Pontosabban, messzebbre, gyorsabban
Megérkezett Magyarországra az első két Panzerhaubitze 2000-es önjáró löveg, melyeket további huszonhárom követ majd. A tüzérosztályt alkotó harcjárműveknek köszönhetően több évtizedes szünet után újraéled hazánkban a nagy múltú önjáró tüzérség, méghozzá egyből a világ élvonalában, hiszen a PzH-knak nem sok kihívója akad a keleti és nyugati fegyverrendszerek között.
Augusztus 10-én éjszaka megérkezett az első Panzerhaubitze 2000-es önjáró löveget szállító járműszerelvény a tatai Klapka György Laktanyába. Az ünnepélyes keretek között átvett harceszközt huszonhárom további példány követi majd, előreláthatólag már jövőre teljes lesz a tüzérosztályt kitevő járműállomány, amelyeket a tatai MH 25. Klapka György Lövészdandár 101. Tüzérosztálya fog használni. Január végén már járt a Magyar Honvédségnél az önjáró tarack referenciapéldánya, múlt szerdán viszont már az első nekünk gyártott lánctalpas gördült le a trélerről.
A beszerzés több okból is történelmi jelentőségű. Egy gazdag hagyományú fegyvernem születik újjá, méghozzá egy csapásra: olyan önjáró tüzérségi rendszert sikerült beszerezni, amely a világ egyik legjobbja. Hatalmas előrelépés ez annak a törekvésnek a szempontjából is, hogy legyen a Magyar Honvédség régiós viszonylatban meghatározó haderő. Jól illeszkedik a katonai nagybevásárlások mára kirajzolódó trendjébe is, mivel a PzH 2000-esek által használt 155 milliméteres tüzérségi lőszereket a már számos más nagybeszerzés esetében jó partnernek bizonyult Rheinmetalltól vásárolja meg a Magyar Honvédség, és szóba került már az is, hogy a lőszerek gyártása Magyarországra kerülne a tervezett várpalotai üzembe.
Csúcshaditechnika
De miért olyan nagy szám ez az önjáró tarack, és milyen objektív tényezők alapján nevezhetjük a világ egyik legjobbjának? A PzH 2000 hosszas fejlesztés eredménye, gyártását már 1998-ban elkezdte a Krauss-Maffei Wegmann (KMW) konzorcium, persze ma már az akkori szintet messze meghaladó elektronika ketyeg a példányaiban, sőt a tüzérségi rendszer alapja maga is egy olyan komplex informatika, amelynek segítségével a legtöbb ma ismert tüzérségi eszköznél pontosabb találatokra képes a legénység, méghozzá egyes lövedéktípusokkal akár 54 kilométeres távolságra. Jegyezzük meg, hogy a PzH képes GPS-vezérelt lőszertípusok kilövésére is. Ez hatalmas teljesítmény, tekintve hogy régiós szomszédaink zömmel a 70-es, 80-as években rendszeresített szovjet gyártmányú 2Sz1-es és 2Sz3-as önjáró tarackokat használnak, amelyek még a legmodernebb lövedékekkel is legfeljebb 20-25 kilométerre tudnak lőni. Ezzel szemben a PzH 2000 ennél még egy hétköznapi DM121-es töltettel is teljesíti a 30-35 kilométeres távot.
Mindez annak köszönhető, hogy a fegyverrendszer 155 milliméteres, L52-es lövegének munkáját fejlett automatika segíti, a digitális technológiának köszönhetően csak meg kell adni a célkoordinátákat, így kézi célra vezetésre nincs szükség. Még az utántöltés is automatikus, és a harcjármű tűzoltórendszere is magától működésbe lép, ha találat éri. Minden tüzérségi eszköznél fontos paraméter a tűzgyorsaság. A PzH e tekintetben is élen jár, normál üzemmódban simán hozza a tíz lövést percenként, de van benne egy úgynevezett burst mód is, ebben tíz másodperc alatt képes leadni három lövést. Ezzel pedig nemcsak a Közép-Európa nyakán maradt szovjet hadtechnikát iskolázza le, hanem többek között az amerikai M109-est is, amellyel változattól és lőszertípustól függően 1-4-szer lehet csak lőni percenként. Ez azonban nem meglepő, hiszen a PzH 2000 a legmodernebb nyugati fejlesztések között sem talál kihívóra. Ráadásul ami önjáró lövegnél rendkívül fontos, gyorsan képes pozíciót váltani, hogy megnehezítse az ellenség tüzéreinek a dolgát, majd percek alatt újra tűzkész állapotban van. Ami viszont kevésbé jellemző egy önjáró lövegre, az a jelentős páncélvédettség, de a PzH ebben is kiemelkedő, sőt egyes források szerint a Magyar Honvédségnek szánt harcjárművek még az alapfelszereltséghez képest is megerősített páncélzatot kapnak a lövegtoronyra.
