Az éghajlatváltozás és a fegyveres konfliktusok közti összefüggés igen összetett kérdéskör. A kutatók és történészek leginkább társadalmi, gazdasági, politikai vagy kulturális okokra szokták visszavezetni a háborúk okait. Ezen kár csodálkozni. A természettől elszakadt, modern társadalmakban élő ember hajlamos azt hinni, hogy felette áll a természetnek. Kevés olyan háború van persze, amelyet egyetlen okra lehetne visszavezetni. Vegyük például az arab–izraeli konfliktust.

A XX. század során a Közel-Keleten drasztikusan csökkent a csapadékmennyiség. A térség sorsát máig meghatározó 1967-es háború egyik fő oka – az ideológiai töltet és hatalmi érdekek mellett – éppen a vízkérdés volt. Izrael ekkor szerezte meg a Galileai-tengert, illetve azokat a Golán-fennsíkról és Ciszjordániából eredő forrásokat, melyekkel ma vízszükségletének 60 százalékát fedezi. A múltból kiindulva tehát hiba lenne azt hinni, hogy az elkövetkező évszázad konfliktusaiban a globális éghajlatváltozás nem játszhat szerepet.

A kutatók egyetértenek abban, hogy az emberi tevékenység nagyban hozzájárul a világszintű klímaváltozáshoz. A felmelegedés az elkövetkező évszázadban is folytatódni fog. Az ENSZ Intergovernental Panel on Climate Change (IPCC) nevű szervezete 2007. februári tanulmánya rámutatott arra, hogy az éghajlati változások az elmúlt száz évben minden eddiginél jobban felgyorsultak, és hogy ez a változás az elkövetkező száz évben is folytatódni fog. Azt sem vitatja senki, hogy az éghajlatváltozás negatív hatással lehet a fejlődő országok társadalmi állapotára és gazdasági helyzetére.

Sir Nicolas Stern közgazdász a brit kormány számára készített 2008-as tanulmányában rámutat arra, hogy a fejlődő országok esetében több tényező is fokozza a klímaváltozás negatív hatásait: Többségük trópusi vagy sivatagi éghajlaton fekszik, magas népességnövekedési ráta jellemzi őket, nagymértékben függnek a mezőgazdaságtól, és gyors az urbanizáció. Ezekben az országokban jelenleg is szűkösek a források. Az éghajlatváltozást kísérő természeti hatások pedig csak növelik a szegénységet. Ez hatalmi harcokhoz vagy migrációhoz vezet, ami fegyveres konfliktusba torkollhat.

Tanulmányában Stern három modellt sorolt fel a klíma okozta háborúk kirobbanására. Az első szerint az éghajlatváltozás víz-, majd élelmiszerhiányhoz vezet, ami miatt a helyi erők közt verseny indul a javak birtoklásáért, s ez a verseny végül fegyveres konfliktusba torkollik. A második verzió szerint a forráshiány – illetve az abból következő helyi feszültségek – tömeges elvándorláshullámot indítanak el, ami destabilizálja a környező, menekülteket befogadó országokat. A harmadik modell szerint az éghajlatváltozás miatt bekövetkező természeti katasztrófák rövid távú gazdasági sokkot idéznek elő, ami miatt helyi szinten fegyveres összecsapások következhetnek be. A három forgatókönyv között persze lehetnek különféle átmenetek és átfedések.

Egy óriási gépezet részesei vagyunk, amelynek az a feladata, hogy egy mesterséges valóságot úgy tüntessen fel, hogy az a természetes, és ez az, amiben jó élni – mondta a Demokratának Vass Csaba filozófus, politológus, szociológus, közgazdász, a Károli Gáspár Egyetem volt intézetvezető professzora.

– Ön a rendszerváltás idején Magyarországon elsőként beszélt a globalizmusról, és azon belül a puha háború elméletéről. Mi a globalizmus?

– A világtörténelem során minden korban volt olyan hatalom, amely világuralomra tört, mint a Római Birodalom, vagy a Szovjetunió, de a globalizáció teljesen új jelenség, az élet minden területére kiterjedő hatalmi létmódváltás. A globalizáció lényege, hogy mesterséges valóságot hív életre, olyan dolgokat, amelyek a földi viszonyok között maguktól nem jönnének létre. Ilyen például a műanyag, amely a természetben nem létezik és bizonyos típusai soha nem bomlanak le. A globalizáció a társadalomból, a fizikából ismert antianyagra emlékeztető antiszociális hatalomszervezetet épít ki: a globalokrácia által uralt szupranációkat és az alávetetteknek a mediatizált szuperszimbolikus és virtuális valóságot. Nincs gazdaság sem, helyén hatalmi szivattyúkat működtetnek a polgári és a szakrális nemzetek forrásainak elszívására. A demokráciák félig-meddig még legitim hatalmi rendszerei felett egy másik, „nemlegitim” hatalmi rendszert építenek ki, amelynek hatalomgyakorlóit senki nem választja, vissza sem hívhatók, ellenőrzésükre és kiegyensúlyzásukra még nincsenek válaszok.

