– Követi még a Fradi-meccsek eredményét?

– Amióta élek. Annak idején a keresztapám és az édesapám vitt ki a Fradi-meccsekre. Óriási dolog volt. Akkor láttam először lovas rendőröket. Kettőt. Ugyanis ennyien felügyeltek kétezer emberre. Kettőt forogtak a lovaikkal, és mindenki tudta, hogy hol a helye. Volt hangosabb képződmény, amit akkor is úgy hívtak, hogy B-közép. Igazi szurkolók voltak. Ha a Fradi rosszul játszott, akkor ment a fütyülés. Ha erőre kaptak, a közönség lelkesedett, s zengett a kórus: „hajrá, Fradi, FTC”, de úgy, hogy én el is sírtam magam. Lám, mint most is…

– Korábban úgy fogalmazott, hogy a Ferencvárosnál úgy fejeződött be a pályája, hogy el sem kezdődött.

– Igen. A Ferenc térre jártunk le focizni, mezítláb rúgtuk a teniszlabdát. Egyik nap odajött valaki nézni a pálya széléről minket. Egy kis idő múlva odaintett magához. Dr. Sárosi György volt. Tehetségesnek talált, megkérdezte, hogy hívnak, és írt egy ajánlólevelet az FTC-be. El kellett volna mennem edzésre, de nem lett kész a cipőm addigra. Mezítláb mégsem mehettem. Sajnos ilyen idők voltak 1946-ban.

– De a focinak köszönhetően találkozott a sakkal.

– Igen, bár azért előtte is sakkoztam. Emlékszem, hogy meccsre mentünk, és az egyik barátom elfelejtette elhozni a cipőjét az edzésre, ezért felugrottunk hozzájuk. Ott tébláboltam a lakásukban, amikor benéztem az egyik szobába, és láttam, hogy az édesapja bent sakkozik. Egyedül. Aki nem sakkozik, azt gondolja, hogy az ilyen ember bolond, így könnyű nyerni. Beszóltam neki a szobába, mert szemtelen voltam, hogy: Feri bácsi, szívesen játszom magával egy-két partit. Megengedte. Meglepetésemre nem úgy végződtek a játszmák, mint a gimnáziumban, ahol legtöbbször én nyertem. Halányi Feri bácsi össze-vissza vert engem. Azt hittem, szétpukkadok a dühtől. Végül megkérdezte, hogy játszom-e valahol. Nem értettem. Mondta, hogy a sakkban vannak csapatok, ahova le lehet igazolni. Azt mondta, van bennem valami. Adott két sakk-könyvet, hogy olvassam el, és akkor vége lett mindennek. Beleszerettem a sakkba.

– Focistából hogyan lett sakkozó?

– 1949-ben, 17 évesen el kellett mennem dolgozni a foci mellett. Apám beteg lett, és nem tudott dolgozni. Miközben az MTE-ben fociztam, állásban voltam az Ullrich cégnél a Bajcsy-Zsilinszky úton. Rám bízták a postázást. 280 forintot fizettek, de nekem annyi volt a büfészámlám. A másik pénzkereseti lehetőség a kártyázás volt. Akkor jött divatba a rabló ulti. Jó fejem volt hozzá. A Ferenc téren nézegettem, hogyan játszanak az öregek, és megtanultam.

– Még ekkor sem dőlt el, hogy hivatásos sakkozó lesz?

– Dehogy, meg kellett élnem valamiből. 1950-ben mutatkoztam be először a magyar sakkéletben, a Budapest-schnell bajnokságon harmadik lettem.

– 1952-ben pedig már sakkmester a Vasasban.

– Nem volt könnyű megszerezni ezt a címet, amiből akkor húsz volt Magyarországon, ma már nincs is ilyen.

– Innentől könnyebb volt a pályája?