Tűzben edzett
A PzH 2000 értékét nagyban növeli, hogy már számtalan bevetésen van túl. Éles helyzetben elsőként a holland hadsereg használta Afganisztán Kandahár tartományában tálib célok ellen 2006 augusztusában. Noha a közép-ázsiai terepen kiütköztek az alapvetően európai hadszíntérre tervezett harcjármű hiányosságai, például a hollandok szerint a löveg AVB-rendszere nem működött rendeltetésszerűen, azért az önjáró tarack harcértékét jól mutatja, hogy tálibok a „Tarinkot szörnyetege” névvel illették, a koalíciós erők katonái pedig az „ISAF hosszú karja” nevet adták neki. És bár a múlt évtized aszimmetrikus hadviselésében kevésbé tudta csillogtatni tehetségét, a PzH most Ukrajnában könyörtelenül megmutatja kiválóságát. Az ukránok 12 darab PzH-t kaptak Németországtól és Hollandiától, és a harci tapasztalatok alapján úgy látják, hogy a kategóriában ez a legjobb fegyverük, sokkal jobb, mint az általuk, valamint a támadó oroszok által használt szovjet gyártmányú lövegek, azaz jelentős lépéselőnyhöz jutottak már kis számú PzH-nak köszönhetően is. Arról nem is beszélve, hogy bár a lövegek június óta a fronton tevékenykednek, még sincs a mai napig hiteles információ arról, hogy akár egy is megsemmisült volna.
Újjáéledő fegyvernem
Noha az első világháborúban is voltak már törekvések önjáró lövegek bevetésére, mint például a harckocsialvázból és lövegből összetákolt brit Gun Carrier Mark I, az önjáró tüzérség mint fegyvernem kialakulása a második világháborúhoz köthető. Ekkor a Magyar Királyi Honvédség a csúcstechnikával rendelkezett, egyrészt a német fejlesztésű Stug III rohamlövegnek köszönhetően, amely a Harmadik Birodalom egyik legsikeresebb és legnagyobb példányszámban gyártott páncélozott harcjárműve volt, másrészt említést érdemel a magyar fejlesztésű Zrínyi rohamlövegcsalád is, amely formabontó volt lapos felépítésével, a Zrínyi II-be épített 105 mm-es löveg pedig a Stug III-at is túlszárnyalta tűzerő tekintetében. A Weiss Manfréd, illetve a Ganz gyár üzemeiben készített lövegeket bevetették a keleti fronton, és bár természetesen a háborút megfordítani nem tudták, kisebb győzelmeket arattak, méghozzá alacsony saját veszteség mellett.
Az ötvenes évektől kezdve jött a szovjet hadtechnika, így ragadtak a Magyar Honvédség berkeiben a rendszerváltás után is használt 2Sz1 Gvozgyika és a 2Sz3 Akácija önjáró tarackok. Ezeket a 2000-es évek elején kivonták a forgalomból, amivel teljesen megszűnt a honvédség önjáró tüzérsége, sőt maga a tüzérség is mindössze pár darab szovjet gyártmányú D–20-as, 152 milliméteres vontatott tarackból állt. Ez az aszimmetrikus hadviselés korszakában több mint elegendőnek bizonyult, hiszen sokan már a tüzérség létezését is idejétmúltnak tartották, az ukrajnai háború azonban gyorsan megmutatta, hogy a hagyományos háborúk fegyvereire nagyon is szükség van. Ennek tükrében bátran kijelenthetjük, hogy Szent Borbála, a tüzérek védőszentje rámosolygott a magyarokra, hiszen a romló biztonsági környezetben a magyar tüzérek most újra egy világszínvonalú harceszközhöz jutottak.
