Pressman úr lelátogatott

Az Eger melletti, Tarna-völgyi kisvárosban eddig nemhogy tengerentúli, de még egy árva San Marinó-i nagykövet sem járt soha, csodaszámba ment hát, amikor a hat autóból álló konvoj méltóságteljesen a városháza elé gördült. A felvezető egy minden bizonnyal követségi kisbusz volt, rajta többek között a HVG, a Magyar Hang és a 444 hírportálok újságírói érkeztek, ők mint kiderült, mindvégig, akár a betanított cirkuszi pincsik, követték a gazdit, aki negyedmagával egy páncélozott, fekete amerikai terepjáróval araszolt mögöttük, mintha Chicagóban lennének Pétervására helyett. A maradék három kocsiból további slepptagok és három füldugós védelmező kászálódott ki.

A fogadásukra verbuvált bizottság, élén az immáron negyedszer megválasztott fideszes polgármesterrel, annak örült maradéktalanul, hogy Pressman urat nem kísérte el a kiruccanásra szakállas házastársa, mert az a bámészkodókban kiverte volna a biztosítékot. A Demokrata munkatársa a látogatás céljáról érdeklődött Eged István polgármesternél.

– Volt valamiféle elképzelése arról, hogy minek köszönheti a látogatást?

– Fogalmam sem volt róla, csak akkor ébredt bennem gyanú, amikor megláttam a nagykövet mellett azt a hölgyet és urat, akik két nappal előtte, egy diplomata-rendszámú autóval furikáztak a városban – emlékszik vissza Eged István.

– Mint kiderült a tóparti vendégházunk után érdeklődtek, hogy uniós pénzből épült-e és nyitva van-e, meg mennyibe kerül egy szoba. Engem a pecások hívtak fel, hogy nekik ez gyanús.

Miután a vendéglőben, ahol a furcsa pár a terepmunka végeztével az ebédjét elköltötte, odament hozzájuk, és megkérdezte tőlük mint a vendégház tulajdonosa, hogy miben segíthet, azt válaszolták, semmiben, mert ők csak utazgatnak, nézelődnek, aztán továbbállnak. A fogadás perceiben esett le a tantusz, hogy ők voltak Pressman úr felderítői. Ilyen a tengerentúli igazmondás, ráadásul miután felismerte őket a polgármester, szégyenkezés helyett a szemük sem rebbent.

– Akkor jött rá, hogy csőbe húzták?

– Még előbb. Június 11-én írásos megkeresést kaptam a pesti nagykövetségtől. Bizonyos Miskolczi Bernadett protokollos jegyezte, amelyben arról értesített, hogy Pressman úr erre utazik, nem tudom, hová, és szívesen meglátogatna 13-án egy kis beszélgetésre, de hogy konkrétan miről, azt nem közölték. Erre felhívtam őket, hogy ez valami vicc, hiszen most nyertem meg a választást, más dolgom is lenne. Nem az, és vegyem megtiszteltetésnek, hogy fogadhatom. Gondoltam jó, annak veszem.

Az ünnepélyes megemlékezés perceiben derült ki, hogy a világ vezető hatalmának és demokráciájának magyarországi nagykövete fizetett emberei közbeiktatásával nem megtisztelni, hanem nyomozni, számonkérni jött, de gyáva volt igazi szándékát jelezni, ezért inkább sunyi módon hazudott.

Igazából ugyanis nem Pétervására szépsége, lakóinak boldogulása vezette az egyébként svájci terepasztalra hasonlító Heves megyei városkába, hanem az egyik vidéki vezető megleckéztetése, aki nem elég, hogy fideszes, az idén már negyedszer választották meg, ráadásul kétharmaddal, polgármesternek.

