Milyen szerepet szán Magyar Péternek a Hálózat?
Régi módszerek, új kiválasztott
A választás lezajlott, az eredmény megszületett. Meglepetést nem hozott, mint ahogyan az sem, milyen erőteljes külföldi beavatkozási kísérletek történtek csak azért, hogy valahogy kiüssék a nyeregből az országot kormányzó jobboldali erőket. Ilyenkor érdemes visszagondolni az utóbbi harmincnégy év választásaira.
Ki emlékszik már arra, micsoda naivitással szemlélte az ország népe az 1990-es választásokat megelőző eseményeket? Csak kevesen sejtették, hogy a kommunisták által leginkább veszélyesnek ítélt szociáldemokrata pártot és a parasztpártot titkosszolgálati eszközökkel söpörték le a pályáról, mielőtt képviselőjelöltjeik a rajtvonalhoz állhattak volna. Még kevesebben hallottak arról, miként környékezte meg Soros és az akkori amerikai nagykövet, Mark Palmer a frissen párttá alakult, és egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Magyar Demokrata Fórum elnökségét azzal az ötlettel, hogy a tömegerőt adva fogadja el már a választások előtt, hogy koalíciós partnerként a Szabad Demokraták Szövetsége kormányozza az országot. Az ígéret az volt, hogy így nem lesz különösebb gondjuk a rendszerváltó átmenet levezénylésével.
Az MDF elutasította a javaslatot. A visszautasítás miatti büntetés kemény volt: a frissen megalakult kabinetnek meg kellett küzdenie a külföldről mesterségesen előidézett államcsőd rémével, amit csak német segítséggel tudtak elhárítani. Fel kellett vennie a harcot a taxis-blokádnak nevezett puccskísérlettel, és vérre menő küzdelmet folytathatott a liberális sajtó ádáz támadásaival. Az Antall József vezette kormánynak semmiféle eszköze nem volt ahhoz, hogy megrendszabályozza az egzisztenciáját féltő, ezért balra húzó állami és helyhatósági adminisztrációt. Ahhoz pedig végképp nem volt ereje, hogy gátat szabjon a rablóprivatizációnak, amely emberek millióit lökte a nyomorba. 1994-ben pedig az SZDSZ politikusai, akik nagyrészt volt ÁVH-tisztek leszármazottai voltak, kaján örömmel nézhették amint a jobboldal belebukik a nyakasságba.
Soros György tovább kísérletezett annak reményében, hogy bekebelezhesse az országot. Másodszorra, ezt csak mostanában tudhattuk meg G. Fodor Gábor Orbán kontra Soros című könyvéből, Orbán Viktort választotta arra a szerepre, hogy az SZDSZ vezette komprádorok élére álljon. Ám Orbán is visszautasította: nem fogadta el a pénzt, paripát, fegyvert ahhoz, hogy megragadja a hatalmat.
Horn Gyula azonban ráállt az alkura, 1994-ben megalakulhatott a nemzetközi és a hazai sajtó üdvrivalgása közepette a végtelenül demokratikus és jogállami MSZP–SZDSZ-kormány, immár semmi nem akadályozta az ország teljes kirablását. Horn Gyula azonban képességes politikus volt, és szorult belé némi lelkiismeret is: megakadályozta, hogy Soros rátegye a kezét az OTP-re, de hagyta virágozni az egyre erősödő és szaporodó Soros-szervezeteket. A hiénáit azonban nem tudta vagy nem is akarta féken tartani: a botrányos privatizációs és korrupciós ügyek végül felnyitották az emberek szemét. ’98-ban megalakulhatott az első Orbán-kormány, igaz, koalíciós alapon úgy, hogy a miniszterelnök hátában mindig ott lihegett a III/III.-as múlttal is megvádolt Torgyán József, aki puccs révén került a Független Kisgazdapárt elnöki székébe, s innen a kormányba.
Az első Orbán kormány azonban mindössze négy évet élt: elszívta előle a levegőt az időközben ezernyi Hydra-fejet növesztett Soros-Hálózat, amely médián keresztül uralta a közgondolkodást és a közbeszédet. És mert a Horn-féle alku tovább élt, 2002-ben megalakulhatott a Medgyessy-kormány, hogy rövid regnálás után átadja a hatalmat a Soros Györggyel baráti kapcsolatot ápoló Apró-Dobrev klán által előre tolt Gyurcsány Ferencnek.
