Rabok legyünk vagy szabadok?

– Rabok legyünk vagy szabadok? Eddig úgy tűnt, a kérdés 1990-ben végleg eldőlt. Milyen szabadságról van tehát szó?

– Pont azért választottam a szabadságot a könyvem témájának, mert annak fogalma a történelemformálásban és a politikai gondolkodás alakításában mindig központi szerepet játszott, ugyanakkor nemzedékről nemzedékre új értelmezést nyert, új tartalommal gazdagodott, miközben az alapjai változatlanok maradtak. Így a kötet nem egy előre meghatározott szabadságfogalmat ismertet, hanem Magyarország XX. és XXI. századi történetének eseményein, fordulópontjain keresztül mutatja be a magyar szabadságértelmezés alakulását és egy nemzeti politikai gondolkodás struktúráit. A végkövetkeztetés az, hogy a magyar szabadságelvűség elidegeníthetetlen eleme a szándék, hogy mi magunk dönthessünk a nemzetünket érintő sorskérdésekről. Ennek tisztázása azért is fontos, mert egy új korszakba értünk: Magyarországon felnőtt a szabadság nemzedéke. Ez alatt azt értem, hogy ez a korosztály már teljesen más kihívásokkal küzd, mint amelyek a szüleink vagy a nagyszüleink életét meghatározták. Szabadon dönthetünk arról, hogy hol akarunk élni, dolgozni, tanulni, mikor akarunk családot alapítani. Nem mindig volt így. Ezért fontos tudatosítani, hogy habár a magyar egy minden zsigerében szabad nemzet, szabadságának mai körülményei nem maguktól értetődő adottságok, hanem mindez elődeink áldozatos küzdelmének eredménye.

– Fontos egyáltalán a magyaroknak a szabadság? Néhány éve egy ismert liberális újságíróval beszélgettem, aki azt találta mondani, hogy a magyarok azért rokonszenveznek az oroszokkal és a kínaiakkal, mert lélekben szigorúbb gyarmattartókra vágynak, mint amilyen a Nyugat Közép-Európa számára. Mit gondol erről a magyarságképről?

– Mondanám, hogy szóra sem érdemesek az ilyen elmésnek hitt eszmefuttatások, de ha már kérdés, azt a megjegyzést tenném, hogy minden szava tudatlanságról árulkodik és szembemegy a valósággal. Aki ilyet állít, az nem ismeri a magyar történelmet, és láthatóan nem érti a magyar lélek működését sem. A valóság ugyanis az, hogy a szabadság és a szabadságért vívott küzdelem a magyar nemzeti kultúra és identitás szerves része. A teljes magyar történelem erről szól, hogy a nemzet kész mindent feláldozni azért, hogy szabadon élhessen. Amikor rabok voltunk, akkor is képesek voltunk összefogni és közös döntést hozni arról, hogy harcolunk a szabadságunkért. Ez a harc pedig sokszor túlmutatott a nemzeti kereteken. Ezeréves történelmünk alatt számtalanszor helytálltunk Európáért is, elegendő csak a nagy sikerű Hunyadi-sorozat mögötti valós történelmi eseményekre gondolni. Ennek a helytállásnak ma is van aktuálpolitikai jelentősége: ahogy évszázadokkal ezelőtt, most is Európa, a tágabb értelemben vett otthonunk védelmében is cselekszünk. A mi szabadságértelmezésünk és -gyakorlatunk egyszerre nemzeti és európai.

– Mintha a magyar szabadságküzdelemnek lettek volna kevéssé magasztos pillanatai is. Állítólag a rendszerváltoztatás környékén a társadalmi többség számára sokkal fontosabb volt a Gorenje hűtő, mint a többpártrendszer. Az átlag magyart nem érdekelte a szocialista blokk lebontása, csak a vásárláshoz való jog.

– Furcsán hangzik, de a szabadság és a Gorenje hűtő kérdése összefügg. A könyvemben kiemelten foglalkozom a ’89–90-es fordulattal. A kommunizmus évtizedei súlyosan szabadsághiányos állapotban teltek el, ezt az állapotot törte meg az 1956-os forradalom és szabadságharc. Bár leverték, akkora rést ütött a szovjet pajzson, hogy a Szovjetunió vezetői kénytelenek voltak újragondolni, mit tehetnek meg még velünk és mi az, amit már nem. A hatvanas évektől kezdve fokozatosan jöttek a reformok, nemcsak nálunk, hanem a teljes régióban. A kommunista betonfal repedezni kezdett, és a réseken beszivárgott a nyugati szellem. Ez a nyitás azonban sokszor nem politikai, hanem nagyon is hétköznapi vágyakban csapódott le: például abban, hogy a magyarok olyan nagy hűtőszekrényt akartak, mint amilyet az amerikai filmekben láttak. A nyugatosodás így a gazdasági és kulturális nyitással érkezett, és a kommunista ideológia érdemi kihívóra talált a nyugati liberalizmus képében. A magyar rendszerváltoztatás idején sokan elhitték vagy el akarták hinni, hogy a demokrácia globális győzelmet aratott, a történelem pedig véget ért. Amint kiszabadultunk a diktatúra fojtogatásából, teljes erővel kapaszkodtunk a nyugati liberalizmus mentőövébe, abban bízva, hogy ezzel a magyar nemzet történelme is végre révbe ér. Az elmúlt 1100 év küzdelmei után természetes volt a vágy a békére és a nyugalomra. Csak épp ez a vágy sokszor a nyugati életmód kritikátlan utánzásában és a Gorenje-turizmusban öltött testet. Aztán jött a kijózanodás: a történelem folytatódott. Zavaros évtizedek következtek, az országot pedig nyugati „barátaink” közreműködésével szétrabolták. Mára úgy tűnik, felébredtünk.

