Csonka-Magyarország nemzeti közvéleményének többsége lelkes Erdély-járó, igaz, leg inkább Székelyföld az úti cél, ott is Csíksomlyó, pünkösdkor. Derék dolog, ám nem szabad elfeledkezni más elszakított országrészeinkről, idegen uralom alá kényszerített magyarjainkról. Ha körültekintünk a határokkal szabdalt Kárpát-medencében, tiszta sor, hogy Kárpátalja magyarságának sorsa a legsanyarúbb.

E vidék területe tizenkétezer-nyolcszáz négyzetkilométer, melyben benne foglaltatik Ung, Bereg és Ugocsa vármegyék majdnem egésze, illetve Máramaros vármegye északi része. Földrajzi értelemben déli határa a Tisza, keleten és északon a Kárpátok hegyvonulatához tartozó Máramarosi-havasok és a Keleti-Beszkidek ölelik körbe, nyugaton pedig az Alföldhöz tartozó Tiszahátba szelídül bele a hegyvidék. Fő folyója a Tisza, mely Kárpátalján 200 kilométert tesz meg. További jelentősebb folyói a Borzsa, a Latorca és az Ung. Legnagyobb állóvize a Szinevéri-tó. Legmagasabb pontja a 2061 méter magas Hoverla.

Történelme nem volt mentes viharoktól. Végigdúlta a tatár és a török, egymásnak feszültek a királyi hadak és a kuruc seregek. A trianoni országcsonkítás nyomán Csehszlovákia uralma alá került, 1939-ben a Rongyos Gárda előkészítő hadműveletei után a Magyar Királyi Honvédség felszabadította, majd 1945-től a Szovjetunió szállta meg. 1991 óta a független Ukrajna fennhatósága alatt áll. Így hát számosan akadnak öregek, akik az Osztrák–Magyar Monarchiában születtek, Csehszlovákiában jártak iskolába, Magyarországon voltak fiatalok, a Szovjetunióban dolgoztak évtizedeket, majd Ukrajnában élik nyugdíjas éveiket anélkül, hogy akár szülőfalujukból kitették volna lábukat. Kárpátalját ide-oda rángatta a történelem, így valódi gazdája régóta nincs e területnek. Árva vidék ez, melyre senki nem figyel.

A keleti végek népe mindig is mostoha körülmények közt csikarta ki az életet a hegyvidékből. A földrajzi-éghajlati adottságok nem kényeztetik el az itt élőket, akik jellemzően állattartásból, famunkákból, illetve krumpli- és kukoricatermesztésből teremtik elő mindennapi kenyerüket. Mely a szovjet idők erőltetett iparosítási kísérletének végével még soványabb, mint amilyen egyébként lehetne.

Kárpátalján nagyjából egymillió-háromszázezer ember él, ennek elsöprő többsége, körülbelül egymillió lélek ruszin, vagy magyarosan rutén. Őket azonban az ukrán állam nem ismeri el önálló nemzetként, a hivatalos kijevi álláspont szerint pusztán az ukránság egy sajátos kulturális közösségéről van szó. E soviniszta türelmetlenség legfőbb oka az uralkodó nemzet ugyancsak hányatott történelmében keresendő: az ukránok mindig orosz uralom alatt éltek, nyelvüket, kultúrájukat, nemzeti létüket Moszkva állandóan igyekezett eltaposni, így féltve őrzik 1991-ben megvalósult államiságukat. Ezért Kijev mindent megtesz, hogy korlátozza Kelet-Ukrajna sokmilliós orosz közösségét, mely az ország lakosságának 17 százalékát teszi ki. E törekvést viszont a többi nemzetiség is megszenvedi, leginkább értelemszerűen a legkisebbek és legvédtelenebbek.

A ruszinok tragédiája, hogy soha nem volt államuk, nincs anyaországuk, számottevő értelmiséggel sem rendelkeznek, így hát az ukrán állam kénye-kedve szerint nyomhatja el őket. Pedig nagyon is önálló népről van szó, nem véletlen, hogy Magyarországon vagy Szerbiában hivatalosan elismert nemzetiség. Nyelvük élesen eltér mind az orosztól, mind az ukrántól, vallásukra nézve pedig görög katolikusok, ellentétben a pravoszláv ukránokkal.

