Örökre elment a kapitány. Hetvenkilenc éves korában hosszú, súlyos betegség után meghalt az Aranycsapat legendás tízes számú játékosa, Puskás Ferenc. Fantasztikus pályafutása számadatainak ismertetése helyett – egyet mégis, nyolcvanöt magyar válogatottbeli meccsén nyolcvannégy gólt szerzett – néhány történet Öcsiről, a sportemberről. Így talán kicsit könynyebb elviselni azt az űrt, amelyet maga mögött hagyott…

A világban rengeteg embernek van története Puskásról. A világban rengeteg embernek van élő emléke Öcsiről. Chilétől Egyiptomon át Ausztráliáig. Például Buzánszkynak is. Buzánszky Jenő egyszer sérülten lépett pályára bajnoki meccsen a Puskással felálló Honvéd ellen. Öcsi aggódott miatta, mert fontos válogatott mérkőzés várt rájuk. A sípszó előtt a kezdőkörbe rendelte Puskás a csapattársait, és azt mondta nekik: – Aki ma bántani meri Jenőt, annak velem gyűlik meg a baja! Hasonlóan története van annak az idős férfinak Puskásról, aki fázósan toporgott a válogatott busza mellett, amelyik Bécsbe indult. Megszólított egy felszállni készülő fiatalembert: ugye, maga Puskás? Igen, hangzott a válasz. Beteg vagyok és a gyógyszert, amit szedek, csak Bécsben lehet megvenni. A fiatal játékos meghallgatta a férfit, majd útnak indult a csapattal. Néhány nap múlva hazatértek. A férfi már várta őket. Öcsi leszállt a buszról, átadta a gyógyszereket az öregnek, és nem hagyta, hogy kifizesse az árát. Azzal tartozik nekem, hogy meggyógyul, mondta neki. A srácoknak is megvolt a maguk története, akik a legendás Lipták-grundon játszottak, ott, ahol előttük pár éve még Bozsik, Puskás, vagy a szomszéd grund királya, Deák „Bamba” Ferenc. Öcsi sosem feledte el ezeket az éveket, amikor már a Honvédban játszott, gyakran beállt a délutáni meccs előtt bemelegíteni a gyerekek közé. Imádta őket, ahogyan imádta a focit is. Önzetlenségét, nagylelkűségét mindenki az elsők között említi, legyen szó az utca emberéről, közeli barátról, futó ismerősről vagy a Real Madrid elnökéről, Santiago Bernabeuról. Öcsit a fényképek többségén vidámnak látjuk, szemében az összetéveszthetetlen huncut mosollyal. Valójában belül sírt, siratta azt a negyed évszázadot, amennyi időre elszakadt hazájától. A honvágyát igyekezett enyhíteni azzal, hogy ha a világ bármely pontján magyarokkal találkozott, meghívta őket vacsorázni, ha bajba kerültek, azonnal segített nekik. Volt, akinek pénzt, iratokat, repülőjegyet, vagy ha éppen az kellett, egy buszt szerzett. Di Stefano, a Real Madrid legendás játékosa mondta egyszer: Puskás a világ magyarjainak második államfője, mivel mindenkinek segített, aki bajba került, felesleges kérdések nélkül. Itthon is mindent el tudott intézni. Felvette őrnagyi egyenruháját, és bejelentkezett Farkas Mihály honvédelmi miniszterhez, s ha kellett, kemény szavakkal kért segítséget másoknak, ismeretleneknek és ismerősöknek. Előfordult, hogy egy tank eladására szólította fel a rettegett, véreskezű minisztert, aki Rákosi mögött a harmadik helyen állt a hatalmi hierarchiában, hogy legyen pénz egy női kosárcsapat edzésére. Grosics Gyula mesélte egyszer róla egy közös ebéd alkalmával, hogy Öcsi nem tűrte a tapintatlanságot, az erőszakot és a gőgöt. Rómából jött haza a válogatott – emlékezett közös élményükre a Fekete Párduc -, a vonat már indult volna, amikor elterjedt a hír, hogy Puskás dobbantott. Az ávósok, akik mindenhova kísérték az Aranycsapatot, kétségbe esve ugráltak le a szerelvényről, mikor Öcsi mosolyogva elősétált, kiélvezve a pályaudvaron a helyzetet, hogy megizzasztotta az államvédelmiseket. Ezt az esetet aztán a csapattagok időről időre eljátszották. Beosztották, mikor kinek kell látszólag „disszidálnia”, hogy a csapattagok óbégathassanak, az ávósok meg futkossanak. Egy másik történetet Szöllősi György jegyzett le nagyszerű Puskásról írt könyvében. Az ötvenes évek legelején a személyi kultusz legsötétebb éveiben történt, hogy a Csepel játékosa, Rákosi elcsatangolt a csapat busza