– Nem. Behívtak katonának, a Folyami Flottillához a kerültem, és 1953-ban megnyertem a hadseregbajnokságot. 1954-ben bejutottam magyar bajnokság döntőjébe, és ötödik lettem. Érdekes, hogy édesanyám egyetlenegyszer jött el nekem drukkolni, éppen amikor Barczával játszottam. Veszítettem. Olyan volt, mint amikor gólvonal előtt valaki elkezd táncolni, és mellérúgja a labdát. Ennek ellenére Szabó László megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele menni Hastingsbe. Persze, hogy volt. Szabó nővére a belügyminisztériumnál dolgozott, és így megkaptam a kikérőt a Flottillából. Kiutazhattam és megnyertem a B-versenyt. Csodálatos volt, egy más világ.

– Nem fordult meg a fejében, hogy ott marad?

– Hivatalosan? Már a bencés gimnáziumban is Oxfordba készültem. A versenyen az emigráns magyarok között megismerkedtem Arthur Koestlerrel, Mikes Györggyel. Koestler egyszer parti után elhívott egy kávéra, de akkor még nem tudtam, hogy ki ő. Persze otthon hallgattuk őket a Szabad Európa Rádióban, és nagyon szerettük a műsoraikat, de az más volt. Rá akart beszélni, hogy maradjak kint. Azt kérdezte: „Haza akarsz menni? Vissza abba az országba?” Sorkatona voltam, hazaárulás lett volna, ha elszököm, ráadásul a szüleim is otthon voltak. Nem maradhattam. Gyönyörű szép volt akkor hazajönni. Később ennek a hazafiúi hűségnek köszönhettem, hogy a svédországi versenyre kiengedték velem a feleségemet.

– 1958-ban Nagy Imre kivégzését követően indult a magyar csapat a müncheni versenyre, az ön életének első olimpiájára.

– A Nagy Imre-per óta nem olvasom a Népszabadságot. Lekéstük a csapattal a megnyitó ünnepséget, mert nem kaptuk meg időben a beutazási engedélyt Münchenbe. A magyar sakkozás egyik mélypontja volt, kiestünk az elődöntőben.

– 1966-os havannai olimpián viszont sikeresek voltak. Harmadik lett a magyar csapat, Fidel Castrótól mindenki sakk-készletet kapott.

– Kubába borzasztó út vezetett, régi második világháborús repülőkkel repültek akkor. Kétszer kellett átszállni. Kegyetlen dolog volt. Aztán amikor megérkeztünk Havannába, azt hittem, hogy a mennyországba értünk. Tolmácsot és külön szobát kaptunk. Olyat, amilyet sosem láttam. Én otthon kevesebbel is beértem volna, 1954-ben adtam be lakáskérvényt, és 1964-ben kaptam meg rá az elutasító választ. Hiába voltam később 12-szeres olimpikon, mindig találtak olyan dolgot, ami miatt sosem kaphattam lakást. Nem voltam egy futtatott ember. Talán azért, mert mindig őszinte voltam és kiálltam az igazam mellett.

– Mint 1968-ban, amikor a sakkszövetség elnöksége behívta, és idegi okokra hivatkozva nyomást gyakoroltak önre, hogy ne vegyen részt a luganói olimpián.

– 1968-ban összeült a vésztörvényszék, és kitalálták, hogy idegileg gyengélkedem, nem akartak kiengedni az olimpiára. Azt mondták, hogy nem vagyok formában, rossz a fizikai állapotom, és nem bíznak bennem. Azt akarták, hogy mondjak le az olimpiáról. Szembeszálltam velük, miután orvosi igazolással igazoltam, hogy normális vagyok…

– Az orvosi papírt később is bevetették.

– Terror volt. A Sakkszövetségben az elnökségi tagok mindegyike megszavazta azt, hogy Polgár Lászlót orvosi kezelés alá kell vonni, a lányokat pedig állami gondozásba adni. Mindezt azért, mert ellentmondott a vezetésnek. Egyedül én álltam ki a Polgárok mellett a szavazáskor. A szövetség végül nekem adott igazat. Ezután ugyanaz a társaság, aki előzőleg el akarta távolítani Polgárt, megszavazta a döntés ellenkezőjét is. Szörnyű rendszer volt, nem kívánom senkinek. Láttam egy-két szörnyeteget a politikai életben is. Nem tudok olyat mondani, akit dicsérhetnék. Csupa pozőr volt mind, és azt hitték, hogy a szocializmus, amit ők képviseltek, tökéletes.

