1942 nyarán, őszén hiába próbálták honvédeink felszámolni az urivi és scsujei hídfőben lévő szovjet ellenállást. A szovjetek szívósan védték állásaikat, mert jól tudták, hogy ezek a hídfők jelentik a majdani támadásuk kiindulópontjait. A hídfők a Don túloldaláról állandóan kapták az utánpótlást, mert a magyar ágyúk ezt nem tudták megakadályozni. Nem volt rálátásuk a Don egyes szakaszaira. Ráadásul lőszer-takarékosságból korlátozniuk kellett tevékenységüket, így például zavarótüzelést sem folytathattak. A magyarok folyamatosan támadtak, a magyar–német légierő folyamatosan bombázott, de az oroszok kitartóan védekeztek. Hiába az áldozat, a hídfőcsaták eredménytelensége januárban megbosszulta magát, amikor 12-e ködös, fagyott hajnalán feldübörgött a 40. szovjet hadsereg tüzérsége, hogy előkészítse az osztrogorszk-rosszosi hadműveletet. Az offenzíva végcélja az Oszkol folyó elérése, a Kasztornoje–Sztarobelszk–Vorosilovgrád közötti, stratégiailag rendkívül fontos vasútvonal elérése volt. A csata a Szovjet és a Harmadik Birodalom számára csupán egy volt a sok közül, a két birodalom hosszú és változatos végelszámolásában. Az ő hadtörténetükben epizód volt csupán, egy lépcsőfok, de nekünk maga volt a végzet.

A nagyapám is ott volt a Donnál. Urivtól kevéssel északra, az arcvonal egy békésebb szakaszán. A papa nem volt történelmi nagyság, viszont jellegzetes alakja volt a doni hadseregnek. „Bertók József néptanító, karpaszományos (tartalékos) hadnagy, III. hadtest, 9. könnyű hadosztály, 47. gyalogezred, jelentkezem!” Második besorozása után e szavak kíséretében lett frontharcos a debreceni kiegészítő parancsnokságon, majd egy nehézaknavető üteg parancsnokává nevezték ki.

A négykerekű, állványra szerelt aknavetőt lovakkal vontatták egészen annak az ároknak a széléig, amelyet a honvédek kapartak ki gyalogsági ásóikkal. A németek robbantották az efféle gödröket, jellemző, a magyaroknak nem volt mivel robbantani. ősszel megtelt vízzel, térdig gázoltak a hideg, zsíros sárban. A csizma, a papírtalpú, semmit sem ért. A tél korán jött. Állandó, idegfeszítő rettegés volt a honvédek élete. A túloldalról időnként átlőttek, néha egy-egy bombatámadás érte őket, ilyenkor a gödörben kuporogtak, akár a szűkölő állat. Remélték, hogy kapnak tábori vaskályhákat, de hiába. Dermesztő maradt a fedezék, tüzet rakni pedig gyakran nem volt szabad, nehogy támpontot adjon az ellenségnek. Az étel fagyott volt mindennap, mert lovaskocsi hozta a tábori konyháról, egészen Ilovszkojéról.

A nagyapának, aki néptanító volt, és egy időben kántortanítóskodott is a plébánián, most embert kellett ölnie. Ellenséget, ki tudja, mennyit. Nem is beszélt róla soha. Igaz, a család sem merte soha megkérdezni tőle. Csak a nyolcvanhoz közel bólintott rá egyszer némán, komor arccal a nyers egyenességgel feltett kérdésre.

– Még nyár volt – mesélte. – Golyószóróval tüzeltünk. Az oroszok rongyosak voltak, egylövetű puskákkal voltak felszerelve. Holtukban is bűzlöttek a vodkától, részegen küldték őket a golyózáporba. Hurrázva gázoltak át társaik kicsavarodott, véres hulláin, hogy aztán a következő lépésnél ők is elbukjanak és rajtuk is átlépjen valaki. A golyószóró vízhűtéses volt. A fedezékből annyit lőttünk a bajtársakkal, hogy a csövet körülvevő tartályban felforrt a víz…

