Rangja lett a magyar gazdának

– Miben reménykedett ön, majd aztán a miniszterelnök, amikor legutóbb Brüsszelben járt?

– Tisztességes eljárásban és ugyancsak tisztességes támogatásban. De ahogy már oly sokszor csalódnunk kellett, most is így jártunk. Feladni azonban sohasem adjuk fel a küzdelmet. Új szintre emelkedett a konfliktus, hiszen a kérdés átkerült az agrárminiszterek tanácsától a miniszterelnökök szintjére. Az érintett hat közép-európai miniszterelnök Mateusz Morawieczki lengyel kormányfő vezetésével tesz majd javaslatot az ügy sikeresebb kezelésére. Amikor érzékeltük, hogy a szolidaritási folyosó nem tölti be a szerepét, és itt ragad az Afrikának, valamint az arab térségnek szánt ukrán gabona, ettől pedig teljesen lebénult nálunk is a piac, jeleztük Brüsszelnek, hogy nagy baj van. Először nem vették komolyan, aztán adatokat kértek. Hamar rájöttünk, hogy az Európai Bizottságot mindebből az érdekli elsősorban, hogyan lehetne kihagyni a kárenyhítésből többek között Magyarországot is. Korábban leült és megegyezett a közös fellépésben a hat, térségbeli ország agrárminisztere, és így együtt Brüsszelhez folyamodtunk. De csak Lengyelország, Románia és Bulgária kaphat piaci zavarok miatti kárenyhítést, a többiek nem. Brüsszel megint kettős mércét alkalmaz.

– Mivel magyarázta a bizottság a döntését?

– Nem éppen meggyőző érvekkel. A mezőgazdasági biztos indoklása szerint például Lengyelország azért kap kár­enyhítést, és Magyarország azért nem, mert a lengyeleknél több gabona termett, azaz a nagyobb mennyiség ott nagyobb problémát okoz. Kértem egy kétoldalú találkozót a biztostól, hogy tisztázhassuk a nézetkülönbségeket. Jeleztem, hogy nálunk még súlyosabb a helyzet, mert a rendkívüli aszály miatt a szokottnál eleve kevesebb gabona termett, ráadásul ezt a keveset sem tudják eladni a termelőink. Persze a lengyel piac is befagyott, ezen a téren hasonló a gond ott is, mint nálunk. Zárójelben hozzáteszem, hogy a mezőgazdasági szempontból jelentős államok közül viszonylag csekély veszteség érte a tavalyi aszály okán Lengyelországot és Romániát. A másik, hogy a statisztika szerint Magyarországon nyomta le az ukrán gabona a lehető legdrasztikusabban az árakat. Azaz először itt kellett volna enyhíteni a gondokon.

– Azt mondta brüsszeli egyeztetése után, hogy politikai döntés született. Ezt ma is fönntartja?

– Teljes mértékben. Egyébként annyira kevés pénzről van szó, amit a nagy, meghatározó uniós tagországok nem is láttak érdemesnek megvétózni. Harmincmilliót kaptak a lengyelek, tizenhatot a bolgárok, tízet pedig a románok. Főként az utóbbi összeg inkább jelképesnek, mintsem érdemi segítségnek tekinthető.

– Mi lesz azzal a búzával és kukoricával, ami itt van most a magyar tárolókban?

– Idő kell ahhoz, hogy kikerüljön onnan. Akik betárolták, azok nem is a régóta ismert gabonakereskedők, hanem nepperek. Olyanok, akik adnak-vesznek, egyik nap hagymát, másik nap gabonát, harmadik nap épületfát. Jól ismerik a piaci lehetőségeket, persze hogy rögtön beszálltak az úgynevezett ukrán üzletbe. A magyar gazdák arra számítottak, hogy a gabona világpiaci ára eléri majd a tonnánkénti 150 ezer forintot is. Persze ha egy nepper meghallja, hogy ezzel szemben 50-60 ezerért is hozzá lehet jutni az ukrán gabonához, gondolkodás nélkül rámozdul a lehetőségre.

– Vita érzékelhető a gazdák és agrárvezetés között. A gazdák valóban arra vártak, hogy elérje a 150 ezer forintot a gabona tonnája. Mert az agrárvezetés mindig is azt mondta nekik, hogy ne adják el mindjárt, „kombájnról” a búzát vagy a kukoricát, hanem tárolják, és várják meg a chicagói tőzsde decemberi árfolyamát. Most viszont azt kapják a fejükhöz ugyancsak az agrárvezetésről, hogy miért vártak eddig, miért nem adták el a terményüket tavaly szeptemberben, 120 ezer forintért… Hol az igazság ebben a képletben?

