– Amikor Kövér László elfoglalja a helyét az Országgyűlés üléstermében – közvetlenül ön előtt –, szemmel láthatóan kellemesen elbeszélgetnek. Megkérdezhetjük, miről esik szó olyankor önök között?

– Rengeteg dologról beszélünk olyankor, de a legkevésbé aktuálpolitikáról. Olykor kifejezetten vicces jelenetek történnek az ülésteremben, én pedig időnként finoman igyekszem karikírozni az ő rendfenntartási szokásait. A leggyakrabban azonban anekdotázni szokott a ’90-es évekről, ami nekem kifejezetten hasznos. S bármilyen fura, de olykor heves világnézeti vitákat is folytatunk.

– Vicces jelenetek alatt például a volt párttársai által bemutatott performanszokra gondol?

– Nem, vicces jelenetek alatt vicces jelenetekre gondolok.

– Mondana egy példát?

– Én tartom magam ahhoz, hogy a képviselők közötti apróságokat, beszólásokat nem szoktam kibeszélni.

– Magunk mögött hagytunk egy ülésszakot, amikor önöknek ismét frakciójuk volt, még ha a rendszerváltás óta a legkisebb is. Hogyan értékeli az elmúlt hónapokat, bírták a munkát heten is?

– Az egész elmúlt év hektikus volt, különösen emberpróbáló volt persze az, hogy egy teljes frakció munkáját hét emberrel kellett elvégezni. Azt gondolom, hogy mind a hat képviselőtársam kitűnőre vizsgázott, remekül álltak helyt a parlamenti munkában és az állampolgárokkal való kapcsolattartásban egyaránt. Bizonyos szempontból az őszi ülésszak hatékonyabb is volt, mint a korábbiak; tudtuk, hogy mely témákat kell elengednünk és melyek azok, amikre kiemelten kell koncentrálnunk.

– Saját kutatásunk szerint ön a ciklus legaktívabb képviselője: a beszélgetésünkig összesen 940 felszólalást jegyez, ami mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény…

– Igazság szerint ehhez az is hozzájárul, hogy már a ciklus kezdetekor is a miénk volt a legkisebb képviselőcsoport, ahol természetesen mindenkire arányosan több feladat hárult, mint például a fideszes mamutfrakcióban. Az időszak nagy részében frakcióvezető voltam, ráadásul hozzám tartoztak frakción belül a közjogi kérdések, amelyekből sajnos rengeteg volt az elmúlt három és fél évben. Mindez közrejátszik a felszólalásaim magas számában.

– Nem tűnik vidámnak, amikor a közjogi változásokról beszél. Nincs semmi olyan, amit pozitívumként értékel?

– Legfeljebb részletkérdések, amelyekre nem is kívánok szót fecsérelni…

– A Nézőpont Intézet decemberi felmérése szerint ön a harmadik legnépszerűbb ellenzéki vezető, ugyanakkor a választópolgárok harmada nem tudja, ki az a Schiffer András. Akad még tennivaló a választásokig…

– Az ilyen jellegű felmérésekkel nem foglalkozom. Az ismertségi mutatók kapcsán eddig mindig 80 százalék fölötti értékeket láttam, de ezek egyébként is amolyan összevissza számok. Még a pártok népszerűségét mutató adatok – ha több intézet felméréseinek átlagát nézzük – csak-csak mutatnak valamit, de ezek sokkal kevésbé. Legfeljebb a tendenciákat érdemes figyelemmel kísérni, a Nézőpont azonban most először bocsátott ki ilyen felmérést, tehát egyelőre még azokat sem lehet megfigyelni.

– Akkor nézzük a pártok népszerűségét: a felmérések átlaga szerint az LMP 3 százalékon áll.

– 2009–2010 fordulóján 1 és 2 százalék között mozgott a párt támogatottsága, annak most a dupláját produkáljuk. A kutatásokból azt látjuk, hogy azok, akik a mi táborunkból a tavaszi belviszályok, majd a szakadás miatt lemorzsolódtak, nem váltak más pártok támogatóivá, hanem a bizonytalanok táborát gyarapítják. Látva a korábbi választási dinamikát, nem látok arra esélyt, hogy a kampány hajrájáig nagymértékben megnőne az LMP szavazótábora, arra ugyanakkor annál inkább látok esélyt, hogy a tavaszi választások idejére lehet egy körülbelül félmilliós táborunk, ami úgy 10 százalékos eredményt jelenthet számunkra.

– Nem túl optimista ez a gondolat?

– Abszolút reálisnak látom ezt a forgatókönyvet. Nem azt mondom, hogy biztosan így lesz, de teljességgel lehetséges. Egyébként nem feltétlenül százalékokról, inkább tábornagyságról érdemes beszélni. Ha az elmúlt fél évből indulunk ki, az LMP-nek stabil 200 000 fős tábora van, a parlamentbe való bejutáshoz pedig körülbelül 250-260 ezer szavazatra van szükség.

