Rablás Sztálin szellemében

A politikai hírzajban szinte észrevétlen marad, hogy Nagyvárad román vezetése törvénytelen eszközökkel szerezné meg a premontrei rend nagyváradi kolostorát. Bár a törvény a szerzetesrend oldalán áll, Romániában ennek sajnos nincs különösebb jelentősége, hiszen a hatalom birtokosai úgy formálják a jogot, ahogy éppen érdekük diktálja.

– Csak az alkalmas pillanatra várnak – mondja szelíd, de lemondó mosollyal Anzelm apát.

Egykedvűségének oka, hogy május 19-én a nagyváradi önkormányzat kilakoltatási végzést kézbesített számára, amelyben a rendház önkéntes elhagyására szólítják fel. A magyar papnak azonban esze ágában sincs elhagyni őrhelyét.

– Rendünk Rómában székelő generálisa hivatalosan visszaigazolta, hogy ez a kolostor a kánoni székhelyem, ahonnan hivatalból két hónapnál hosszabb időre nem távozhatok. Törvényt éppen akkor sértenék, ha engedelmeskednék az önkormányzat utasításának – magyarázza a barát.

A szerzetesnek minden bizonyíték és hivatalos okirat a birtokában van, amelyek igazolják, hogy a rend a jogos tulajdonosa az ingatlannak.

– Ez nem szolgálati lakás, hanem az apátságom, ahova kihelyeztek, ez nem lakhatási kérdés. A kilakoltatási végzés is egy olyan névre szól, ami felszentelésem óta nem létezik – teszi hozzá.

A nagyváradi polgármesteri hivatal kilakoltatási értesítése ugyanis nem az egyházi jogalanynak, Fejes Rudolf Anzelm O. Praem. prépost-prelátusnak lett címezve, hanem egy jogilag nem létező névalaknak, Fejes Rudolf Anzelmnek. A hivatal ezzel jelentős formai hibát követett el, a név meghamisítása – az egyházi rendjelek és címek szándékos elhagyása – pedig nem véletlen mulasztást jeleznek, hanem tudatos jogi és intézményi kizárási kísérletet. Az ügy azonban ennél sokkal bonyolultabb, hamis jogászkodás, a törvények semmibevétele színesíti a lopási kísérletet. A tisztánlátás kedvéért a történetmesélést ott kell elkezdeni, hogy a telekkönyvben egyetlen iktatószám alatt szereplő Úri utca 16 szám alatti épületben több mint egy évszázada egyszerre kapott helyet a kolostor, a premontrei gimnázium, a templom és a Magyar Királyi Jogakadémia. A román állam először a trianoni döntés után támadta meg a rend ingatlanhoz fűződő jogát. Első körben 1923-ban bezárták a gimnáziumot, azonban a szerzetesek ekkor még maradhattak az épületben. Egy hírhedten magyargyűlölő vasgárdista professzor, Onisifor Ghibu 1936-ban megkísérelte elbirtokolni (önhatalmúlag bement a telekkönyvi hivatalba és átíratta a tulajdonjogot) az épület azon részét, ahol korábban a magyar királyi jogakadémia működött. Állítása szerint ugyanis az épületrész a magyar királyé volt, a rend csak használatra jogosult. A trianoni diktátum pedig úgy rendelte, hogy a magyar királyság minden vagyona, ami a világháború után Románia területére került, Romániát illeti. Azonban hiteles dokumentumok igazolták, hogy már 1887-ben a rend nevére lett telekkönyvezve a hatalmas ingatlanegyüttes.

A rend akkoriban bíróságon megtámadta a telekönyv törvénytelen átírását, a per azonban nem ment végig, mivel időközben a román állam visszakozott az egyértelmű jogtiprástól. Ebben közrejátszott, hogy le akarták csendesíteni a magyarságot, tudva, hogy Budapest német és olasz támogatással a határok megváltoztatására törekszik. Anzelm apát a helyzet tisztázása érdekében a 2000-es évek elején kezdeményezte, hogy tárgyalják újra az 1936-os ügyet, a bukaresti bíróság azonban elutasította a kérelmet, arra hivatkozva, hogy nincsenek meg az akkori dossziék, úgy tekintenek tehát a jogvitára, mintha meg sem történt volna.

– Ez éppen elég volt ahhoz akkoriban, hogy bizonyítsuk, hogy a Ghibu-féle akció érvénytelen volt és ma is az – magyarázza Anzelm atya.

A mostani botrány pedig éppen ehhez a törvénytelen kísérlethez kötődik. A rend ugyanis néhány éve egy másik bírósági eljárást is kezdeményezett, amely azt célozta, hogy a visszaszolgáltatási törvény értelmében szüntessék meg a kommunizmusban elrendelt épületrészre vonatkozó államosítást is. A kommunista hatalomátvétel után ugyanis a kolostor korábban gimnáziumként működő részét az állam elkobozta és román iskolát létesített benne. A rendszerváltás után az apátság szerette volna visszakapni az ingatlanrészt, a törvényeknek megfelelően. Ekkor a polgármesteri hivatal is keresztülerőltetett egy bírósági eljárást, amely szintén azt célozta, hogy töröljék a kommunista államosítást, ezzel azonban a restitúciós eljárást akarták megakadályozni. A cél ugyanis az volt, hogy a már említett 1936-os állapotot állítsák vissza, mintha az érvényes végzés lett volna a teljes ingatlan román állami tulajdonba vételére.

– Olyan azonban nincs, hogy a bíróság egy érvényes jogcímet törölve, a tulajdonjogot egy korábbi érvénytelen jogcímre állítja vissza – magyarázza az apát.