– Minden logikus piaci szabályt felborítottak a háború hatásai. Ezúttal az járt jól, aki a kombájn alól értékesítette a gabonáját, mert az pénzhez jutott. Aki a 150 ezer forintos árszintre várt, annak viszont most nehézségekkel kell szembenéznie. Az agrártárca azonban mindig a gazdák mellett áll.

– Milyen az ukrán gabona? Bekerülhet esetleg a magyar malmokba és pékségekbe, vagy takarmányként használják fel?

– Magyarország számára különösen fontos az élelmiszer-biztonság és az élelmiszer-minőség kérdése. A minisztérium elrendelte, hogy alapos vizsgálaton kell átesnie minden hazánkba bejutó gabonatételnek. Tárolóról tárolóra járnak a Nébih munkatársai, mintát vesznek, vizsgálódnak, így az nem fordulhat elő, hogy kétes vagy éppen rossz minőségű gabona kerüljön a magyar élelmiszerláncba. Több száz vizsgálatot ejtett meg eddig a Nébih, zajlik az eredmények kiértékelése.

– Mitől olcsóbb egyáltalán az ukrán gabona?

– Sok oka van, de a lényeg az, hogy más struktúrában, nagy, tízezer hektáros, latifundiumszerű területeken termesztik. Információink szerint megjelentek ebben a szisztémában a legkorszerűbb amerikai gépek és technológiák, illetve az amerikai szakemberek is, és ők kifejezetten a nagyüzemi formákat részesítik előnyben. A sokszor igen költséges uniós előírásoknak sem kell megfelelniük, a növényvédelmi előírások is teljesen mások, mint az Európai Unióban.

– Ha ilyen erős versenytárs lett Ukrajna, hogyan birkózunk meg vele a jövőben?

– Azt az elvet kell érvényre juttatni, hogy minden unióba érkező élelmiszerre ugyanazokat a szabályokat és elvárásokat, vámtarifákat kell alkalmazni. Mindegy, honnan jön a termék. Ha Európán kívül, tegyük fel, Ukrajnában folyamatosan jó minőségben tudnak terményt és élelmiszert előállítani, akkor itt tényleg komoly verseny lesz, amire csak az agrárium technológiai fejlesztésével, digitalizációjával válaszolhatunk. Az viszont nem működőképes modell, hogy az unió előírja a tagállamainak a zöldítés követelményeit, a GMO-mentességet, a szigorított és visszafogott vegyszerhasználatot, a környezet kímélését, de tágra nyitja a kapukat – pusztán olcsóságuk miatt – olyan országok terményei előtt, amelyek ezeknek a követelményeknek nem felelnek meg.

– De hát pont erről a kapunyitásról szól a Mercusor-szerződés, amit az EU már elfogadott, csak a ratifikációja van hátra…

– Épp azért nem történt meg még a ratifikáció, mert az unió gazdatársadalma és sok tagállama biztonsági garanciákat követel. Tartozunk azzal az itt élő több száz millió európai polgárnak, hogy a döntéshozók ne ismerjenek pardont az élelmiszerek ügyében.

– Nyilván nem tudhatjuk előre, hogy megismétlődik-e a tavalyi, szinte tragikus kimenetelű aszály. De a mezőgazdaságban mindennél fontosabb téma lett a víz kérdése… Mi a legsürgetőbb feladat ezen a téren?

– Magyarország egy medencében fekszik, tehát érthetetlennek tűnhet, hogy ekkora bajba kerültünk. A logika szerint épp itt kellene összegyűlnie a legtöbb felszíni víznek. De nem így történik, mert eddig az a szemlélet uralkodott a folyószabályozásban és a vízgazdálkodásban, hogy gyorsan adjunk túl az ide áramló vizeken, különben jelentős anyagi, illetve gazdasági károkkal járó árvízi katasztrófát okoznak. Ezért került a víz kérdése a Belügyminisztériumhoz, illetve a katasztrófavédelemhez, valamint az Országos Vízügyi Főigazgatósághoz.

– Bonyolult megosztottság ez, nem az lenne jó, ha alapvetően egy tárca, azaz az Agrárminisztérium vagy valamilyen önálló, de egységes csúcsszervezet venné kézbe az egészet?

