tematikus adók mint a kereskedelmi tévék versenytársai is megjelentek, amik például gasztronómiával vagy komolyzenével foglalkoztak. Nagyon jó volt látni, hogy amikor a kábelszolgáltatók levették a komolyzenei csatornát egy tiltakozó hullám indult el, így kiderülhetett, hogy arra is van igény. Nézői nyomásra vissza is tették a csomagba. A kereskedelmi tévézés kialakulását nem lehet azonosítani egy negatív folyamattal.

– Sokszor megtesszük.

– Nem lehet úgy leegyszerűsíteni a dolgokat, hogy a közszolgálati a jó, a kereskedelmi csatorna a rossz. Ez nem igaz. Amerikában nem támogatnak olyan csatornát, amit nem néznek. A kereskedelmi televíziózásban megbukik egy műsor vagy egy csatorna, ha nem nézi a néző, mert azt jelenti, hogy nincs rá igény. De ezért ez nem egy szitokszó, hanem pozitív fogalom. Ebben a műfajban kompromisszumot kell kötni és nézőbarátnak lenni. Szerintem az újságírás a világon a leghasznosabb feladat, óriási hatalom, és ezzel meg kell tanulni élni és nem visszaélni.

– Ön egy kereskedelmi tévénél dolgozik, mégis hétköznapi hősöket mutat be, nem érzi ellentmondásnak?

– Ma példakép-deficites társadalomban élünk. A címlapsztárok esetenként nem olyan emberek, akikre valóban fel lehetne nézni. Be kell mutatni azokat az embereket, akik nincsenek a bulvárlapok és a színes-szagos magazinok címlapján, de mégis olyan munkát végeznek, amik alapján igazi példaképek lehetnének. Én ennek szellemében állítok példaképeket, értékes magyar embereket a nézők elé. Ezért alapítottam a feleségemmel a Hétköznapi Hősök-díjat is a saját könyveim bevételéből, hogy olyan embereket mutassak be, akikre bárki büszke lehet.

– Nem lehet, hogy pont ezért nincsenek igazi hőseink, amit mond, mert nem az emberek választják ki sajátjaikat, hanem készen kapják őket?

– Vannak hőseink. A médiának az a felelőssége, hogy bemutasson. Az az ember nem lesz attól jobb vagy rosszabb, hogy bemutatjuk, a nézők pedig eldöntik, hogy példakép lesz-e vagy sem. Az én felelősségem az, hogy ha egy kis közösségben van egy nagyszerű ember, akkor megmutassam. Az egyik legnagyobb hősöm Stréhli Ildikó, aki a magyar női bobválogatott kapitánya volt. Tolóembert keresett maga mellé, hogy a Salt Lake City téli olimpián bobbal elindulhassanak. A válogatók úgy folytak, hogy a Wekerle lakótelepen egy Polskit telepakoltak téglával, és aki leggyorsabban átnyomta az autót a célvonalon, Ildikó azt választotta tolóembernek maga mellé. Így került Kürti Éva hajdani diszkoszvető a bobba. Ildikó azonban rákos lett a felkészülés kellős közepén, de nem fordult magába, meggyógyult. Még egyszer rákos lett, és kétszeres rák-túlélőként készült, hogy kijusson az olimpiára. Mindenét eladta, kiutazott Amerikába a versenyre, hozzáment egy Bob nevű férfihez, aki szintén mindenét eladta, hogy felesége teljesíthesse a nagy álmát. Amerikában már a felkészülés alatt hős volt, mindenki csak úgy emlegette, hogy a Remény Bobja – Magyarország 1-es egység. És míg itthon senki nem tudott róluk, kint Salt Lake Cityben a téli olimpián felállva tapsoltak nekik, és tizenharmadikok lettek. Otthon ültem és sírtam örömömben, és éreztem, hogy helyes volt bemutatni, hogyan lett a csolnoki kislányból olimpiai versenyző. A riportfilm után több száz levelet kaptam rák-túlélőktől, akiknek reményt adott Ildikó példája. De az ő példája csak egy a sok közül. Úgy gondolom, hogy nekem két dolgom van az életemben. Az egyik, hogy hétköznapi hősöket mutassak be, a másik az, hogy megmutassam azt, hogy a magyar nép, és ez Vujity Tvrtko névvel talán elhihető, a világ legtehetségesebb népe, de sajnos az egyik legpesszimistább is, aki a saját tehetségével nem sáfárkodik jól. Be akarom mutatni, hogy nem nekünk a legrosszabb a világon. Állandóan panaszkodunk. Ha az egyik párt nyer, a másik párt tábora világgá akar menni bánatában, ha a másik, akkor ugyanez történik, fordítva. De tényleg ez számít? Amíg ezekkel a dolgokkal kötjük le magunkat, eltörpülnek azok, amik valóban fontosak, az ember élete, egészsége, küzdelme és túlélése, hogy mennyi erőt tud adni. Nekem hitvallásom, hogy az életet lehet pozitívan is élni, az újságírásban is az a fontos, hogy erőt adjak.

– Köztudomású, hogy nem politizál, mégis elvállalta Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa nagykövetének címét. Nem érezte, hogy könnyen politikai befolyás alá kerülhet?

– Nem. Pécs Európa Kulturális Fővárosa 2010 programjának négy nagykövetének egyike vagyok. Nagykövet társaim, a Pécsi Filharmonikus Zenekar, a Mizo Pécs 2010 női kosárlabdacsapata és a Vasutas Zenekar. Akkora városban, mint Pécs, nem játszik az a fajta pártpolitika akkora szerepet, amit országos szinten. Az egyik legjobb barátom dr. Páva Zsolt, Pécs volt fideszes polgármestere, jó viszonyt ápolok Tasnádi Péterrel Pécs jelenlegi polgármesterével, de jóban voltam Toller Lászlóval is. Én vagyok az az ember, akiről senki nem mondja meg, hogy négyévenként, amikor elmegy szavazni, akkor a szavazófülkében melyik pártra adja a voksát, és ez szerintem így van rendjén.

– Beszélgetésünk elején a 90-es évek demokráciájának próbáját említette. Ma mit jelent önnek az igazi demokrácia?

– Egy igazán jó demokráciában az a normális, ha bizonyos dolgokban teljes konszenzus van, mindegy, hogy ki van kormányon vagy ellenzékben. Ha az emberek megértik, hogy 2010-ben Pécs csak országon belül képviseli magát, országhatárokon kívül viszont az egyetemes magyar kultúrát, magyar vendégszeretetet, magyar hagyományokat fogja közvetíteni, akkor el lehetne érni, hogy mindenki egy irányba húzzon. Szerintem az a normális, hogy bizonyos dolgokban megegyezünk, és kisebb dolgokon vitatkozunk. A pécsi siker a civilek magas szintű összefogásának volt köszönhető. Úgy gondolom, hogy ezt a civil összefogást még jobban kellene erősíteni Magyarországon. Hiszek abban, hogy 2010-ben Pécs Olimpiát fog rendezni és nem egy kolbászsütő fesztivált. Tudom, hogy a város vendégszeretete, adottságai, multikulturalitása, az emberek odaadása miatt képes erre. Az én életemben nem lesz még egy ilyen lehetőség, és én magam is felelős vagyok azért, hogy ez sikerüljön.

Usztics Anna