Ami a magyarságot illeti, lélekszáma valamivel több, mint százötvenezer fő, a vidék népességének 12 százaléka. (1910-ben még 30 százalék volt.) Kisebb arányban élnek még itt ukránok és oroszok (ők többségükben 1945 után telepedtek ide), németek, lengyelek, szlovákok, cigányok és románok. Utóbbi közösség követendő példát mutat népesedési téren: kisebbségi sorban folyamatosan nő a lélekszámuk, noha a románság mind Erdélyben, mind Romániában fogyatkozik.

A református többségű kárpátaljai magyarság léthelyzete igen sanyarú: a vidék általános szegénysége miatt intézményeik folyamatosan napról napra tengődnek, az ukrán állam pedig az utóbbi időben adminisztratív úton egyre erőteljesebben igyekszik korlátozni az anyanyelvhasználatot, ide értve az azon való oktatás ellehetetlenítését is. A megélhetés mindennapos gondokat okoz, az Európai Unió által létrehozott schengeni vasfüggöny pedig szinte átjárhatatlan akadályt jelent Magyarország és Európa többi része felé. Kulturálisan és népjóléti szempontból egyaránt legkiszolgáltatottabb magyar közösségünk a kárpátaljai.

Áldatlan helyzetüket nehezíti, hogy politikai síkon itt is két táborra oszlik a közösség: a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség a Fidesz pártfogását élvezi, míg az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség a szocialistákkal ápol bensőséges viszonyt. További csavar, hogy a KMKSZ a kijevi pártok közül Viktor Juscsenko Mi Ukrajnánk nevű alakulatával működik együtt – mely ugyanakkor élen jár más nemzetiségek jogainak csorbításában – az UMDSZ pedig az oroszbarát Viktor Janukovics Régiók Pártja nevű formációjának kegyeit keresi. A kárpátaljai magyarok többsége nem kötelezte el magát egyik szervezet mellett sem, mindkettőről gondolnak és beszélnek jót is, rosszat is. Leginkább keserű legyintés a válasz, ha azt kérdezzük, vajon a KMKSZ vagy az UMDSZ tevékenysége hasznosabb-e a közösség számára.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a magyar oktatási intézmények igen nehézkesen működnek. A Bereg-vidéki tömbmagyarság körében még úgy-ahogy beszélhetünk anyanyelvi iskoláztatásról, a hegyvidéki szórványban viszont nincs és soha nem is volt magyar tannyelvű iskola.

A felsőoktatás terén említendő az Ungvári Nemzeti Egyetem Filológiai Karának Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszéke és a 2005 óta működő Magyar Történelem és Európai Integrációs Tanszék. A legfontosabb azonban az 1994 óta működő, alapítványi fenntartású beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola. Itt főként tanárképzéssel foglalkoznak, de az intézmény helyet ad két csonkahoni kihelyezett képzésnek is: itt működik a Corvinus Egyetem Kertészeti Karának kertészmérnöki, illetve a Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Karának gazdálkodási szaka. Ám az oktatás nemrég veszélybe került, mert a kijevi állam elrendelte, hogy honosíttatni kell a kihelyezett karokon szerzett okleveleket, s más területen is az ukrán nyelv egyeduralkodóvá válását erőszakolják. Márpedig utóbbival a magyar tanítók is hadilábon állnak, ugyanis többségük az orosz nyelvet beszéli magas szinten, mivel azt tanulták iskolás éveik alatt. Az ukrán nyelv, főleg annak helyesírása sokaknak okoz problémát, leginkább amiatt, hogy elméletileg tanítaniuk is kellene azt diákjaiknak. Ennek oka nem a magyar tanárok élhetetlensége, a született ukránok egy része is biztosabban beszél oroszul, mint ukránul. Mindez a történelem abszurd fordulatai miatt alakult így. A magyar művelődés terén fontos szerepe van a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak és az ugyanitt tevékenykedő műkedvelő magyar Népszínháznak.