– Ez összetett kérdés. Az agrárium a víz egyik fő felhasználója. Gazdálkodni szeretne a vízzel, lassítani, összegyűjteni, tájban tárolni és bekészletezni az aszályosabb időkre. Mindennek meg is teremtettük a jogi feltételeit. A belvízre sem úgy tekintünk már, mint káros és veszélyes jelenségre, hanem olyanra, amiből hasznot húzhatunk. Az egyik legfontosabb feladat, hogy bő víz esetén csurig töltsük a tárolókat, és folyamatosan növeljük a kapacitásukat. Meg kell érteni, hogy víz nélkül nem tudunk gazdálkodni. A felszín alatti vizeket nem használhatjuk, az ivóvízbázisunk megtartása, annak a tisztasága és biztonsága nemzetstratégiai és nemzetbiztonsági kérdés számunkra és a következő generációk számára is. Mégis, mi okozza a legnagyobb problémát? A legjelentősebb vízforrásaink a határon túl találhatók. Odaát mindenütt műtárgyakat építettek a folyómedrekbe, a Dunába, a Tiszába is. Ezek a műtárgyak megfogják a folyó által szállított üledéket, és lerakják. Ezért már csak úgynevezett éles víz érkezik hozzánk, amelyben kevés a hordalék. Ennek következtében a Duna például nem tölti, hanem ellenkezőleg, mélyíti a maga medrét. Ezzel pedig egyre lejjebb kerül például a Homokhát régió talajvízszintje. Így a folyó nem táplálja a talaj víztartalmát, hanem ellenkezőleg: szívja maga felé a talajban levő vizet. Ez a vákuumhatás aztán kemény szárazságot okoz. Szeretnénk társadalmi vitára bocsátani a problémát, mert ha tetszik, ha nem, alá kell támasztanunk a folyómedreket. Ehhez kellene például egy vízlépcső a Tiszán, Csongrádnál. Nem erőműről, nem betonkolosszusról beszélek, de feltétlenül szükséges felemelni a talajvíz szintjét.

– Létezik egy koncepció, amiről már hallottunk öntől, de most ez mindennél aktuálisabb kérdés lett. Azt mondta korábban, ahol nincs víz, ahol nem lehet öntözni, ott ne termesszünk vízigényes növényeket. Hogy fogadja ezt az elméletet a gazdatársadalom?

– Aki nem tud váltani és alkalmazkodni az új feltételekhez, az nem lehet hosszú távon sikeres. Nyilvánvaló például, hogy a magyar agráriumnak át kell térnie a korszerű talajművelési technikákra, meg kell ismernie a talajnedvesség megtartásának különféle fortélyait. És nem szabad olyan növényt termelni száraz vidéken, amelynek egyébként magas a vízigénye. A kukorica vízigényes, de ha nem tudjuk öntözni, akkor jobb, ha áttérünk a cirokra. Az aszály sújtotta területeken pedig nem őszi kapás növényt kell ültetni, hanem őszi vetésűt, amit a következő tavaszon arathatunk. Ezekkel a megoldásokkal jó eséllyel kikerülhetjük az aszály várható hatásait. És ahol olyan a klíma, ott vessünk inkább árpát, rozst, búzát, hiszen ezeket májusban-júniusban már learatjuk, a nagy aszály viszont csak ezután következik.

– Egyes ellenzéki politikusok szerint önök visszatérnek oda, ahol az első Fidesz-kormány tartott, vagyis túlszeretik a gazdákat. Mondják ezt azért is, mert a kormány most a négyszeresére emelte a hazai termelők kárenyhítését…

– Nem volt még hasonló méretű és természeti eredetű kár, mint amit a gazdák most elszenvedtek. Nem arról van szó, hogy tíz-húsz-harminc százalékkal kevesebb lett a termés, hanem fennállt annak a kockázata, hogy egyáltalán nem is lesz. A kormány azért emelte fel a kárenyhítés összegét ilyen jelentős mértékben, mert ezzel is szeretné megszilárdítani az ország élelmiszer-biztonságát. Összesen 50,6 milliárd forintot fizetünk ki a termelőknek. Ne feledjük azt se, hogy a biztosításidíj-támogatásoknak köszönhetően többszörösére emelkedett az aszálybiztosított gazdaságok száma is, így a mezőgazdasági biztosítók mintegy 41 milliárd forintot fizettek ki az érintetteknek a tavalyi aszálykár és más, a szélsőséges időjárás okozta veszteségek enyhítésére. Azt mondják, agyonszeretés… Kérdem én, ha tönkremennek a hazai gazdálkodók, akkor ki látja majd el élelemmel az országot?! Az ellenőrizetlen importáru? Csakhogy ha jön egy újabb világjárvány, akkor még importálni sem tudunk a határok lezárása miatt… Azt tapasztalom, hogy a közvélemény érti ezeket a problémákat, sőt nagyot nőtt a lakosság szemében a magyar gazdálkodók és a magyar agrárium tekintélye.