– Meg lehet határozni, mikor kezdődött a globalizáció?

– Az iparban a műanyaggal, az orvostudományban a génmanipulációkkal, és a klónozással kezdődött. A gazdaságban akkor, amikor létrehozták a derivátumot, azt az eszközt, amit sokan pénznek hisznek tévesen, mert az valójában tiszta hatalmi eszköz. Kezdetben a pénznek saját értéke és cserefunkciója volt. Később ezt a saját érték helyett fedezet nélküli pénzt, majd a hitelpénzt és a kamatpénzt hozták létre, amelyek már nem pusztán gazdasági, hanem gazdasághatalmi eszközök. A hitellel a társadalmi szerkezetet lehet szabályozni, azt, hogy ki juthat hozzá a vállalkozási, illetve az életfeltételekhez, s kiket rekesztenek ki e lehetőségekből. Erre jó példa a lakáshitel, amelyet nem adnak bárkinek, csak annak, akitől remélik, hogy a háromszorosát fogja visszafizetni, s ha erre képtelen, kilakoltatják őket. A tőzsdepénz révén már nem a fogyasztó, hanem a vállalkozó felett gyakorolhatnak hatalmi ellenőrzést. Pillanatok alatt csődbe lehet juttatni egy bankot, amint azt az angol királyi család bankjával, a Barclayval tették, vagy bármelyik vállalkozást. Ezek a gazdasághatalmi intézmények még a modernizáció korában alakultak ki, s a gazdaság szereplőit szabályozzák. A derivátumokból tízszer annyi van, mint amennyi a világ éves jövedelme, ami ezerszázalékos pénzfelesleget jelentene, már ha ez gazdasági pénz lenne. Ebből tíz százalék többlet is elegendő infláció gerjesztésére, az ezerszázalékos derivátum nem okoz inflációt, ellenben a nemzeti kormányok feletti szupranacionális hatalom kiépítésében döntő szerepe volt és van.

– Miért nincs olyan infláció, amely romba döntené ezt a rendszert?

– Azért, mert a derivátum nem gazdasági pénz, hanem tiszta hatalmi eszköz, amiről minden gazdasági tényezőt leválasztottak. A globalizációban már közvetítő funkciójú média sincs. Még a modernitásban ráraktak más befolyásolási, szocializációs és hatalmi funkciókat, majd a globalizációban a médiát felváltotta a producens, amely szimbolikus és virtuális valóságot termel, s ezen keresztül gyakorol identitásváltozatokat diktáló hatalmi funkciókat. Például a reklám megváltoztatásával, amely már nem húsz másodperc hosszú, hanem egész estés filmek is reklámoznak termékeket, mint például a BMX-biciklit, amit a róla készített játékfilm, a BMX-banditák reklámozott. A hosszú sorozatokkal, a valóságshow-kkal, vagy a spontánnak feltüntetett, de szigorú szabályok szerint szervezett családi életet boncoló-romboló sorozatokkal érik el, hogy a globális túlkínálatot nem létező pénzből felesleges, vagy sokszor ártalmas termékek megvásárlásával vezessük le. Szimbolikus valóságokat és identitásokat építenek körénk Erre csak a producens humántermelő gépezete által előállított alapkarakter, a nárcisztikus impulzusvásárlót, a „plázazombit” vehetik rá. A médiát felváltó producens márkabirodalmakat épít fel, amelyben sztárokkal népszerűsített márkaidentitásokkal vesznek részt a gyanútlan emberek, s hogy zavartalan lehessen a működés, még márkanyelvet is kidolgoznak. A vásárló márkához láncolását a „márkahűség” felkeltésével érik el, ami az erkölcsi hűséget gazdasági érdekeltséggé váltja át. A plázazombinak negatív templomot is építenek, ezek a plázák. Összefoglalva, mindez már nem is manipuláció, hanem antivalóság-építés.

