– Hogyan lehetett ilyen „teherrel” élni, hiszen a sportvezetők, edzők az első siker után már csak azt várják el? Ráadásul napjainkban, amikor a sportban is egyértelműen pénzre megy a játék, már senki sem engedheti meg magának, hogy a felkészítéséhez biztosított anyagiakat ne lássa viszont a támogató.

– Úgy védtem ki az elvárásokról szóló nyilatkozatokat, hogy a versenyek előtt nem olvastam újságokat. Sajnos magyar szokás, hogy ha valaki egyszer győz, attól kezdve valóban úgy gondolják az emberek, hogy neki mindent meg kell nyernie. 1988-ban Szöulban azért voltam könnyebb helyzetben, mert oda még esélytelenül mentem, senki nem várt tőlem semmit. Én minden versenyhez úgy álltam, hogy nincs biztos győztes, mert hiába ússza valaki élete legjobb idejét, és ezzel teljesíti a tőle elvártakat, ha van egy ellenfele, aki sokkal jobb nála.

– Magyar szokást említett. Más országokban nem ilyen a szemlélet?

– Az atlantai olimpia volt a legjobb példa arra, hogy az amerikaiak az akkor még létezett B döntős versenyzőiknek ugyanúgy örültek, mint az A döntőben úszó olimpiai bajnoknak. Pedig a B döntőből már nem lehetett dobogóra kerülni, mert az összesítésben már csak 9. lehetett az 1. helyezett is, hiába úszott esetleg jobb időt, mint az A döntős.

– Emlékezete szerint tudták-e annak idején a sportolók, hogy nem engedélyezett szereket adagoltak nekik?

– Magyarországi viszonylatban nem tudok ilyen esetről, az akkori keletnémet sportolókról azonban ki is derült. A világversenyeken az első három helyezettet vizsgálták, a többiek közül pedig szúrópróbaszerűen húztak ki neveket.

– Volt-e a szó szoros értelmében vett gyermekkora az úszás mellett?

– Három és fél éves voltam, amikor anyuék a nővéremmel együtt beírattak az óvodában induló úszótanfolyamra. Fél éven keresztül csak a meleg vízben ültem és a babámat úsztattam, mielőtt Kiss Miklós megtanított úszni. Ameddig tehát kicsi az ember, nem úszik reggeltől estig, ezért volt gyermekkorom, sok élményem van a Kaposváron, Agárdon töltött nyarakról, vagy az érdi hétvégékről, és nincs hiányérzetem. Az én fiatalságomból csak a diszkózás és a szórakozás maradt ki, de különben sem vagyok az a típus, akinek ez hiányzott volna.

– Hogyan lehetett egy ilyen sikertörténetet 1996-ban, 22 évesen abbahagyni? Milyen elfoglaltság pótolta az állandó versenyzést, edzést?

– Ameddig az ember szeretetből csinál valamit, addig mindent feláldoz a sikerért. 1994-ben éreztem először, hogy elegem van az egészből, hogy nehezemre esik a reggeli úszás, az, hogy fel kell kelni, az edzésekhez se úgy álltam már hozzá, alig vártam, hogy végük legyen. Ez a kényszerűség az eredményen is meglátszott, kikaptam 200 méteres háton, és csak azért folytattam, hogy bebizonyítsam magamnak, fel tudok állni ebből a helyzetből. Ez sikerült is az atlantai olimpián.

– Nem gondolt arra, hogy edzőként folytassa?

– Nem, mert amikor abbahagytam az úszást, a volt szponzor cégemtől olyan tanulmányi munka lehetőséget kaptam, amely mellett tanulhattam is. Ez nagyban segített, hogy jól érezzem magam az új közösségben is, és ne vágyjak vissza az uszodába az úszótársaim közé, hanem elinduljak egy másik úton.

– Én a tudása átadására, a felnövekvő korosztály felkészítésére céloztam.

– Az semmiképp nem célom, hogy versenyzőket neveljek, mert tudom, hogy milyen érzés, amikor az ember fáradt és nincs kedve bemenni a vízbe. Ekkor a jó edzőnek határozottnak, keménynek kell lennie, amire én biztosan képtelen lennék. Piciket megtanítani talán még fogok, annál is inkább, mert a nővérem úszóiskolát vezet, és időről időre megkérdezi, hogy nem lenne-e kedvem az oktatáshoz? Eddig még mindig nemet mondtam.

– Nem szeret nyilatkozni, pedig volna miről beszélnie.

– Nem egészen így fogalmaznék. Attól a naptól kezdve, hogy abbahagytam az úszást, átlagos hétköznapi ember lettem, akinek családja, gyermekei vannak. Igazából azt nem szeretem, ha az újságok ugyanazokkal vannak tele, mindenütt ugyanazt írják róluk, felesleges dolgokért jelennek meg a sajtóban, és nagy embernek képzelik magukat. Mivel velem semmi olyan nem történt, amiért meg kéne jelennem a nyilvánosság előtt, kissé távolságtartó lettem. Lehet, hogy olykor rosszulesik az engem megkereső újságíróknak, de ez nem a személyük miatt van, egyszerűen nem kívánok szerepelni, inkább a saját életemet szeretném élni csendben.