Iránytűje lehetett az a történet, amikor bő esztendeje Hadházy Ákos ideiglenes országgyűlési képviselő, Pressman partizánjaihoz hasonlóan, megjelent a tóparti vendégháznál, alaposan megnézte, körbevideózta, majd országos botrányt kavarva azzal támadta meg a nyilvánosság előtt Eged Istvánt és családját, hogy uniós pénzből építettek maguknak palotát. Szokásához híven feljelentette, az Integritás Hatóságnál is.

– Indult vizsgálat? – kérdezem. – A nagykövet ugyanis arra hivatkozik, hogy csak azokat a pályázókat keresi fel, akiket eljárás alá vontak.

– Ellenem semmiféle vizsgálat nem indult, hiszen amiért Hadházy feljelentett, az nem tartozik az Integritás Hatóság jogkörébe, mivel a támogatás összege nem érte el az 50 milliós közbeszerzési határt, az alatt pedig a törvény szerint a hatóság nem vizsgálódik. Ez olyan, mintha azért akarnának megbüntetni, mert 90 helyett 120 kilométeres sebességgel közlekedtem, noha az ellenőrzött úton nem is jártam.

– Akkor mi alapján állított be önhöz a nagykövet, ha nem is szerepel a listán?

– Fogalmam sincs róla. Mi a tóparti vendégházat 40 millió saját tőkéből, 50 millió banki hitelből és 49 millió vidéktámogatási pályázaton nyert pénzből építettük fel, és már harmadik éve rendeltetésszerűen, nyereségesen működtetjük a családommal együtt.

– Miután rájött, hogy a nagykövet becsapta, miért nem küldte el már a hivatal bejáratánál?

– Látja, erre nem is gondoltam, talán mert nem úgy neveltek. A Sály, a Bátka nevű családokkal együtt az Eged família is az oklevelek szerint már az 1200-as évek óta él ezen a vidéken. Közelebbi őseim még cselédek voltak a Keglevich-féle uradalomban, de én és a fiam is egyetemet végeztünk, miközben a feleségemmel évtizedek óta vállalkozók vagyunk. Minket kötelez a múltunk, a jó hírnevünk.

Az egykori Aba Sámuel nemzetség szálláshelyének környékén, a nehéz, de tisztességes munkának, a haza védelmének, az adott szónak ma is becsülete van.

A Hadházy Ákos-féle gyalázkodásnak, hiába jutott el Pressman fülébe, nem is ült fel a városka, hiszen 57 százalékos szavazati aránnyal ismét Eged Istvánt választotta meg. Meg is kérdem tőle, hogy miután a füldugós védelmezőket meg a független újságírókat udvariasan ellátta kávéval, pogácsával, miről beszélgettek az irodájában fogadott vendéggel.

– Gratulált a győzelemhez, aztán arra volt kíváncsi, szerintem miért tartja korrupciógyanúsnak az ellenzék, a média az uniós pénzekből is épült vendégházakat, mert hozzánk is ezért jött. Nem látok korrupciót ott, ahol a létesítményt arra használják, amire a támogatást elnyerték, válaszoltam neki. Erre gyorsan rákérdezett, hogy tudok-e olyan esetről, ahol nem arra használták a támogatást, amire kapták. Még ezek után is úriemberek módján beszélgettünk tovább, végül az iránt tudakolódott, mi a véleményem Magyar Péterről. Mondtam neki, nálunk is járt, ott kiabált meg hergelt a város közepén, a választási eredményt pedig ismerheti.

Ekkor tapintatosan a főnökéhez osont az előőrs egyik tagja, a női partizán, és a fülébe súgta, menniük kellene, videóra venni a vendégházat. Miután Eged uram ezt meghallotta, mosolyogva azt javasolta Pressmannak, ne a háta mögött, hanem vele együtt tartsanak helyszíni szemlét a tulajdonában. A nagykövet lányos zavarában felajánlotta a páncélozott fekete autó egyik ülését.

Miután meggyőződött róla, hogy a vendégház tényleg felépült, és kívül-belül olyan igényes, akár egy négycsillagos washingtoni szálloda, ráadásul a turizmust szolgálja, kénytelen volt elismerően csettinteni, majd rövid sétát tenni a főtéren, az iskolában meg a katolikus templom körül.