– Ha létezik makroglobalizáció, akkor van mikroglobalizáció is?

– A makroglobalizáció szereplői a világbankok, a világmédia és azok a globalizációs vállalkozások, amelyek termékeikkel az egész világot beterítik. Létezik azonban egy másik típusú globalizáció, amelyet én az apró, családi jellegű vállalkozás mérete miatt mikroglobalizációnak neveztem el. Gondoljunk például a kínai büfékre, éttermekre, áruházakra, piacokra, s az azokat minden országban kiszolgáló, éhbérért dolgoztatott mezőgazdasági és főként könnyűipari munkásokra. Mezőgazdaság, ipar, szolgáltatás mellett pénzintézetek is betelepültek már, azaz teljes az anyagi-szolgáltató gazdaságuk, amit saját kórházaik, iskoláik, színházuk, újságjaik, rádióik és tévéik, humángazdaságuk egészít ki. Lassú helyfoglalással a polgári nemzettestekbe teljes mikroglobális társadalmak épülnek be. S azt kell mondanunk, szerencsére, hiszen a makroglobális hatalomgazdasági szivattyúk által elvont forrásaink következtében népességünk fele már a szegénység alatti roncs- és páriatársadalmakba süllyedt le, s még a szervezett gazdaságban élők között is tíz százalék körül van a szegények aránya. Ha a mikroglobális társadalom nem ontaná magából a silány, de olcsó termékeket és szolgáltatásokat, akkor országunkat régen szétzilálták volna már az éhséglázadások.

– Mi a viszony a makro- és mikroglobalizációk között?

– Miután a modern nemzeteket már legyőzték, korunk tartalmát éppen ezen globális szupranációk egymás elleni kíméletlen, de nagyon sajátos, puha világháborúja adja. A háborúkat a testek ellen vívott, vért ontó csatáknak ismerjük. A globalizáció azonban a háború célját, az idegen területek és azon található természeti és emberi forrásainak megszerzését már nem véres, hanem „puha” eljárásokkal valósítja meg. A nem-legitim hatalmi rendszerek mesterséges hiteligény-felkeltéssel, visszafizethetetlen hitelek nyújtásával, s ezt követő privatizációkkal, a források nem békés, de vértelen megszerzésével, a beletörődést a plázazombi termelésével érik el. Ebben a puha világháborúban az lesz a győztes, aki egyszerre tud a makro- és a mikroglobalizációban sikereket elérni, s ezt a feltételt eddig csak két szereplő teljesíti: az ázsiai, valamint a központi hatalom kiépítését szorgalmazó amerópai globalokrácia.

– Hogyan lehetne a globalizációnak ellenállni?

– A makroglobalizáció olyan mesterséges valóságot hoz létre, amely sokszoros pusztító válságot okozott. A földi élet elpusztításával fenyegető ökológiai válságot, a népességszabályozás felbontása miatti humanizációs válságot. Néhol túlnépesedés, másutt visszafordíthatatlansággal fenyegető fogyás tapasztalható, összességében milliárdos nagyságrendű népességcsökkenés. Kitörni ebből a mesterséges, antivalóságból csak annak van esélye, akinek alternatív értékrendje van. Ezt az értékrendet a politika nem tudja biztosítani, mert – láttuk a parapénz és producens kapcsán – ő is rabja ennek a hatalomnak. A lelkiismeretes tudósok és az egyházak feladata lenne, hogy visszahozzák az emberileg elfogadható világot, s ebből a szempontból kedvező fejlemények is vannak. A vallás és az egyház korábbi ellenfele, Jürgen Habermas felismerte, hogy a globalitás igazságtalanságait, szabadságfosztását és embertelenítő gépezeteit csak akkor lehet visszavezetni az igazságosság, emberségesség és szabadság világába, ha feladjuk a felvilágosodást, és a vallást babona helyett igazságot, szabadságot és emberségességet hordozó tudásként is elismerjük. Azt állítja, hogy az erőszakos szekularizálásból vissza kell fordulni, s a posztszekuláris világot kell felépítenünk, ahol, teszem hozzá, a szakrális nemzet és tudás újra a megérdemelt helyére kerülhet. Mi, magyarok jó helyzetben vagyunk: a Szent Korona közösségszervezési, gazdasági, ökológiai, humángazdasági és hatalomszerkezeti mintái állnak rendelkezésünkre, s ha ezeket kellő erudícióval népszerűsítjük, Európának is alternatívát kínálhatunk.

Lass Gábor