Petőfi, a tigris és a hiéna

Petőfi érdeklődése minden szülői tiltás ellenére már kiskamaszként az előadó-művészet felé fordult. Bár elszánt próbálkozásai ellenére sem színészként, sem drámaíróként nem szerzett számottevő dicsőséget, e színházi jelenlétek nélkül is teljes értékű, nemzetközileg is jelentős életművet hagyott az utókorra.

Színpad és rajongás

Petőfi 1835-ben, aszódi gimnazistaként határozta el, hogy felcsap színésznek. Emiatt apja – akit az ekkor 12 éves diák egyik tanára értesített az „eltévelyedésről”, – hogy jobb belátásra bírja, alaposan megverte. A költő lelkében mély nyomokat hagyott az apai szigor. Már országosan ismert poétaként az Úti jegyzetekben így emlékezett vissza az aszódi évekre: „…1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először szinésszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes. Nevezetes és szomorú.”

Petőfi színpad iránti rajongása nem lankadt. A selmecbányai Evangélikus Líceumban töltött hónapok alatt már a holmiját is eladogatta, hogy jegyet válthasson az előadásokra. 16 évesen pedig otthagyva a líceumot, Rónai álnév alatt néhány hétre statisztának is elszegődött a pesti Nemzeti Színházhoz.

Pest után az ozorai, majd a székesfehérvári vándorszínész-társulat következett, de a zajos siker mindenhol elmaradt. Lámpaláza és orrhangja miatt többnyire csak kisebb mellékszerepeket kapott, és a fizetése is olyan alacsony volt, hogy nyomorogva tengette napjait. De fő ambícióját, hogy színész legyen, ennek ellenére sem adta fel. Azt az ajánlatot pedig, hogy a társulat állandó súgóként alkalmazza, visszautasította.

1843-ban, húszévesen már Kecskeméten találjuk, ahol bár nagy becsvággyal tanulmányozta a hőn óhajtott Shakespeare-szerepeket, az ott töltött negyedév alatt mindössze egyszer adódott alkalma – a társulat egyik vezető színészének, Szuper Károlynak távolléte miatt – eljátszani Lear király bolondját, 10 váltóforintért. Szilágyi Márton irodalomtörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) tanszékvezető egyetemi tanára rávilágít, hogy Petőfi szerepfelfogása nagyban eltért a korábban megszokottól. Amint fogalmaz, bár az előadásról nem ismerünk korabeli kritikákat, az utólagos visszaemlékezések szerint a költő nem komikus, hanem filozofikus beállítottságú, rezonőri figuraként ábrázolta a karaktert, amivel nem aratott osztatlan sikert. Így a szerep megformálásával nem sikerült visszaigazolnia a neki megszavazott bizalmat és megerősítenie pozícióját a társulaton belül.

Ezek után hiába utazott Erdélybe azzal a szándékkal, hogy híres színészként tér majd vissza Pestre, reményei hamar szertefoszlottak. Ambícióit akkor adta fel végérvényesen, amikor 1844-ben állandó és biztos állásra tett szert. A Pesti Divatlap frissen kinevezett fiatal segédszerkesztője így búcsúzott álmaitól:

„Eddig Thalia papja voltam, / Most szerkesztő-segéd leszek. Isten veled, regényes élet! / Kalandok, isten veletek!”

Szilágyi Márton elmondja, hogy Petőfi a színészetet és az íróvá válás vágyát két külön karrierlehetőségként kezelte. Amikor pedig világossá vált számára, hogy színészi pályafutása megrekedt, úgy adta föl ezt a hivatást, hogy immár mindent egy lapra, a tudatos írói imázsépítésre tett fel. Így 1844 őszén utoljára, már híres íróként és a mai értelemben vett celebként lépett fel a Nemzeti Színházban. És bár a kritikusok szerint voltaképpen megbukott Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművének Gémesi nótárius szerepében, az Úti jegyzetekben öniróniával emlékezett vissza a bemutatóra.

„…Azt beszélik, hogy megbuktam benne… de ez nem igaz, mert… én nem hiszem. S ez, azt tartom, elég ok a föntebbi rosszindulatú állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: »Julcsa kisasszony a menyasszony« azt találtam mondani, hogy »Julcsa kisasszony a vőlegény«, hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős szinész. Szóval: nem buktam meg; s játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára a Komlóba.”