Kárpátalja általános arculata az 1980-as évek Romániáját idézi: az utak tengelytörők (kivétel ez alól a Beregszász–Munkács–Ungvár útvonal, illetve az Ungvárról Lvovba tartó autóút), éjszakai közvilágításról alig lehet beszélni, a szekereket és a kerékpárokat pedig legritkább esetben látják el jelzőfénnyel. Sötétben közlekedni kifejezetten balesetveszélyes. A korrupció az eget veri, az államigazgatás pedig a szovjetvilágot idézi. Akinek vitája támad a közigazgatás valamely szervével, rendszerint meg sem kísérli, hogy érvényt szerezzen igazának, mivel erre alig van valódi esélye. Az országba való belépéskor az idegennek két példányban ki kell tölteni egy űrlapot, melyen arra kíváncsiak, kihez, hová és milyen célból megyünk. Az autók rendszámát felírják a határőrök. Az országutakon helyenként váratlanul sorompóba ütközhetünk. Ezek valamiféle ellenőrzőpontok lehettek régebben, manapság azonban már nem használatosak, de azért ott vannak, és zord hadfiak őrzik őket, teljesen értelmetlenül.

Mint említettük, Kárpátalján nagy a nyomorúság, olyannyira, hogy a munkanélküliség egyes vidékeken eléri a nyolcvanszázalékos arányt is. A szegénység látszik az embereken: megviseltek az arcok, komorak a tekintetek. Jelentős probléma az alkoholizmus. Az értelmiségi középosztály igen vékony, így alig akad, aki megszervezze a közösségeket. Viszonyításként jó tudni, hogy egy havi átlagos tanári fizetés átszámítva harmincezer forint körül van, ami még az ottani, a csonka-magyarországi viszonyokhoz képest alacsonyabb árak mellett is dermesztően csekély. Ráadásul senki nem figyel a szavukra Kijevben.

Kárpátalja Ukrajna leglerongyolódottabb területe, össze sem hasonlítható Belső-Ukrajna netán Lvov (a monarchiás időkből ismertebb nevén Lemberg) vagy Csernovci pompájával. Gazdátlan, magára hagyott vidék ez. Ennek megfelelően az tud nagy lábon élni, aki elég élelmes vagy gátlástalan ahhoz, hogy a farkastörvények közt is kikaparja magának a gesztenyét.

Igen elterjedt a bűnözés, igaz, az utóbbi időben valamelyest sikerült ezt visszaszorítani. Néhány évvel korábban jellemző volt a határ mentén az olcsó benzinnel való üzletelés, és nagyban ment az embercsempészet is. Mindez azt eredményezte, hogy a kárpátaljai társadalom kettészakadt sok szegényre és kevés újgazdagra. Ez az autóparkon is meglátszik: vagy rozsdálló Zsigulik, Moszkvicsok, Volgák pöfögnek-döcögnek szembe, vagy sötétített üvegű méregdrága terepjárók, Mercedesek, BMW-k villognak a komótosabb tempójú sofőrökre, leszorítva őket az útról. Középkategóriás járműveket alig látni.

Pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy Kárpátalja ilyen leszorítottságban tengődjön. A vidék természeti adottságai alapján virágzó ékszerdoboz lehetne, hiszen értékes ivó- és gyógyvízforrások sokaságával rendelkezik, s bővelkedik történelmi látnivalókban, melyek turisták sokaságát vonzhatnák ide. Ehhez persze kezdő pénzre lenne szükség, ami akár magyar tőke is lehetne. Egyelőre azonban inkább kétes egzisztenciájú kijevi újgazdagok vásárolják fel a vízforrásokat, kisemmizve a helyieket.

A turizmus igencsak gyermekcipőben jár még. Visken ugyan tevékenykedik egy kis csapat, akik falusi zöldturizmusnak nevezik szolgáltatásukat, ez azonban enyhe túlzás. Valójában olyan emberekről, főként tanárokról van szó, akik munka mellett foglalkoznak vendéglátással saját házukban, ez pedig azzal jár, hogy ők ilyen alkalmakkor a konyhába vagy más mellékes helyiségekbe szorulnak ki aludni, s nagy fáradságukba kerül a vendégek ellátása, az infrastruktúra pedig kívánnivalókat hagy maga után. Igen, ezen e téren is tőkére, éspedig főként magyar tőkére volna szükség az előrelépéshez.