– Az elmondottak ellenére azt lehet látni, hogy a Nyugat ma sem méltányolja a magyar erőfeszítéseket. Mi több, ezúttal részben le is mondtak saját szabadságukról, miközben folyamatos konfliktusban állnak a magyarokkal.

– Egy évtizedek óta zajló hanyatlási folyamat érte el mára a tetőpontját. Jellemző, hogy Nyugaton és Közép-Európában, különösen Magyarországon ellentétes irányú mozgások zajlottak. Hazánkban a rendszerváltoztatás óta eltelt mintegy három évtized a szabadságelvűség kora volt: a magyar nemzet mindenáron szabad akart lenni, egyéni és nemzeti szinten egyaránt. Az első Orbán-kormány választási veresége után azonban kiderült, hogy nem elegendő jól kormányozni, helyre kell állítani a nemzeti egységet, amelyet az ideológiai szembeállás szétzilált. Ez az egyesítő munka 2002-ben kezdődött, a polgári körök létrejöttével, és a közösségelvűség időszakát hozta el. A munka 2010-re érett be, amikor a magyar nemzet már képessé vált a szabadságra, és mert is élni vele. Csakhogy ez a szabadságfelfogás ütközik azokéval, akik a szabadságukat készen kapták. Az EU régi tagországai hajlamosak feladni ezt az örökséget, míg Közép-Európa nemzetei, akik vérrel fizettek érte, annál erősebben ragaszkodnak hozzá. Nyugati partnereink szemében Magyarország a renitens, a lázadó: egy tizenötmilliós nemzet, amely keresztbe fekszik nagyívű terveiknek. Az ő szemszögükből ha egy ilyen országot nem sikerül megfegyelmezni, akkor hogyan lehetne a többieket akolba terelni?

– És mi van, ha Magyar Péteréknek és a brüsszeli elitnek mégis igaza van, és tényleg csak icipici szabadságról kéne lemondani, cserébe biztonságban és jólétben élhetünk?

– Rendkívül tiszteletlennek tartom Magyar Péter kijelentését a magyar nemzet áldozathozatalával szemben. Az ellenzék ajánlata gyakorlatilag az, hogy amiért őseink az életüket adták, arról mondjunk le önként. A kérdésére a válasz pedig, hogy a tapasztalat mást mutat: ahol az emberek feladták a szabadságukat, ott nem lett magasabb az életszínvonal, és nem élnek nagyobb biztonságban. Jó példa erre Görögország vagy Románia, mindkettő a csőd szélén tántorog, miközben szó nélkül teljesítik Brüsszel utasításait. A görögök még népszavazáson is kinyilvánították, hogy visszautasítják a nemzetközi hitelezők ultimátumait, végül mégis rákényszerítették őket egy újabb IMF-hitelcsomagra. Közben a nagy európai országok gazdasága és biztonsága is komoly kihívásokkal küzd. Magyarország érdeke tehát épp a szabadság megőrzése. Minden visszalépés a kárunkra van. Ráadásul akiknek a javára lemondanánk a szabadságunk egy részéről, kifejezetten ellenérdekeltek a sikerünkben. Nem árt emlékeztetnünk tehát magunkat, hogy amikor nem voltunk szabadok, kirabolták az országot. Így történt a Kádár-rendszer alatt, és így történt a rendszerváltoztatás utáni privatizáció idején is. Nyugati cégek a posztkommunista strómanjaikkal megszerezték a nemzeti vagyont, a magyaroknak pedig csak némi alamizsna jutott. A magyarázat akkoriban az volt, hogy a szabad rablásért cserébe befogadnak minket a „szabad világba”. Nem volt jó üzlet.

– Apropó üzlet. Nem látom a felháborodást, amit az EU–USA-megállapodás indokolna. Ami nekünk nyilvánvaló, az Nyugaton miért nem az?

– Mert szó szerint „deal”-ről, azaz üzletről van szó. Ursula von der Leyen az uniós polgárok pénzén finanszírozza a „barátait”, akik hol gyógyszergyártó cégek vezetőségében ülnek, hol Ukrajnába fektetnek be. Pontosan azonosíthatók azok a cégek és hatalmi körök, amelyek befolyásolják döntéseit. Jelenleg Európa szuverenitása súlyosan korlátozott, és egyre feszültebb a hangulat a kontinensen. Ezzel együtt is hiszem, hogy az európai szabadság még megmenthető, ehhez azonban jelentős politikai fordulatra lenne szükség. Egyelőre az is eredmény, ha Magyarországot és Közép-Európát sikerül megóvnunk. Pedig Európa a történelmi hagyományaira építve a globális folyamatok egyik legversenyképesebb szereplője lehetne, miután a XVI–XVII. században itt alakult ki a szuverén (nemzet)államok egyenrangú felekként való együttműködésének a gondolata. Csakhogy ennek a gondolatnak alapvető részét képezte az is, hogy a nemzeti lét mint olyan vitathatatlan életforma volt. Éppen ezért az Európai Egyesült Államok elképzelésével ellentétben sürgősen vissza kellene térni a Nemzetek Egyesült Európájának víziójához.