A Tigris és hiéna kudarca

Petőfi ezek után is gyakran és szívesen járt színházba, kritikákat írt, és továbbra is baráti kapcsolatot ápolt némely művészekkel, de nem lett drámaíró. Egyetlen teljes szöveggel fennmaradt színpadi műve az 1846-ban írt Tigris és hiéna, amelynek a Nemzeti Színház által ígért premierje elmaradt. Petőfi ugyanis visszavette az előadásra szánt darabot, és nyilvánosan is felszólalt az intézmény műsor-összeállítási gyakorlata ellen, mert úgy érezte, hogy egy Szigligeti-népszínmű miatt mellőzik az övét. Azt is méltánytalannak tartotta, hogy a Tigris és hiénát csak bérletfolyamban akarták előadni, ami anyagilag előnytelen lett volna számára.

„Lehet, hogy megbuknék müvem, ha adnák; de azért vissza nem vettem volna, mert fájdalom, olly körülményekben vagyok, hogy egy pár száz forint jövedelemért eltűrném művem bukását. Méltánytalanságot azonban nem egy pár száz forintért, de egy pár ezerért sem tűrök senki fiától, tudják meg az urak…” – írta a Pesti Divatlapban.

Szalisznyó Lilla színháztörténész felhívja a figyelmet arra, hogy a Petőfi által csak „kegyencznek” titulált Szigligeti hírneve a reformkorban valódi húzóerő volt a vegyes színházi közönség számára a jegypénztáraknál. Petőfi azonban bár ismert verselőnek, ugyanakkor kezdő drámaírónak számított, szerepeltetése kockázatot rejtett, drámája műsorra tűzésének időpontját és honoráriumát is erre való tekintettel állapíthatták meg. A Szegedi Tudományegyetem kutatója szerint a kivételes bánásmódot elváró költői önérzet nem fogadta el ezt a műsorpolitikát. Személyes sérelmeit egy magasabb, általánosabb szintre transzponálva, a magyar drámaírók szószólójaként jelenítette meg magát.

A történelmi dráma 1883-as kolozsvári ősbemutatóját a szerző már nem érhette meg. Szabó-Reznek Eszter irodalomtörténész, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának munkatársa rámutatott, hogy bár a bírálatok méltatták Petőfi mint drámaíró első megjelenését a színpadon, igen vegyesek voltak. A helyi újságok elismerően nyilatkoztak a műről, de a fővárosi lapok erős kritikával illették. Olyan is akadt közöttük, amelyik egyenesen „a műfaj torzszülöttjének” nevezte az alkotást cselekményvezetési és jellemábrázolásbeli következetlenségei miatt. Mások ellenben felháborítónak tartották a Petőfi-életmű ily módon történő meggyalázását, és kánonsértést kiáltottak.

A színészi példakép

Petőfi színészi példaképe a reformkor ünnepelt színésze, a Kisfaludy Társaság tagja, Egressy Béninek, a Szózat zeneszerzőjének bátyja, Egressy Gábor volt, akit kora legműveltebb aktoraként tartottak számon. A költővel 1844-ben kötöttek közeli barátságot. Amatőr fotográfusként valószínűleg ő készítette az egyetlen fennmaradt hiteles dagerrotípiát Petőfiről.

Egressy Gábor Petőfihez hasonlóan nemcsak a kulturális, hanem a hazai politikai közéletben is aktív szerepet vállalt. 1848. március 15-én ő adta elő a Nemzeti Színházban a Nemzeti dalt, és egyes kutatók szerint a Nemzeti Múzeumnál is ő szavalta el a forradalmi költeményt. 1849-ben együtt keltek útra, hogy Bem tábornok erdélyi seregében szolgálják a magyar szabadság ügyét. A világosi fegyverletételt követően Egressy a tábornokkal Törökországba menekült a rá szabott halálos ítélet elől. Később Konstantinápolyból visszatért Magyarországra, ahol amnesztiában részesült, és újra színpadra állt. Hazafias életét 1866-ban hivatásához hűen Thália deszkáin fejezte be. Obernyik Károly – szintén Petőfi barátja – Barankovics György című drámájának címszerepét játszotta, amikor 57 évesen a színpadon végzetes szélütés érte.

Mindketten lelkes Shakespeare-rajongók voltak, barátjához hasonlóan Egressy is missziójának tekintette az angol drámaíró hazai népszerűsítését. Petőfinek az a szándéka, hogy a magyar költészet élvonalába tartozó Arany Jánossal és Vörösmarty Mihállyal Shakespeare összes művét magyar nyelvre fordítsák, nem valósulhatott meg. De vele ellentétben Egressy Gábornak megadatott, hogy Lear királyként, valamint Hamlet, Othello, IV. Henrik, Petruccio, illetve Macbeth szerepében is elkápráztassa a közönséget. Fellépett a római hadvezér, Coriolanus bőrébe bújva is. Shakespeare kései tragédiáját hűséges barátja, Petőfi Sándor mellett ő maga is lefordította németből magyar nyelvre. Ám a két mű közül csak a Petőfié jelent meg nyomtatásban.