Az üzletek kínálata szerény, az éttermeké nemkülönben. Borválasztékról nem beszélhetünk, jobbára gyenge minőségű ukrán és moldvai lőrét lehet vásárolni, és aromásított vodkákat minden mennyiségben.

A vendéglők esetlegesen vannak nyitva, akad olyan hely, ahol értetlenül fogadják a vendéget, aki délután fél háromkor ebédelni szeretne. Ezzel együtt érdemes megkóstolni a balkáni csorbákhoz hasonlatos szoljankát vagy a lengyel piroggal majdnem azonos pelmenyit (hússal vagy zöldséggel töltött derelye-szerű tésztaféle). Akiben kellő kíváncsiság van, kipróbálhatja a minden boltban kapható zacskóban árusított sózott, szárított apróhalat is, mely kiváló sörkorcsolya. Ennél is nagyobb elszántságot igényel, hogy egészben árusított szárított halat vásároljunk az országutak mentén álló bódékban.

Érdekes jelenség, hogy bár legtöbb helyen ki van írva, hogy lehet kártyával fizetni, a gyakorlatban ez mégsem lehetséges. Eurót elfogadnak, de csak papírpénz formájában. Nehézségei mellett Kárpátalja a látnivalók tekintetében a Kárpát-medence bármely szegletével fölveszi a versenyt. Itt található például a számunkra oly kedves Vereckei-hágó tengerszint feletti 841 méteren.

Ide aszfaltját rég ledobott nyaktörő szerpentinen kapaszkodhat föl, aki meg szeretné tekinteni az évek óta félkész állapotban lévő honfoglalási emlékművet. A műalkotáshoz néhány perces gyalogút vezet egy elhagyott buszmegállótól, melyre a revizionizmus sajátos megnyilvánulásaként valaki azt írta: „Bereg Volán aut. áll.” Ugyanitt meglepetésünkre egy koncertplakátot is találunk, mely a Kárpátia együttes szalókai fellépését hirdeti.

Beregszászon áll az 1629-ben épült Bethlen-kastély, s az itteni magyar múzeumban látható a Kárpát-medence legnagyobb kuruc kori gyűjteménye. A mai Arany Páva szálló volt valamikor Beregszász kaszinója, itt működött a trianoni diktátum után a Kárpátaljai Magyar Jogpárt.

Beregváron található a Schönborn-kastély, amely a magyar építészet egyetlen Tudor-stílusú emléke. Ötvenhektáros ősparkjában a Kárpát-medence minden őshonos növénye megtalálható. A park szabadon látogatható. Bejáratával szemben szépen felújított vasútállomást találunk.

A Latorca által kettészelt Munkácson áll a Rákóczi-kastély. A városháza a magyar szecesszió szép emléke, a katolikus templom gótikus stílusban épült. A vár Zrínyi Ilona óta közismert, azt viszont kevesebben tudják, hogy ide menekítették a Szent Koronát Napóleon hadai elől. Számos kiállítás várja a vendégeket, akik gyönyörködhetnek a város fölé magasodó, tavaly Pákh Imre által felállíttatott turulszoborban.

Ugyancsak turulszobrot találhatunk az ungvári várban, az állandó kiállítás anyagában pedig Werbőczy Hármaskönyvének egy példányát tekinthetjük meg. A belvároson folyik keresztül az Ung. Egykor önálló falu volt, ma már a város része Gerény, melynek Árpád-kori körtemplomában nemrég XII. századi freskókat fedeztek fel.

A skanzen Európa első szabadtéri néprajzi múzeumainak egyike. A püspöki székesegyház a barokk nagyszerűségét hirdeti. Az ungvári várban turulszobor hirdeti a magyar dicsőséget.

Szolyván tekinthető meg a Kommunizmus Áldozatainak Emlékparkja, mely sok ezer 1944–45-ben elhurcolt és fogságban meghalt magyar férfinak állít emléket. Ugyanitt nyugszik sok első és második világháborús hősi halott.

Nagyszőlősön a Perényi-kastély, valamint Bartók Béla szobra érdemel említést, Királyházán pedig a Nyalábvár, ahol Komjáthy Benedek az 1530-as években magyarra fordította Pál apostol leveleit. Ilosvai Selymes Péter itt szerezte Toldi Miklós énekét.

