Pontozótábla-diplomácia

Hazánk immár a balkáni országokkal és Ukrajnával van egy kategóriában, miközben a volt keleti blokk valamennyi állama lehagyott minket a demokrácia terén – vonja le a konklúziót a Freedom House 2020-as Nations in Transit indexe, amely azt vizsgálja, hogyan teljesítenek egyes országok a demokráciaépítés folyamatában, és általában milyen a demokrácia helyzete a világban. A jelentés bírálja a felhatalmazási törvényt, a kormány „masszív propagandahálózatát”, a „migránsok és menedékkérők jogainak a szűkítését” – és kritizálja Donald Trumpot amiért mindezek ellenére nem gyakorol nagyobb nyomást az Orbán-kormányra.

A Freedom House természetesen nem az egyetlen, pláne nem a legfontosabb szervezet, amely efféle listákat gyárt. Napjainkban közel kétszáz különböző értékelés létezik, mely rangsorba állítja és csoportokba sorolja az országokat az emberi jogok, a gazdaságpolitika, a demokrácia szintje és egyéb területeken. Ezeket jellemzően államok hivatalos szervei, nemzetközi szervezetek és NGO-k készítik a legkülönbözőbb szempontok szerint. Noha a rangsorok és besorolások szerzői objektivitást és pártatlanságot hirdetnek, ez távol áll a valóságtól.

Befolyásos nagyok, igazodó kicsik

Az amerikai Duke Egyetem dékánja, Judith Kelley 2017-es könyvében (Scorecard Diplomacy, Cambridge University Press) ír az úgynevezett pontozótábla-diplomácia jelenségéről. Ez a II. világháború után a nemzetközi kapcsolatok fegyverévé, a soft power egyik módszerévé vált, amin keresztül a befolyásos államok gyakorolnak nyomást a kevésbé befolyásosakra. A folyamat az alábbi módon néz ki: adott befolyásos ország kormánya vagy valamely ahhoz kötődő, legalábbis annak érdekeit képviselő szerv kiadja jelentését, melyben rangsorolja és kategorizálja a világ országait. Az érintett befolyásos ország diplomáciai gépezete a rendelkezésére álló fórumokon a jelentés mellé áll, ezzel közvetett nyomás alá helyezve a rosszul szereplő országokat. Az érintett kormányok, úgy gondolva, hogy bel- és külföldi legitimitásuk forog kockán, megrettennek a rossz osztályzat várható következményeitől, és az értékeléshez mellékelt javaslatok alapján megpróbálnak jobb besorolást kiharcolni.

Judith Kelley a jelenséget az Egyesült Államok emberkereskedelemről szóló éves jelentése (TIP) példáján keresztül vizsgálta, felhasználva hozzá tizenöt ország 8500, 2000–2010 között keletkezett, a WikiLeaks által kiszivárogtatott diplomáciai levelezését és jegyzetét. Ezekből kiderül, hogy a kisebb országok politikusai és diplomatái jellemzően komolyan veszik a bírálatokat, presztízskérdést csinálva abból, hogy miként szerepelnek vetélytársaikhoz képest, illetve hogy kikkel kerülnek egy csoportba.

2009-ben Dani Ajalon izraeli védelmiminiszter-helyettes aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy hazája Afganisztánnal, Jordániával és Botswanával került egy kategóriába. Egy magas rangú albán politikus pedig szó szerint elsápadt, amikor megtudta, hogy országa rosszul szerepel a listán. A levelezésekből kiderül, hogy voltak kormányok, amelyek PR-céget fogadtak fel, hogy javítsanak nemzetközi megítélésükön, mások a probléma megoldására hivatott intézményeket hoztak létre, megint mások pedig Washingtontól kértek segítséget rendőreik és egyéb szerveik kiképzésére. A pontozótábla-diplomácia tehát a nagyok játéka, amellyel saját szubjektív mércéiket univerzális normaként fogadtatják el a világgal, ezzel növelve saját befolyásukat.

Egy kicsit elfogultan

Az 1941-ben alapított washingtoni székhelyű Freedom House eredetileg pártokon felül álló NGO-ként kezdte a munkáját, és előbb a nácizmus, majd a kommunizmus elleni harc egyik zászlóshajójává vált. A szervezet 1972-ben jelentette meg először az azóta éves rendszerességű Free­dom in the World, vagyis Szabadság a világban című jelentését, amiben a politikai jogok és polgári szabadságjogok helyzetét vizsgálja. Ennek részeként az országokat hétfokozatú skálán helyezi el, melynek alapján végül a „szabad”, a „részben szabad”, illetve a „nem szabad” kategóriák valamelyikébe sorolja be őket.

A lista kezdetektől az amerikai soft power szolgálatában állt. A hidegháború alatt az amerikai politikusok és diplomaták pártállástól függetlenül hivatkozási alapként tekintettek rá külpolitikai döntéseik megindoklásakor, és a fősodrú nyugati média is mérvadó indikátorként idézte a Freedom House értékelését. A jelentést az Egyesült Államokkal szövetséges országok is komolyan vették: 1974-ben például Portugália energiát nem kímélve lobbizott, hogy a Freedom House javítson a hozzá tartozó, de autonóm státussal bíró Azori-szigetek besorolásán.