Mi is sétálunk egyet. A hivatallal szemközti kínai bolt elé kiaggatott színes úszógumik, papucsok és vízipisztolyok társaságában idős néni pakolja háromkerekű elektromos járgányába a szomszédos Coopban vásárolt kenyeret meg felvágottat.

– Egyre nehezebben mozgok, édeském, elmúltam 81 éves – mondja Margitka asszony, aztán mérgesen a mellettem álló polgármestert veszi elő. – Pisti, én együtt jártam iskolába az apáddal, és rád szavaztam, mert jó ember vagy, de azt a temérdek gazt, amit a házam előtti árokba dobált valaki, azt vitesd el onnan.

Amikor a szülővárosa híres vendégéről kérdezem, a fejéhez kap, és huncut mosollyal annyit mond:

– Arról beszél, aki együtt él egy másik férfival? Hát az hozzám az előszobáig sem jöhetne be, mit akar tőlünk?

– Jót biztosan nem – mondja erre Balázs Luca, aki a férjével és két gyermekükkel Szentendrét cserélte a Tarna völgyére. – Csak rosszat meg szégyellnivalót hallunk róla, hát még azokról, akiket meghívnak a nagykövetségre bulizni. Az biztos, hogy ezek nem magyar pártiak. Különben is, először a saját hazájukban tegyenek rendet.

– Én nem tudom, ennek minek kellett idejönni – méltatlankodik Bíró Zoltán is, aki még Kádár idejében disszidált, és nyolc éve költözött haza a családjával Stuttgartból. – Akár a kommunisták, ezek sem hagynak békén bennünket. Hát mi köze van neki ahhoz, hogy mi történik nálunk, mire költjük a pénzünket és kit szeretünk? Semmi köze.

Pétervásárát elhagyva, Pressman páncélozott autójával és kíséretével még lecsapott az ugyancsak uniós támogatásokból épült hatvani lombkoronasétányra, a nyíradonyi látogatóközpontra, tudományos és technikai parkra, végül pedig a Lila Akác wellnessvendégházra. Miután egyik helyszínről sem kergette el házőrző kutya vagy szolgálatot teljesítő biztonsági őr, mert a vidéki ember tisztelettudó, a vele tartó szorgalmas újságírók kérdéseire a következőket nyilatkozta:

„Az USA nagy figyelmet fordít a demokráciákat fenyegető korrupció vizsgálatára világszerte. Tudom azt is, hogy az Európai Unió kifejezetten figyeli a magyarországi korrupciót, mert roncsoló hatással van a demokráciára és a demokrácia intézményeire, amivel szembe kell nézni, amit kezelni kell.”

Mintha ilyesmi Amerikában elő sem fordulna. Az viszont csak nálunk fordulhat elő, hogy a nagykövet nyomában lihegő független magyar újságíróknak csak a pétervásárai polgármester friss pogácsájára volt szükségük, a válaszaira nem, mert mintha ott sem lett volna, átnéztek felette.

Rajtaütésszerű buldogakciójának lezárásaként így nyilatkozott:

„Nem azért vagyunk itt, hogy ítélkezzünk. Azért vagyunk itt, hogy saját szemünkkel lássuk, miről számolt be az Integritás Hatóság és a független média. Én figyelem, mi alapján dönt a magyar kormány arról, hogy mely projektet támogat és milyen módon.”

Éppen beszámolóm végére értem, amikor megjelent a hír, miszerint a legnagyobb amerikai konzervatív think tank (politikai tanácsadó szervezet) elnöke, Kevin Roberts úr a következőket tette közzé:

„Micsoda gyalázat, hogy David Pressman rutinszerűen avatkozik be egy szuverén kormány megfelelő működésébe, ezért minden épeszű kormány visszahívná őt diplomáciai visszaélés miatt.”

Valaki szólhatna már Biden elnök úrnak is.