– Valószínűleg ez az oka annak, hogy címlapra sem szeretne kerülni.

– Valóban. Egyáltalán nem szeretem a fényképezést, mert úgy érzem, hogy az én életem a családomon és barátaimon kívül nem tartozik másra. A sajtóban még olyan beszélgetés is megjelent velem, amikor nem is láttam az újságírót, ha pedig az emberről valami igaztalan jelenik meg, akkor az olvasóban az marad meg, nem a hangyányi méretű helyreigazítás.

– Pedig példát vehetnének önről, hiszen megőrizte az alakját, miközben kiöregedett focistáknál a rendszeres edzés elmaradása a korábbról megmaradt étvágy mellett pocak alakjában jelentkezik. Sportol?

– Tornázni szoktam, mert az hiányzik. Mivel az oroszlán jegyében születtem, nagyon hiú ember vagyok, ráadásul három férfival – a férjemmel és a két fiammal – élek együtt, sőt van egy vetélytársam is, a kislányom. Azt szeretném, hogy a gyerekeim büszkék legyenek, ha rám mutatnak, hogy „ő az anyukánk”. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretek olykor jókat enni, mondjuk egy Csülök pékné módra fogást, de tudni kell mértéket tartani.

– A lakásában nem állította ki az érmeit, díjait, amit azzal indokolt, hogy férje díjak nélkül is ugyanolyan értékes ember, és nem akarja, hogy gyermekeik egyoldalúan lássák önöket.

– Két fiúnk van, és a fiúknak általában az apa a példaképük, én viszont magamból nem tudnék nekik férfieszményt mutatni. Még nem voltak gyermekeink, de már akkor úgy gondoltam, hogy egyenlő esélyekkel kell a szülőknek indulniuk.

– Milyen sport érdekli még az úszáson kívül?

– Nagyon szeretem nézni a korcsolyázást, és – talán furcsán fog hangzani, mert a miénk egy lányos család volt – a motorsportot. Talmácsi Gábornak nagyon szurkoltam, a gyerekek szintén, még a kislányunk is rajongója lett. Egy újságból kivett Talmácsi-plakát most az ő szobáját díszíti, és azzal tudok rá legjobban hatni, hogy ha rossz lesz, akkor azt átviszem a fiútestvére szobájába. Örülök, hogy ismét van egy magyar sportoló, akik világsikert ért el.

– Ön körül nincsenek botrányok és nem szereti a nyilvánosságot. Előfordult-e, hogy ennek ellenére kikezdték?

– Csak akkor, amikor én is kiálltam a Kossuth térre a 2002-es választás két fordulója között.

– Édesanyja nagymama létére tanulta meg a rovásírást, majd hibátlanul át is írta az egész János vitézt. Nem gondolt arra, hogy gyermekeivel együtt ön is elsajátítsa ezt az írást?

– Anyu már próbálkozott ezzel, és szerintem a gyerekeket érdekli is. Mivel a legnagyobb, Bálint még csak most kezdte az első osztályt, úgy vagyok vele, hogy előbb tanulja meg a latin betűs írást, nehogy esetleg keverje a kettőt. Magam is szeretném megtanulni, és büszke vagyok anyura, aki szépen elsajátította, és nagyon szereti alkalmazni a magyarok ősi írását.

– Milyen főbb céljai vannak még ezen kívül az életben?

– Férjemmel azt szeretnénk, hogy a mai elmédiásodott világban a sok rossz hatás ellenére gyermekeink értékes és jó magyar kisemberként éljenek. Fontosnak tartjuk, hogy ne az legyen nekik rokonszenves, ami Amerikából vagy más országokból bejön, hanem az, ami a magyarságot megtartja és erősíti a magyarságtudatukat. Mivel nem tarthatom őket a négy fal között, már az óvodában olyan hatásban részesülnek, amit idehaza roppant nehéz ellensúlyozni.

– Az utóbbi években Magyarország még a volt keleti tömb országai között is elvesztette vezető szerepét. Mit tenne annak érdekében, hogy ismét mindenki büszke lehessen a magyarságra?

– Csak meg kéne néznünk a történelmünket, a kultúránkat és sporteredményeinket, és máris mindenki büszke lehet arra, hogy magyarok vagyunk. Amikor annak idején sportoltam, és felálltam a dobogóra, mérhetetlenül büszke voltam, hogy a magyar himnusz nemcsak nekem szólt, hanem az egész országnak. Nem értem, hogy egyeseknek miért fontosabb egy másik ország, mint amiben élünk, mert bármilyenek is a jelenlegi körülmények, én nem vágyom máshová.

Szakács Gábor