A történelem a magasban is zajlott. Elmúlt hat évtized, de még mindig nem jutottunk dűlőre abban, hogy kit milyen felelősség terhel. Mert ugye hosszasan vitatkozhatnánk Horthy Miklós felelősségéről, arról, hogy legfőbb hadúrként egyáltalán miért döntött a M. Kir. Honvédség színe-javának frontra küldése mellett. Attól függően foglalnánk állást vele kapcsolatban, hogy mennyire volnánk képesek belehelyezkedni az idős, K. u. K. szellemben nevelkedett, a bolsevizmustól őszintén rettegő kormányzó helyzetébe, az akkori korszellembe, a korabeli külpolitikai kilátásokba, a németek által oly gyakran kijátszott „román adu” kényszerítő erejébe, a magyar tiszti kar elfogultságaiba, Keitel és Wiesenmayer hamis ígéreteibe, a belpolitikai viszonyokba és így tovább. El lehet őt ítélni, de meg is lehet érteni döntését.

A történelem sosem fekete-fehér. Egyszer talán megérjük, hogy Horthyt a maga valóságában is képesek leszünk látni. Mint ahogy a magyar tábornok, a tragikus sorsú Jány Gusztáv m. kir. vezérezredes története is újabb és újabb átértékelésre szorul. Népbírósági ítélettel, golyóval végezték ki 1947. november 26-án, miután úgy döntött 1946. októberében, hogy önként hazatér. Serege pusztulását látva már a Donnál is kereste a halált magának. Mint katonai vezető, nyilvánvalóan hibázott, amikor egyértelmű parancsot várt a német „B” hadseregcsoport parancsnokságától a visszavonulásra ahelyett, hogy csak a sereg megmentésével törődött volna.

Lehet. De katona volt. Magyar katona, aki nem volt hajlandó megfutamodni, ezt is látni kell. A magyar a szégyentől retteg a legjobban. Jobban fél a gyávaság bélyegétől, mint a haláltól. Áldozathozatala hiábavalónak bizonyult. A német hála jeleként az utóvéd utóvédeiként akarták használni a III. hadtest alárendeltségükbe helyezett egységeit.

Hat évtizeddel ezelőtt, 1943. január 12-e hajnalán heves tüzérségi előkészítéssel indult a szovjet roham a II. Magyar Hadsereg doni állásai ellen. A magyaroknak nem voltak megfelelő páncélelhárító fegyvereik, mégis kilőttek a 40. szovjet hadsereg 132 harckocsijából 83-at, mindjárt az első három napon. Vitézül harcoltak.

Nagyapa is tette volna a dolgát, ha ott van, de egyszer az életben szerencséje volt. Karácsonyi szabadságát töltötte odahaza, Sarkad-Feketeéren, amikor érkezett a hír az áttörésről. Azonnal vette a málháját és rohant Debrecenbe, a kiegészítő parancsnokságra, de ott már azt közölték vele, hogy nem tud visszamenni, várja be itthon a sereg maradékát. Tüzér bajtársait soha többé nem látta. Odavesztek. ő csatlakozott az újjászervezett 2. Magyar Hadsereghez, de már nem vetették be többé. Ausztriába hátráltak, ott adták meg magukat a szovjeteknek. Aztán sokakkal együtt átutaztatták őt is Magyarországon, s mivel nem tépdeste le a tiszti csillagot a gallérjáról, vitték egyenest, tovább, az Uralba. Négy éven át egy ércbányában dolgoztatták.

A fagytól azért menekült meg, mert nem dohányzott. A még ellátmányba kapott cigarettát egy orosz őrrel elcserélte meleg pufajkára és orosz sapkára. Tanárember lévén nem sok hasznát vették a bányában, de igyekezett megtanulni oroszul, így tolmács lett. Nagymama Feketeéren volt két gyerekkel, és egy kifosztott lakással. Nem az oroszok fosztották ki. A falusiak, míg ő a front elől hazautazott szüleihez, Pápára. Két évig nem tudta, hogy él-e egyáltalán a papa, aztán végre jött egy levél.

A papa négy év után jött haza. A vonat átgördült a záhonyi hídon, majd megállt a nyílt pályán. Kétoldalt ávósok várták őket acsarkodó kutyákkal. Három hónap internálótábor következett. A papa azt hitte, hazajött, mégis „fasiszta csürhe” lett. A táborban beléjük verték, hogy ha beszélni mernek a Szovjetunióban tapasztaltakról, megnézhetik magukat. Ehhez tartotta magát 1990-ig.

A Don-kanyar 100-120 ezer magyar végzetévé vált. A pokoljárás sokadik állomása volt. A balsorsé, amely régen tép. És máig tart.

BLA