– Hogy került a Pannónia Filmstúdióba?

– Mindig is a rajzolás, a film és a zene mozgatta az agyamat, evidens volt, hogy összerakjam őket. Már a gimnáziumban sem tanultunk nagyon, csak rajzoltunk, vicces dolgokat, krumpliorrot és a többit, mindig azon törtük az agyunkat, hogyan tudjuk megröhögtetni a társaságot őrült rajzokkal. Azonnal felvettek a Pannóniába, ahol belső kiképzésen kellett átmenni, mert akkor csak a szakmán belül tanították a rajzfilmet, utána pedig fázisrajzolóként lehetett nagy karrier elé állni. Emellé még katonának is elvittek, két évig lövöldöznöm kellett ahelyett, hogy a ceruzát hegyeztem volna, a barátaim már főanimátorok voltak, én meg még mindig fázisrajzoló, mikor kiengedtek. Szóval nagyon nem éreztem a jövőt itt.

– Így hát disszidált. Hogyan történt?

– A 70-es évek elején már nagyon elegünk volt a kommunizmusból. Mindig az volt az álmom, hogy saját rajzfilmstúdióm legyen, és ez akkor teljesen lehetetlen volt itt. Úgy tűnt, ha még tíz évig a Pannóniában maradok, és minden úgy is sikerül, ahogyan kell, olyan leszek, mint Jankovics Marcell vagy Nepp József. De elnéztem, hogyan mozognak ott, mennyire érzik jól magukat, és úgy döntöttem, ez nem elég. Volt egy pannóniás haverunk Stockholmban, aki évekkel azelőtt lepattant, és levelet írt, hogyan lehet Jugoszláviából megszökni. Szereztünk piros útlevelet, ott pedig nem nagyon ellenőrizték a határokat.

– Mi állt a levélben?

– Hogy át lehet úszni az olaszokhoz egy öblön keresztül, amely tele van cápával, vagy egy hegy alatt átsétálunk egy alagúton. Négy és fél órán keresztül mentünk éjjel, és annyi pénzünk még volt, hogy vonatjegyet vegyünk a határállomásokig, ahol mindig leszálltunk, majd éjjelente az erdőn keresztül átmentünk az első falucskába. Így jutottunk el Dániáig. Aztán egy hajnalon, amikor az országúton sétáltunk öten hátizsákkal, egy rendőrautó jött felénk. Persze nem volt nálunk semmi papír, azonnal bevittek, azt hitték kábítószert csempészünk. Aztán visszadobtak Németországba, mert a dánok nem foglalkoztak vele, hogy politikai menedékjogot adjanak nekünk, hiába kellett volna. Ott különböző nagyvárosokban szétosztottak minket, hogy ne maradjunk együtt. Viszont a svédországi stúdióban, ahol dolgozott a haverunk, elkezdtek egy hosszú filmet, és nagyon keresték az animátorokat. Küldtek nekünk anyagot, és rajzolgattunk a szállodában. Végül Svédországban találkoztam egy hölggyel, aki átcsábított Los Angelesbe. Fél évig a Hanna-Barberánál dolgoztam, és utána már létre is jött a saját stúdió. A hálószobánkban kezdtük el, de hetek múlva már ki kellett költöznünk, olyan hamar beindult, hogy alig hihető.

– Ma is elmenne Magyarországról?

– Most teljesen más itt a helyzet, de nem tudom megmondani. Lehet, hogy nem. Azt érzem, az új generáció kezdi átvenni a dolgokat, minden kicsit frissebb és színesebb, de nem kell nagyon büszkének lenni azért. Hiába van gyönyörű helyen az ország, és okosak, intelligensek az emberek, valami miatt nem működik. Mindenki mindig panaszkodik, szomorú, mérges. Egy taxiba nem lehet úgy beszállni, hogy ne káromkodjon a sofőr, a saját anyját szidja, vagy aki épp előtte bekanyarodik. Mindenkinek valami problémája van, akármerre megyek, boldogtalanok az emberek. Ha ezt a gubancot megoldanák, szerintem jó hely lenne az ország.

– Mi a fő különbség az európai és az amerikai animációs film között?

– Az európaiaknak saját stílusuk van, mi is ezzel tudtunk berobbanni annak idején. Európai és japán illusztrációkat összekeverve hoztunk létre egy grafikai stílust, amellyel ma már nem tudnánk labdába rúgni, mert száz másik stúdió utánzott minket, és szárnyalt is túl. Manapság, ha egy gyerek kijön az egyetemről, a laptopjával egy hét alatt meg tud csinálni egy profi tizenöt perces filmet. Mi még mindent kézzel rajzoltunk. Ma ráadásul fillérekért dolgozik mindenki, megváltozott a terep az amerikai rajzfilmgyártásban. Mi 500-600 epizódot gyártottunk le, és azok a csatornák, melyek megrendelték, folyamatosan ismétlik őket, nem rendelnek újat, mert amíg lefut egy-egy széria, születik egy új generáció is, amelynek új lesz.