Gyurcsányról az a hír járta, hogy tehetséges politikus: kiválóan ért a különböző érdekcsoportok közötti alkuk kikényszerítéséhez, remekül játssza ki a kártyáit még nemzetközi térben is. Igaz, a tehetsége javarészt abban állt, hogy nem szorult bele egy mákszemnyi lelkiismeret sem, és egy csöppnyi irgalom sem a néppel szemben, amelyet vezetett. Az őt követő Bajnai Gordon hasonló elveket követett, ám beágyazottsága a bankvilágba sem menthette meg a bukástól 2010-ben. Az akkor már országszerte tapasztalható kétségbeesés és elfojtott harag kirobbantotta a fülkeforradalmat, elhozta a sorozatos kétharmados győzelmeket a Fidesz–KDNP-kormányok számára.
Gyuri bácsi ezt nem értette. A baloldalinak mondott pártok sem. Hiszen a rosszemlékű SZDSZ már régen feloszlott, a liberálisokúj nemzedéke pedig kész volt rendre új pártokat alakítani. Soros György pedig választásról-választásra igyekezett kitömni pénzzel azokat a régi és új erőket, amelyek önként jelentkeztek arra, hogy átadják az országot a globalista Soros-Hálózatnak.
Az olyan árulóknak, mint Vona Gábor vagy Jakab Péter nem volt semmi esélyük. Ugyan megmérettették magukat a Bitó-Szalon vagy a Spinoza-ház közönségével, nem tudták felvenni a versenyt az új undokokkal. Soros György helyettük olyan figurákra tett, mint Fekete-Győr András, aki nagyon ígéretesnek bizonyult az olimpia elleni küzdelemben. És olyanok is számíthattak a támogatására, mint Donáth Anna és Cseh Katalin, akiket a belső kör jelölt ki a „történelmi” szerepre. Elvégre Donáth mégis csak olyan családból származott, amelyik évtizedeken át az MSZMP bútorraktárában válogathatott, ha lakása antik bútorzatát drágábbra akarta cserélni. Cseh pedig immár az új burzsoázia sarja, olyan famíliáé, amelyet nem illik faggatni az első millió megszerzéséről.
Márky-Zaj Péter homok volt a gépezetben: jó porszívóügynökként megdumálta a tengerentúli drukkereket, hogy majd ő visszaszerzi a hatalmat a renitens Orbántól. Ám képességei csak arra voltak elegendőek, hogy elhervasszák Karácsony Gergely miniszterelnöki ambícióit, és óriási választási csődbe vezesse a balliberális oldalt.
Gyuri bácsinak és a mostani amerikai nagykövetnek, Pressmannak, új jelölt után kellett nézni. Az idő sürgetett, hiszen Orbán Viktor és Magyarország kisugárzása már hatni kezdett Európában és az Amerikai Egyesült Államokban is. Már veszélyezteti a Nagy Lakosságcsere és az adósságközösségre felépítendő Európai Egyesült Államok projektjét. Ráadásul a Fidesz–KDNP-kormányok regnálásának közel 14 éve alatt az ország talpra állt a korábbi teljes kifosztás ellenére: újra van mit rabolni.
A nagy kombinátornak új jelöltet kellett felépíteni: jöhetett a lelkiismeret és morál nélküli, ám zsarnoki Magyar Péter, aki mindenki másnál éhesebb a hatalomra. Igaz: a balliberális oldal mára lenullázta magát és hátországát. Fajsúlyos embert már nem lehetett odaállítani MP mellé, hiszen ebben a körben már nem létezik ilyen. A szakértelmet immár a bűnözői körök adják. És hogy el ne szabaduljanak teljesen, a Soros-Hálózat világából érkező figurákkal rakták körbe az új kiválasztottat.
És beindult az amerikai kampánygépezet. Összeállították számára azokat a semmitmondó szlogeneket, amelyekre harap a baloldali választóközönség. Alárakták a platós teherautót, amelyről minden helyszínen „szólhat a néphez”. Hasonlóról Kun Béla agitált a véres Tanácsköztársaság idején. Megszervezték és fizették a hétről-hétre megtartott tömeggyűléseket, és a nemzetközi és hazai médiában megjelenő interjúkat. Mindezek eredményeképpen Magyar Péter máris államférfiként tekint magára, holott egyelőre nem világos: voltaképpen milyen szerepet szán neki a Hálózat?
Megeshet, hogy a Soros-klánnak egyszerűen elege lett a semmire nem jutó, de helytartóságra vágyó balliberális oldalból, és Magyar Péterre vár a feladat, hogy elsöpörje az útból a tehetségtelen törmelékpártokat. Nyilván rajta is múlik, viheti-e még többre, például egy Zelenszkij-féle karrierre, amikor szó szerint élet és halál ura lehet, aki bárkit és bármilyen érdeket kiszolgál, hiszen tettei következményeit képtelen felmérni. A Soros-hálózat pedig bizonyosan kitart mellette, amíg lát benne fantáziát, amíg bízhat benne, hogy képes lesz egy káoszt kiváltani és fenntartani.