Itt volt tehát a rendház, aminek egy kis részét államosították, a többi részét a rend mindig birtokolta. Az önkormányzat azonban azt állítja, hogy az ingatlan mindenestül államosítva lett, ami egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Ezt számtalan hiteles irat bizonyítja.

– A rend sosem osztogatta fel topográfiai alapon az épületeket, mert a szerzetesek tudták, hogy melyik helyiséget mire használták. Hangsúlyoznom kell tehát még egyszer, mivel ezen tényre támaszkodik az érvelésünk, hogy a kommunisták csak a gimnáziumként működő épületrészt államosították, semmi mást. Később jogcím nélkül is rátették a kezüket újabb szárnyakra, miután a koncentrációs táborokba hurcolt szerzetesek szobáit elfoglalták. Ezzel együtt a rend 1960-ig adót fizetett az államnak a megmaradt épületrészek tulajdonjoga miatt, ezzel még a kommunisták is elismerték a valóságot – magyarázza Anzelm atya.

Az ügyet bonyolítja, hogy az önkormányzat néhány éve beadott és megnyert egy uniós pályázatot, amely húszmillió eurós támogatást irányzott elő. Ebből a pénzből akarták fedezni a teljes épület felújítását. A megnyert pályázati pénzt azonban vissza kell utalniuk, ha nem kezdik meg a felújítást. A pályázat alapfeltétele ugyanis az volt, hogy a felújítandó épület egészének a város köztulajdonának kell lennie. Így ha az önkormányzat elismeri a rend tulajdonjogát, akkor beismerik azt is, hogy költségvetési csalást követtek el. Most a város vezetése sem visszavonulni, sem haladni nem tud. Az idő tehát sürgeti az önkormányzatot, hamarosan lépéskényszerbe kerülnek. A városban közben folyamatosan zajlik az uszítás a magyar pap ellen, mondván, a román gyerekek azért kell hogy egy romos iskolaépületben tanuljanak, mert az apát nem költözik ki.

– Azt mondják, hogy az iskolában lakom, miközben az iskola lakik a kolostorban. Ők pedig engem az iskolából akarnak kilakoltatni, miközben a sekrestyére is igényt tartanak. Mi azonban 1130 óta itt vagyunk. Ők jöttek ide, amikor a határok megváltoztak – mondja Anzelm atya.

A párbeszéd azért sem tud eredményessé válni, mert az önkormányzat egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hogy a prépostság és a kolostor egyaránt jogi személyiséget nyert a kultuszminisztériumtól 1997-től, azaz elismerik a rend tulajdonát. A perdöntő dokumentumokról azonban egyszerűen nem vesznek tudomást. A rend harcában nagy segítséget jelentenek a város román ajkú katolikus hívei, akik nemcsak kiállnak Anzelm apát mellett, hanem segítenek felkutatni a levéltárakban a régi dokumentumokat.

Az atyával folytatott beszélgetés közben kiderül, hogy az ügy szálai jó eséllyel a jelenleg hivatalban levő soviniszta román miniszterelnökig érnek, aki korábban Nagyvárad polgármestere volt. Az önkormányzat most érezte elérkezettnek az időt a cselekvésre, amikor Bukarest erőteljes támogatását érzi maga mögött. Az RMDSZ egyelőre a pályán kívülről szemléli az eseményeket, elvi támogatásuk azonban csekélynek tűnik a jelenlegi helyzetben. A nagyváradi katolikus püspökség mindenesetre határozottan kiáll a premontrei rend mellett, a Vatikán szintén aktívan figyelemmel kíséri az eseményeket. Azzal az apát is tisztában van, hogy a legkönnyebben politikai úton lehetne megoldani a vitát. Anzelm atya azonban nem akarja elkenni az ügyet. Nem megy bele semmiféle mismásolásba, indoka szerint ugyanis ő nem civil személy, hanem pap.

– Kötelességem kiállni a magyar- és keresztényellenes támadások ellen, amelyeket egy rablási kísérlet is súlyosbít. Ha fű alatt megállapodom velük és nem az igazságot követem, akkor elveszítem a hitelem – fakad ki az atya.

Hangsúlyozza, hogy nem áll közel egyetlen politikai formációhoz sem, és semmilyen tekintetben sem megvesztegethető. Anzelm apát csak akkor hajlandó a megoldásokról tárgyalni az önkormányzattal, ha előbb visszavonják a kilakoltatási végzést.

– Pisztollyal a fejemnél nem vagyok hajlandó tárgyalni. Mi csupán azt kérjük, hogy vizsgálják meg a legalitását annak, hogyan próbálták átírni a kolostor birtokjogát, ez azonnal tisztázná a helyzetet.

A rend közben megtette a jogi lépéseket, és készülnek a perre. Ennek nyomait látjuk Anzelm atya asztalán, ahol temérdek iratot gyűjtöttek össze tanulmányozásra. Az atya és a hívek felindultságuk ellenére is bizakodóak, tudják,jól, hogy az igazság és a törvény betűje mellettük szól. A kolostort pedig csak súlyos jogsértésekkel kobozhatnák el. Romániában azonban a bíróságok sok esetben olyan ítéleteket alkotnak, amilyet a bukaresti vezetés elvár. Amennyiben a rendtől elkobozzák az ingatlant, úgy a templom is a város közvagyonává válik. Ez azonban elfogadhatatlan helyzetet teremtene, ugyanis templomok állami elfoglalására a sztálini idők óta nem volt példa.