– A tradicionális rajzfilm hogy áll, van jövője?

– Nekem semmi közöm nem volt hozzá, de tavaly jött ki a Simpsons-film például, amit számítógéppel színeztek ugyan, de a rajzokat kézzel készítették. A japánok rajzfilmjeinek is nagy része tradicionális még. Évekkel ezelőtt azt mondták, hogy a kétdimenziós animációs film meghal, de a rajzfilm nem technikától és pénztől függ, hanem attól, hogy szórakoztató-e vagy sem. Ha hurkapálcikával készítik el, és halálra röhögöd magad, akkor működik. Amikor beindult a Pixar, az újdonság öröme nagy volt, aztán három év alatt lefutott. Az ilyen nagyon meganimált háromdimenziós moziknak is eltűnik a varázsa, nem az számít, milyen szépen van besatírozva, mennyire realisztikus, hanem az, hogy éljenek a karakterek, a sztori.

– Van valami önéletrajzi vonatkozása is új filmjének, vagy általában az emigrációról akart mozit készíteni?

– Kicsit unalmas lett volna, ha egész nap egy világító asztal fölött rajzolgatott volna a főhős. Amerikában mindenki bevándorló. Száz éve még semmi nem volt ott, aztán egyszer csak oda ment mindenki. Azt gondoltuk, minél egyszerűbb a főszereplő, annál nehezebb a dolga. Amikor felkértek egy felnőtteknek szóló rajzfilmre, már tudtam, hogy társadalomkritikát akarok csinálni, egy vicces szatírát. Arról, hogy milyen Amerikában a társadalom, hogyan fogadja be a külföldieket, és hogyan használja ki őket. Nagyon sokan turistavízummal érkeznek, majd nem akarnak visszamenni, de így nagyon nehéz elhelyezkedniük. Ha sikerül is, negyedannyit fizetnek nekik, kivetik őket a társadalomból. A film főszereplői nem szakemberek, akik azonnal megfogják az Isten lábát, hanem egyszerű emberek, akik igazából semmihez sem értenek, csak az érdekli őket, hogy valami pénzt szerezzenek, ki tudják fizetni a lakbért, és kergethessék a szőke, amerikai csajokat a tengerparton.

– Van valami jellegzetesen nemzeti vonása Jóskának, a magyar származású karakternek?

– Azon kívül, hogy szereti a gulyást? Egyszerű emberke, egy kelet-európai, lehetne román vagy cseh is, s minden fiatal bevándorló valami olyan alapról indul, mint ő. Talán az, hogy próbál ügyesen mozogni, úgy, hogy minél kevesebbet kelljen dolgozni, és mégis történjen valami. Ez egy elég magyaros betegség.

– Létezik az amerikai álom?

– Amerikai rémálom van. De az biztos, hogy Amerika mindig a lehetőségek hazája volt és lesz is. Nagyon nagy a szabadság minden irányba, és ha valakinek van egy kimondottan nagy álma, ott megvalósíthatja. Roppant nehéz, mert ha nem vagy felkészülve, pillanatok alatt elnyel a csapda, de ha mész, csinálod, és nem hagyod, hogy letapossanak, akkor, ha valahol, hát Amerikában megvalósíthatod az álmod. Most persze az egész világ válságban van, de az amerikaiaknak talán van annyi tartalékuk, hogy megmentsék a gazdaságot. Ott valahogy mindig van pénz, a recesszió ellenére is. Minden marha olcsó, fele annyiba kerül, mint Magyarországon, és sokszorosát keresik az emberek, mint itt. És ha csak feleannyit keresnek majd, mint szoktak, akkor is többszöröse lesz az itteninek.

Herbák Dóra

CSUPÓ GÁBOR

1952-ben született Budapesten, iskolái után a Pannónia Filmstúdió animátora lett.

1975-ben Ausztriába szökött. Stockholmban, a Team-Film animációs stúdióban dolgozott, majd szabadúszóként kisebb megbízásokat vállalt.

1979-ben Los Angelesbe költözött, 1981-ben Arlene Klasky-val megalapították a Klasky Csupo Inc.-et, amely ma az egyik legnagyobb rajzfilmstúdió a világon.

A Gracie Films felkérésére készített stúdiója másfél perces rajzfilmbetéteket a Tracy Ullmann-show-ba, így indult el világhódító útjára a Simpson család. A Nickelodeon csatorna felkérésére készítette el a Fecsegő tipegők című sorozatot, amely szintén világsiker lett. További filmszériák: Jajj, a szörnyek! A Thornberry-család, Rocket Power.

2007-ben készült el első élőszereplős filmje, a Híd Terabithia földjére. 2009 februárjában mutatják be Magyarországon második, A holdhercegnő című filmjét.

Háromszoros Emmy-díjas.