– A jó szerepléshez azonban hiányozhat mindaz az erőforrás, ami a szakadáskor elhagyta a pártot. Tudják majd pótolni?

– Azt azért érdemes tudni, hogy a Bajnai-féle formációba a szakadár képviselőkkel együtt mindössze 100-110 párttag távozott az akkori körülbelül 850 fős párttagságból. Erről egyébként mindig az a történet jut eszembe, hogy még 2012 telén, amikor a későbbi szakadárok csinálták a fesztivált, az egyikőjük odajött hozzám és azt mondta: „András, azt ugye tudod, hogy ha mi innen elmegyünk, akkor távozni fog a szürkeállomány 85 százaléka?”. Persze nem tudom, milyen metodológiával jutott erre a következtetésre, de bennem a „szürkeállomány” kifejezés rossz emlékeket idézett fel és szerintem el is mond mindent azokról, akik így látják magukat. Sokkal többre tartom azokat a jelenlegi párttársaimat, akik kellő szerénységgel és alázattal teszik nap, mint nap a dolgukat.

– Milyen kampányra számíthatunk az LMP részéről? Ön hogyan jellemezné: offenzív, felvilágosító, underground…?

– Tiszta kampányt szeretnénk megvalósítani. Szeretném, ha némileg valóban underground lenne, de ami a legfontosabb: tisztességes módszereket fogunk alkalmazni.

– Sólyom László szerephez jut majd?

– Nem hiszem, hogy Sólyom László kampányszerepet vállalna.

– Ángyán József viszont gyakran jelenik meg ön mellett. Vele, illetve az ő mozgalmával elképzelhető valamilyen együttműködés?

– Amikor elutasítottuk, hogy beálljunk a Bajnai-brigádba, akkor nemcsak arról döntöttünk, hogy kivel nem vagyunk hajlandóak együttműködni, hanem arról is, hogy kik a mi természetes szövetségeseink. Az LMP természetes szövetségesei pedig a tisztességes emberek, akik felé nyitottak vagyunk. Professzor úrnak saját magának kell meghoznia a döntést, hogy egyáltalán a politikai életben kíván-e maradni. Természetesen én személy szerint örülnék, ha erre pozitív választ adna, mi nyitottak vagyunk rá, hogy vele és a körülötte kialakult mozgalommal együttműködjünk.

– Továbbra is következetesen távol tartják magukat a baloldali együttműködéstől?

– Én egyáltalán nem látok baloldali együttműködést. Azt látom, hogy az álbaloldalon a 2010-ben megbukott erőcsoportok között zajlik egy hatalmi osztozkodás. Nem arról folyik a vita, hogy kinek milyen elképzelései vannak a XXI. század Magyarországával kapcsolatban, hanem arról, hogy ki kaphat nagyobb szeletet a tortából, ha leváltják Orbán Viktort. Nekünk ehhez semmi közünk: mi annak idején ennek az álbaloldali, neoliberális blokknak az ellenzékeként alakultunk meg.

– Fenntartja a Gyurcsány Ferenccel kapcsolatosan tett korábbi állításait? A 2009-ben tett feljelentése alapján indult nyomozást végül megszüntették, sőt, a másodrendű vádlott később „visszaperelte” önt.

– Az állításaimat természetesen fenntartom. Joghoz értő emberek számára egyébként beszédes, hogy az ügyészség nem bűncselekmény, hanem bizonyítottság hiányában szüntette meg az eljárást. Császy Zsolt feljelentéséről hivatalos úton nem értesültem, mindössze sajtóhírek jutottak el hozzám. Az viszont, hogy ilyen emberek ennyire felbátorodhatnak, a kormányoldal hibája, ugyanis nem történt elszámoltatás 2010 után. Amíg az elmúlt 25 év politikai elitje uralkodik, addig Magyarország következmények nélküli ország marad.

– Nem volt egyszerű dolguk, de az LMP végül összegyűjtötte a szükséges számú aláírást egy, a NAV-ügyben felállítandó parlamenti vizsgálóbizottság létrehozására. Nem gondolták, hogy meg kell várni, míg a nyomozóhatóságok elvégzik a munkájukat és aztán, ha van alapja, keresni politikai felelősöket?