mellől. Puskás hangosan megszólalt: – Hol van ez a rohadt Rákosi? Már megint politizál? – Egy pillanatra mindenki megdermedt, majd Öcsi odavetette az illetékes elvtársaknak: – Nyugi, nem a maguk Rákosijáról van szó! 1956 őszén elutazott a Honvéddal, hogy nyugodtan felkészüljenek a soron következő BEK-meccsre. Miután kiestek a kupából és megtudták, hogy a szovjetek vérbe fojtották a forradalmat és elkezdődtek a megtorlások, a Magyar Labdarúgó Szövetség tiltása ellenére elutaztak Dél-Amerikába egy tizenkét mecscses körútra. Puskás 1981-ig nem tért vissza szülőföldjére. Az itthoni sajtó rágalomhadjáratot indított Puskás és az emigrációt választó játékostársai ellen. A korábban dédelgetett kedvenceket hazugnak, csalónak igyekezett beállítani a kommunista médiagépezet. Öcsi mítoszát nem tudta lerombolni a szennyáradat, ezért a másik, ma is sokszor alkalmazott technikát választotta a párt vele szemben, egyszerűen elhallgatta sikereit, fantasztikus pályafutását. 1956-57 fordulóján a lapok még foglalkoztak a hazájukat elhagyó élsportolókkal, így Puskással is, aki először Bécsben, majd Olaszországban élt sorstársaival. A kommunista párt vezetői gúnyos, önelégült mosollyal az arcukon várták, mikor bukik bele az ekkor már jelentős súlyfelesleggel küzdő, harmincéves, nyelv- és szaktudás nélküli Puskás az idegen földön kezdett második életébe feleségével és kicsiny lányával együtt. Erre nagy volt az esély. A magyarországi kommunista vezetés, Moszkvával karöltve ugyanis elintézte a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségnél, (FIFA) hogy a disszidens magyarok ne játszhassanak. Puskásra hazajövetele esetén egyéves eltiltás és persze hadbíróság várt, az ítélet felől sem lehetnek kétségeink, mivel katona volt, aki megtagadta a hazatérési parancsot. A FIFA szintén beszállt a büntetésbe, és úgy döntött, a magyar labdarúgók két évig nem játszhatnak sehol. Öcsi nem adta fel a küzdelmet. A lehetőségekhez képest edzette magát emigrációban lévő társaival, amíg lehetett, telt házas meccseket játszottak olasz klubcsapatokkal Hungária név alatt. Egészen addig, amíg a FIFA büntetéssel meg nem fenyegette azokat, akik pályára léptek a Puskás vezette Hungária ellen. 1957-ben úgy látszott, mindennek vége… Ám ekkor előkerült Östreicher Emil, aki rábeszélte Bernabeut, a Real Madrid elnökét, hogy szerződtesse a magyar klasszist. A spanyol klub vezetője megdöbbent, amikor meglátta Puskást, mivel ekkor már jelentős súlyfeleslege volt az Aranycsapat kapitányának. A Real akkori edzője sem rajongott Öcsiért, ha tehette, megalázta játékosát. A legkisebb igazságtalansággal szemben is oroszlánként küzdő Puskás balhé helyett hallgatott és edzett. Testét fóliába csavarta és naphosszat futott. Felhagyott a kisfröcscsel és a finom falatokkal. Tizennyolc kilótól szabadult meg… Idehaza hiába várták bukását. Csattanós választ adott ellendrukkereinek. Ötször nyert spanyol bajnokságot, háromszor BEK-et, egyszer világkupát. 1960-ban az Aranylabda-szavazáson, amelyet a szakújságírók a világ legjobb labdarúgójának ítélnek oda minden évben, a második helyen végzett. Pedig négy gólt lőtt a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjén, amelyet meg is nyert a Reállal, kettő találatot jegyeztek neve mellé a Világkupa döntőjében is. Ráadásul abban az évben ő lőtte a legtöbb gólt a BEK-ben és a spanyol bajnokságban is. Ez sem volt elég ahhoz, hogy a világ futballtrónjára üljön, a kelet-európai szavazattal rendelkező újságírók ugyanis nem mertek rá szavazni. A magyar küldött az első ötbe sem jelölte Puskást. Öcsi a kilencvenes évek elején visszajött Magyarországra, és megbocsátott az ellene vétkezőknek. Vallásos volt, hitt a megbocsátásban is. Koltay Gábor filmjében azt mondta: „…hiszek Istenben (…) Nem járok mindennap templomba, de amikor úgy érzem, hogy be kell menni, akkor bemegyek, és a Miatyánkot vagy az Üdvözlégy, Máriát elimádkozom magyarul, mert más nyelven nem is tudom”. Sándor Csilla