Az ukrán–román határon, Aknaszlatinán található Európa legnagyobb sóbányája, Huszttól északra pedig a festői Szinevéri-tó. Rahó előtt néhány kilométerre egy 1887-ben felállított obeliszk jelzi Európa földrajzi középpontját. Rahó határában megtekinthető a Fehér- és a Fekete-Tisza összefolyása, innentől már a Tisza csordogál tovább. A folyón itt akár át is lábolhatunk. Érdeklődésre tarthatnak számot a festett kazettás mennyezetű templomok is Csetfalván, Szalókán, Visken, Técsőn, akárcsak a hegyvidéki részeken a hegyvidéken a ruszin népi építészet fatemplomai.

A hadiemlékek után kutatóknak is tartogat látnivalót a vidék: számos településen megtalálhatók az Árpád-vonal bunkerei. Az 1940-ben kiépített védelmi rendszer a Keleti-Beszkidektől egészen Erdélyig, a Berecki-Havasokig húzódott, nagyjából 600 kilométer hosszan. Olyan hatékonynak bizonyult, hogy a Vörös Hadsereg nem tudta áttörni, s az ellenség csak a Magyar Királyi Honvédség visszavonulása után volt képes áthatolni rajta.

E számos épített és természeti tünemény minden hátrány ellenére a fölemelkedés esélyét rejti magában. Mindez azonban mindaddig csupán lehetőség marad, míg valaki kellő szeretettel és magyar tőkével nem fordul a kisebb testvér felé. Kárpátalja szorgos ruszin és magyar népe, valamint történelmi emlékeinkben szunnyadó önbecsülésünk gondoskodó újraélesztésre vár.

—————————-

Magyar holokauszt

Hatvannégy évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit a szovjet terror központi lágere a kárpátaljai Szolyván. A malenkij robotra elhurcoltak közül ötvenezren soha nem térhettek haza.

Kárpátalja magyarsága az első világháború óta járja a maga kálváriáját. Károlyi Mihály hazaárulása először román, majd csehszlovák megszállást hozott. Az első bécsi döntés és a rongyosgárdisták ugyan felszabadították egy időre a keleti országrészt, ám azt senki nem gondolta volna akkoriban, hogy a háború borzalmainál is rosszabb vár itt élő nemzettestvéreinkre. 1944 nyarán a többfrontos háborúra kényszerített Magyar Királyi Honvédség kénytelen volt feladni az Árpád-vonalat. A Kárpátok és Szerbia felől érkező szovjet hadsereg így puskalövés nélkül foglalhatta el Kárpátalját. A megszálló hatalom azonban a létszámfölény ellenére tartott a magyaroktól.

November 13-án rendeletben hívtak be minden magyar és német, 18–55 év közötti férfit háromnapos „kicsi munkára”. Azt mondták, a háború utáni újjáépítésben kell segédkezni. Hogy az emberek ne gondolhassanak az esetleges megtorlással, nem csak a volt katonákra vonatkozott a parancs. A malenkij robot lényege azonban nem a munka, ezt már akkor is tudták, sokat hallhattak már a szovjet rendszer borzalmairól. Három hétbe telt, míg sikerült azokat is összegyűjteni, akik megpróbálták elkerülni a rájuk váró szörnyűségeket.

A munka központi helyének Szolyvát nevezték ki és 1944. november 19-én megnyitotta kapuit a haláltábor. Az egykori Magyar Királyi Honvédség határvadászainak laktanyája a mai napig a Szolyva feletti dombon áll. 1945-ben szovjet katonákat költöztettek ide, az ukrán állam megalakulása után is hadsereg állomásozott itt, ám volt egy év, amikor istállóiban nem lovakat szállásoltak el, hanem embereket. A láger épületének ugyanis pont ezt a helyet szemelte ki a megszálló hatalom. A beregszászi, nagyszőlősi, ungvári, perecsenyi és huszti gyűjtőhelyekről ide irányították Kárpátalja szinte minden férfiját.