– Kérdezze meg Orbán Viktort, vagy Deutsch Tamást, hogy annak idején a Tocsik-ügyben miért nem várták meg az eljárás végét és miért hoztak létre még azt megelőzően vizsgálóbizottságot! Vagy olajügyekben miért gondolták úgy a képviselők, hogy szükség van vizsgálóbizottság létrehozására? Amiből igazán elegük van az embereknek, az pontosan az a kettős mérce, amit az álbaloldal és a Fidesz is nagy kedvvel alkalmaz. A magyar politikai élet pontosan azért ilyen züllött, mert következmények nélkül lehet kettős mércét alkalmazni. Mi olyan politikát szeretnénk képviselni, ahol egyetlenegy mérce van. Ugyan a házszabály valóban kimondja, hogy olyan ügyben, amelyben nyomozás folyik, nem hozható létre vizsgálóbizottság, mi azonban nem konkrét áfacsalások kivizsgálására kezdeményeztük a bizottság felállítását, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy a szervezeti átalakítások egyáltalán létrehoztak-e olyan környezetet, amelyben olyan volumenű csalások létrejöhettek, mint amilyenekről Horváth András beszámolóiból a közvélemény értesült.

– Mi a helyzet az ügynöküggyel? Az Országgyűlés elfogadott egy törvényt, ami megoldást hivatott kínálni sok vonatkozó kérdésre.

– A történeti emlékezetet nem lehet állami monopóliummá tenni. Önmagában az, hogy létrejön a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, jó, de nem helyettesíti az aktanyilvánosságot, ami azt jelentené, hogy a politikai közösség tagjainak – akkor is, ha a rendszerváltás után születtek – joguk van megismerni a múltat. Ez nem pusztán múltbéli erkölcsi kérdés, hanem olyan, ami összefügg a jelennel is; fontos lenne például megismernünk, hogy az 1990-ben mandátumot szerzett képviselők között hány állambiztonsági ember volt. Amíg ebben nem látunk tisztán, addig a jelent illetően sem látunk tisztán. Amíg abban nem látunk tisztán, hogy az állami vagyon lebontásaként aposztrofált szabadrablásban hány ember vett részt a régi állambiztonsági hálózatból, addig azt sem tudjuk meg, hogy a jelenlegi gazdasági elit milyen szálakon szövődik össze a politikával, hogyan alakult ki és milyen érdekek vezérlik.

– Mit gondol, meddig nehezedik még ránk a Kádár-rendszer politikai szocializációjának hagyatéka?

– Decemberben épp a miniszterelnök úrtól hallhattuk, hogy a Kádár-rendszer megutáltatta az emberekkel a politikát. Ez részben igaz, mert a Kádár-rendszer sajnos ráérzett arra, hogy milyen közéleti kultúra van Magyarországon, azonban sokkal mélyebb történeti gyökerei vannak a politikától való elfordulásnak. A társadalom atomizáltsága, individualizmusa, betegségei azonban nem csak a politikusoknak róhatók fel: amíg az emberek nem szerveződnek, nem állnak ki a saját érdekeikért, nem szólnak bele saját ügyeik alakításába, addig hiú ábránd érdemi változásokat várni.

– Segítsen nekünk jobban megérteni az LMP önmeghatározásának néhány elemét! Mit jelent például az, hogy pártjuk „radikálisan demokrata”?

– Az LMP önmeghatározása szerint egy ökopolitikai, globalizációkritikus és patrióta párt. Én személyesen a radikális demokráciáról annyit gondolok, amennyit Bibó Istvántól, Németh Lászlótól vagy a Frankfurti Iskolától is tudunk: a mi demokráciafelfogásunk az aktív állampolgári részvételen alapul. Számunkra az ideális demokrácia azt jelenti, hogy létezik egy kényszermentes beszédhelyzet, ahol az egyformán jól informált polgárok megvitathatják a közösség ügyeit és alakíthatják a politikát. Mi abban hiszünk, hogy a XXI. században a legitim politikai hatalom az állampolgárok aktív részvételén alapul.

– És miként értelmezhető a párt patriotizmusa?

– A patriotizmus ökopolitikai alapidentitásunkból egyenesen következik. Egy ilyen párt számára ugyanis alapvető érték a helyi közösségek önrendelkezése. Nem véletlen, hogy az Európai Parlamentben a zöldek frakciószövetségben vannak a különböző regionalista pártokkal, azokkal, akik például Dél-Tirolban, Korzikán vagy Katalóniában – a székelyföldiekhez hasonlóan – a helyi közösségek autonómiájáért küzdenek. Egy olyan világot szeretnénk berendezni, ahol a helyi közösségek – ellenállva a fogyasztói társadalom nyomásának – fenn tudnak maradni és élhetővé teszik a világot a következő nemzedékek számára is. De a környezeti értékek megóvása nem választható szét a kulturális örökség megóvásától, a nemzeti kultúra ápolásától. Azok a közösségek képesek természeti örökségüket megőrizni, amelyeket erős szellemi gyökerek fűznek a szülőföldjükhöz.

Grossmann Vilmos, Vágvölgyi Gergely