– Hol tart ma a magyar élelmiszeripar rekonstrukciója? Mert ez régi, de annál fontosabb problémája az országnak…

– A kormány szeretné felpörgetni az agrárágazat működését, és ennek az igazi motorját az élelmiszeripar újraépítésében látja. Azért állította maximumra a nemzeti társfinanszírozás mértékét is, hogy ezt segítse. Ma 100 eurónyi támogatásból 80-at fizet az állam a mezőgazdaságnak, és csak 20 jön az unióból. A magyar agrárium jellemzően alapanyagot állít elő, és mint tudjuk, ez adja a legszerényebb profitot. A hazai gazdák egy hektárról csak a nyugati jövedelmek 53 százalékát tudják kitermelni. Ez is mutatja, mekkora hiba volt a feldolgozóiparunk leépítése, eladása harminc évvel ezelőtt. Ez a történelmi mulasztást most pótolni fogjuk.

– Vannak mégoly gazdag emberek is Magyarországon, ők miért nem fektetnek be az élelmiszeriparba?

– Például azért, mert az agrárium termelése rendkívül sok szereplős. Azaz nem a nagyüzemi forma dominál benne. A sok szereplő pedig sok egyezkedést igényel. Ezt a tőke meglehetősen kockázatosnak és kevésbé kiszámíthatónak látja. A másik, hogy például egy cukorgyár megépítése ma több száz milliárd forintba kerül, a megtérülése viszont minimum húsz évre tehető. A tőke a gyorsabb és biztosabb pénzforgást szereti. Ráadásul a termelőkön keresztül az élelmiszeripar is ki van téve az időjárási szélsőségeknek, amelyek egyre gyakoribbak és kevéssé láthatók előre. Ez sem teszi vonzóvá ezt a területet.

– Azaz marad a kormány mint befektető?

– Úgy mindenképpen, hogy olyan támogatásokat kell nyújtania az élelmiszeripar újraépítéséhez, hogy megérje abba beruházni.

– Ugyancsak nagy kérdés, hogy miként áll a valaha világhírű magyar mezőgazdaságigép-gyártás. Hol vannak a Dutrák?

– Nem áll rosszul. Például a Claas Dominator kombájnok vágóasztagai magyar fejlesztésűek, sőt, itt készülnek Törökszentmiklóson. A legjobbak közül valónak tartja őket ma a szakma. Amúgy a nemzeti agrárgépiparunk a kistermelőkre szakosodott. Minőségi eszközöket készít, de ezzel a világ nagy gépgyártóinak az árnyékában marad. Rendkívül szép hagyományai vannak ennek az iparágnak Magyarországon, de a fordulatokat, ahogy a kis gazdaságokból nagy gazdaságokra tért át az agráriumunk, majd újra visszatért a kisebb gazdaságokra, a nagy hazai gépgyártók nem tudták lekövetni.

– Nemrég tartották a fiatal gazdák tanácskozását Gödöllőn. Izgalmas kérdés a jövőre nézve is, hogy hajlandó-e az új generáció átvenni szülei, nagyszülei gazdaságát.

– Egyre több a pozitív példa. A kormány és a tárca is minden erejével segíti ezt a folyamatot, ez a meghozott törvények hosszú során is látszik. Helyretettük a közös osztatlan területek problémáját, a vízgazdálkodás jogi viszonyait és így tovább. De szorgalmaztuk a családi adózásról szóló, kedvező törvény megszületését is az agráriumban, ami bátorítólag hat a fiatalokra. És megteremtettük a gazdaság átadásáról szóló jogszabályt is, amivel a birtokok „örökösödési” szét­esését, szétaprózódását igyekeztünk megakadályozni. Valamint most érkezik majd egy termelési együttműködésről szóló törvénycsomag is, amely a kisebb gazdaságok érdekeit védi anélkül, hogy csorbítaná a nagyobbakét. Ez a feldolgozóiparnak is kedvező lesz. Ha azt látja a fiatal, hogy biztonságos keretek között gazdálkodhat, akkor folytatja a családi hagyományokat. Itt válik fontossá a gazdálkodás társadalmi presztízsének növekedése is. A közvélemény figyelme, akár a járvány, akár a háború és az energiaválság okán is, a vidékre, a földre és a gazdálkodó emberre irányul.

– Ugyancsak a gödöllői rendezvényen átadtak önnek egy petíciót is a földadó ellen. 120 ezren írták alá…

– A kormány elítéli és ellenzi a helyi földadók bevezetésének minden formáját, és kiáll a gazdák mellett. Így komoly feladatunk lesz a földadó elleni fellépés is, meg akarjuk teremteni ehhez a szükséges jogi kereteket. Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely polgármestere, a baloldal volt miniszterelnök-jelöltje földadót vetett ki a gazdákra a háborús válság és az aszály közepette. Ez figyelmeztető jel, mert ha a baloldal egy településen bevezeti ezt az új adónemet, akkor bármelyik más baloldali település is kész lesz bevezetni, veszélyeztetve ezzel a magyar termelők, a magyar agrárium érdekeit. A gazdák ezúttal is számíthatnak a kormányra, nem hagyjuk ellehetetleníteni őket!