Mondani sem kell, az Egyesült Államok minden évben maximális pontot kapott, és az Amerikával szövetséges országok is sokkal jobban szerepeltek, mint hasonszőrű, de Moszkvához húzó társaik. Az 1980-as évek során Brazília, Salvador és Jugoszlávia mindig az élbolyba került, Kuba, Guatemala és Magyarország viszont következetesen a sereghajtók között foglalt helyet.

Csak később kapott nagyobb nyilvánosságot, hogy a listákat évről évre ugyanazon személyek, egy Raymond Gastil nevű társadalomtudós és felesége, Jeanette készítették. Utólag visszatekintve egy interjúban Gastil maga is bevallotta, hogy értékeléseiket nem konkrét módszertant követve, hanem egy „laza és megérzéseken alapuló bírálati rendszer” szerint állították össze. 1990-ben aztán Gastil és neje helyét egy csapat vette át, amely aztán mindenki által hozzáférhető módszertan szerint kezdett mérni. Ám ez sem lett sokkal objektívabb, mint a régi, megérzésen alapuló besorolás.

Leginkább azért nem, mert a „demokrácia” nem mérhető konyhamérlegen. Jelentése és tartalma nagyban függ egy adott ország politikai és gondolkodástörténeti fejlődésétől. Nem mindegy, hogy ugyanazt a jelenséget amerikai, brit, német, francia, esetleg orosz vagy egyéb más szemüvegen keresztül vizsgáljuk-e. A brit Economist Democracy Index például nagyobb figyelmet fordít a kormányzás minőségére, így náluk az egykori keleti blokk országai mindig előkelőbb helyezést kapnak, mint a Freedom House rangsorában. Hasonlóképp, míg az amerikai szervezet szerint például Oroszország diktatúra, addig a bécsi székhelyű Polity szerint jól működő demokrácia.

A korábban pártokon felül álló Freedom House az elmúlt évtizedekben elmozdult az amerikai középről. Diego Giannone a rangos Democratization című folyóiratban 2010-ben megjelent Political and ideological aspects in the measurement of democracy: the Freedom House case című tanulmányában alapos vizsgálat alá vette a szervezet kutatási módszertanát, és arra jutott, hogy gyakorlatilag egyenlőséget tesz a szabadság és a demokrácia amerikai neoliberális értelmezése közé. A 2018-as jelentést elemezve pedig a National Review konzervatív lap megállapította, hogy a szervezet tendenciózusan felpontozta a baloldali kormány által vezetett országokat, miközben a jobboldali irányítás alatt állókat, mint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Izrael, Dánia és Lengyelország következetesen lepontozta.

Ennek során kiemelten kezelték az adott kormány bevándorláshoz való hozzáállását. Jellemző, hogy a brexitkampányt idegenellenes akcióként értelmezték, Dánia kapcsán pedig a menedékkérőknek járó juttatások csökkentését nehezményezték. Érdemes megjegyezni, hogy ugyanez a baloldali vezetésű Svájc esetében már nem jelentett problémát a Freedom House-nak. Lengyelország vizsgálata során bírálták a konzervatív PiS-t, amiért többször hangsúlyozta, hogy az ország tradicionális katolikus értékei mellett áll ki. A jelentésben a tradicionális szót természetesen idézőjelbe tették.

Aggodalomra nincs ok

Ahogy az éves demokráciajelentés, úgy a Nations in Transit index is szembetűnően elfogult, módszertana pedig finoman szólva is homályos. Noha a jelentés internetes oldalán felsorolnak egy hosszú szempontrendszert a korrupció, a sajtószabadság és egyéb területek kapcsán, a bírálat mikéntje és az univerzálisként beállított definíciók tartalma nem igazán derül ki.

Mindebből egy ugyanolyan „laza és megérzéseken alapuló” bírálói rendszer bontakozik ki, amely alapján Raymond Gastil és neje is ítélkeztek a hidegháború utolsó évtizedeiben. Beszédes tény az is, hogy a jelentést a CEU egyik korábbi doktorandusza, Csáky Zselyke szerkesztette, a Magyarországra vonatkozó részt pedig ugyancsak egy CEU-s kutató, Filippov Gábor írta. Utóbbi hivatkozásai között az olyan elsődleges források, mint a parlament vagy a kormány hivatalos oldala mellett kizárólag olyan, Magyarországgal közismerten ellenséges szervezetek elemzései, mint a Helsinki Bizottság, a Transparency International és a Political Capital és olyan kormányellenes médiumok írásai, mint a 24.hu, a 444, az Átlátszó, az Index, a HVG szerepelnek.

De lesz-e bármiféle következménye a jelentésnek? Ahogy könyvében Judith Kelley is megállapítja, a pontozótábla-diplomácia akkor hatékony, ha államilag összehangolt nyomásgyakorlással jár együtt. Ez most a Trump-kormányzatnak köszönhetően többnyire elmarad. Ráadásul a könyv tanúsága szerint nem minden kormány egyformán érzékeny a pontozótábla-diplomáciára. Az Orbán-kormány pedig a mostaninál már tekintélyesebb helyekről érkező rágalmakat is visszavert. A Freedom House Nations in Transit indexe tehát nem több, mint vélemény: egy csökkenő súlyú szervezet nem túl fontos véleménye.