– Rahóról, Szlatináról is gyalog hajtották a népet. Összegyűltek a vájárok, bányászok, ők önként indultak volna dolgozni. Elhitték, hogy majd segíthetnek a hidakat, utakat helyrehozni. Mind eljöttek, végleg itt maradtak mind – mesél a borzalmakról Vass István, a szolyvai emlékpark vezetője.

Vass úr akkoriban tizenhat esztendős volt, nagyszőlősi. Magyar állampolgárból csehszlovákká lett alig kétévesen. Fiatal gyermekként végignézte azt, hogy szülőfalujától nyolc kilométerre meghúzzák az új magyar határt, ám ő nem lehetett megint magyarrá. A Demokrata olvasóinak hatvannégy évvel később elevenítette fel emlékeit a hónapokig elhúzódó háromnapos munkáról és a szovjet hatalomátvételről. Keveseknek adatott meg, hogy még egyszer újra láthassák otthonaikat.

– Az egészségeseket továbbhajtották, a gyengébbek itt maradtak. Ez egy elosztóközpont volt. Innen vitték őket Szamborba, az egykori Galíciába, onnan pedig Oroszországba. Mind ott végezték. Akik betegek voltak vagy gyengék, azokat tartották Szolyván.

Eredetileg haza kellett volna őket engedni. Ez sajnos Vass István keresztapjának és nagybátyjainak nem adatott meg.

– Úgy intézkedtek, hogy minél többen maradjanak ott. Halálra kínozták őket.

A már amúgy is legyengült szervezetű emberekkel hordószámra etették a romlott sós heringet úgy, hogy napokig nem kaptak vizet. Üvegport kevertek az ételekbe – a bolsevikok válogatott kínzási módszerekhez folyamodtak. Sok őrt a személyes bosszúvágy is fűtött. Azok a helybéli lakosok, akiket valamilyen kár ért a visszacsatolás, Magyarország háborús álláspontja vagy a háború következményei miatt, önként vállalták, hogy megtorolják vélt vagy valós sérelmeiket.

A tömegsírokban majdnem húszezren alusszák örök álmukat, de az áldozatok pontos száma a ma napig nem ismert. Körülbelül ötvenezer németet és magyart deportáltak Szolyváról a Szovjetunióba vagy Galíciába. Ők sem kerültek haza soha.

A Nemzetközi Vöröskereszt 1945-ben szerzett tudomást a lágerről, végül emiatt szüntették meg, külföldi nyomásra. A dokumentációt, ha volt egyáltalán, megsemmisítették, az őrök szétszóródtak a birodalomban. A tömegsírok akkor kerültek újra felszínre, amikor Szolyva határában benzinkutat építettek.

– Legyalulták a területet, a csontokat teherautókon hordták arrébb, kiöntötték a domb aljára. A cigányok meg jöttek zsákokkal, összeszedték őket. Eladták jó pénzért baromfiéteknek. A halottak meggyalázása sem érdekelt senkit.

1992-ben, a rendszerváltáskor lehetett először szóba hozni a népirtást. Az önkormányzat egyhektáros területet ajánlott fel a Szolyvai Emlékpark Bizottságnak. Egész Kárpátalja területéről érkeztek a felajánlások és az adományok, hogy a város melletti mocsaras területből méltó emlékhely létesülhessen. 1996-ra készültek el a munkával. Mind a 124 kárpátaljai faluban összegyűjtötték az elhurcoltak neveit, a siratófalon jelenleg mintegy négyezer név szerepel. 1992 óta minden évben a láger megnyitásának napján, november 19-én zarándoklatot szerveznek az emlékparkba, hogy leróják kegyeletüket, közösen emlékezzenek túlélők és leszármazottak, németek és magyarok.

Ukrajna mint a Szovjetunió egyik utódállama, azóta sem kért bocsánatot az elhurcolt civilektől és katonáktól. Ugyan már 2005 óta az ukrán parlament előtt van az a törvényjavaslat, amely szerint erkölcsi jóvátétel illetné meg a kárpátaljai magyarságot, az ukrán törvényhozás rendszeresen megfeledkezik róla. Sajnos a kárpátaljai népirtás még Magyarországon sem ismert. Pedig olyan sötét folt ez történelmünben, amit soha nem szabad elfelejtenünk.

Gerhát Petra