– Kádár viszont szerette a sakkozókat.

– 1955-ben, amikor Kádárt kiengedték a börtönből, megkereste őt a Sakkszövetség főelőadója, és felkérte, hogy vállalja el a Magyar Sakkszövetség elnökségét. Bár csak fél évig töltötte be ezt a pozíciót, nekünk ez sokat számított a későbbiekben is. Szinte mindent elintézett nekünk.

– Ezek szerint a sakkéletnek, mondhatni, jót tett, hogy ekkora politikai nyomás nehezedett a sportra?

– Szerencsénk volt, a többi sportágban nem volt ilyen. Ezért minket, sakkozókat talán utáltak a többi sportolók, mert protekciósok voltunk. Azt azért nem lehetett ránk fogni, hogy szerettük volna a Rákosi- vagy a Kádár- rendszert. A sakkozóknak van eszük. Általában. Kádár nem volt a sakk nagy szakértője, de jól hangzott persze a kommunista propaganda számára, hogy nemcsak kártyázik, vadászik, hanem majdnem sakkmester is lett. A hetvenes évektől a Volánban és a Vasasban is vezettem sakkrovatot. 1991-ben jött a fordulópont. Külön rovatom lett a Pesti Hírlapnál, 2000-től pedig a Magyar Nemzetnél vezetem a sakkrovatot.

– Mennyire változott meg a sakk azóta, hogy a politika szerepét a pénz vette át?

– A sakk sokáig tisztán politika volt, az oroszoknak nagyon fontos. Azt mondták, hogy rendszerük fölényét az is bizonyítja, hogy ők a legjobb sakkozók a világon. Ez persze nem volt igaz. Amerika sem lett különb a világelsőség dolgában, két vitathatatlan teljesítményükkel. Azzal, hogy felmentek a Holdra, és hogy Fischer megverte Szpaszkijt. De ezért, a szovjet gondolkodásmódot követve, most az ő rendszerük lenne a követendő? A sakk olyan játék, mint az óceán. Óriási nagy terület. Az embert vagy elevenen megeszik a cápák, vagy nagyokat úszik, és élve kijön a vízből. Néhányan azt mondják, hogy diszkriminálták a sakkot a menők azzal, hogy leültek a géppel játszani, hiszen nem tudjuk, hogy a gépek micsodák. Én imádom a gépet. Pár pillanat alatt megoldja azt, amire 50 évvel ezelőtt csak hosszú gondolkodás után tudtam rájönni. Sok minden változott. Amikor nagymester lettem 1964-ben, ebből a címből 64 volt az egész világon. Most 2000 van. 12 éves gyerekek is lehetnek nagymesterek, mert a gépekkel sok mindent meg lehet tanulni egész kicsi korban.

– A politika végigkísérte az életét. Mennyire játszik benne szerepet most?

– Szabad embernek érzem magam. Soha nem voltam egyetlen párt tagja. Keresztény meggyőződésű vagyok. Politika? A görögöktől kezdve az egész világ tele van óriásokkal. Nálunk a politikai életben tök alsók vannak, akik egy pillanatra fent vannak a tetőn, aztán eltűnnek. Sokszor a nevüket sem tudjuk megjegyezni.

– Ön szerint miért?

– A magyar nép nagyon lezser. Addig érdekli valami, amíg a hiúságát elérik a csápok. Addig odafigyel. Mintha egy szép nő ülne le egy férfi asztalához, de ha a nő átül másik társaságba, akkor az addigi asztal már nem jó hely. Ennek ellenére a magyar egy nagyon rendes nép. Én nem tudnék máshol élni. Szeretem a hazámat.

Usztics Anna