– Tegyük fel, hogy hétfőtől ön az egészségügyi miniszter. Mivel kezdi?

– Két dologgal: azonnali intézkedéseket kell hozni a működőképesség és az ellátás biztonságának a fenntartására, majd közép- és hosszú távú programot kell hirdetni. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi struktúra torz, a finanszírozás elégtelen, a betegek nem jutnak el a végső ellátás helyéhez, mindenekelőtt válságmenedzselést kell végrehajtani. Szigorú központi irányítást kell bevezetni. Válságot csak így lehet kezelni. A lovak közé dobták a gyeplőt, ezt vissza kell venni. Az egészségügy – bár nem szeretik, ha ezt mondom – igenis félkatonai szervezet, az egészségügyi miniszter és a kormányzat felelős az egészségügyi ellátás biztonságáért. Az ágazatban rendet kell tenni, ezt pedig csak szigorú központi irányítással lehet megvalósítani.

– Miből áll ez?

– Tekintettel arra, hogy gazdasági, pénzügyi válság kellős közepén vagyunk, ki kell jelölni azokat az egészségügyi szolgáltató intézményeket, amelyekben a működőképességet mindenáron fenn kell tartani: azokat a kulcsfontosságú országos intézeteket, a régiókban a kiemelt intézményeket, kórházakat, rendelőintézeteket, krónikus, illetve rehabilitációs ellátást biztosító intézményeket, amelyek el tudják látni a betegeket. Hogy ez mennyi, és melyek ezek, arról most nem szívesen beszélek, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy programot hirdessünk. Sokoldalúan egyeztetni kell, mielőtt ennek a végső formája kialakul. A lényeg az, hogy jó szakmai előkészítéssel ki kell jelölni azokat az intézményeket, amelyek fogadni tudják a betegeket, és ezeknek a működtetéséhez annyi pénzt kell biztosítani, hogy dolgozni tudjanak. Most a legnagyobb baj az, hogy a nagy intézetek is műtőket állítanak le, szakembereket küldenek el, mert az új finanszírozás sok szempontból még keményebb, mint a teljesítményvolumen-korlát volt. A következő lépés az, hogy ezeket az intézeteket, az önkormányzatokkal történő egyeztetés után a fejlesztési, felújítási források tekintetében, vagyis a fenntartó felelősség tekintetében a kormányzatnak át kell vállalnia. Egyeztetéseket kell kezdeni az önkormányzatokkal, amelyeknek – most már, ahogy halljuk, a 2010-es költségvetésben 120 milliárdos irtózatos elvonással nyilvánvaló – nem lesz pénzük az egészségügyi intézmények fejlesztésére. Fejlesztésre, felújításra forrásokat kell biztosítanunk ezeknek a kiemelt intézményeknek. És van még egy feladat, amely ugyancsak az azonnali intézkedések sorában szerepel. Nagyon meg kell erősíteni az alapellátást, a háziorvosi szolgálatokat. A betegek minél nagyobb részét ott kell meggyógyítani. Ma sajnos az alapellátás rossz motivációja miatt rengeteg beteget küld tovább indokolatlanul is a szakellátás szintjére. Fel kell készíteni a háziorvosi rendszert arra, hogy minél több betegnek végleges ellátást tudjon nyújtani. Azaz az első orvoshoz hozzájutást és a végleges gyógyulás esélyét biztosítani tudja.

– Sok háziorvos ma már egyszerűen csak továbbküldi a beteget.

– Ha Ausztriában elmegy a beteg a háziorvoshoz egy síbaleset kapcsán, megröntgenezik a sérült lábát, begipszelik, mankót adnak a kezébe, és nem három helyen kell a segédeszközt engedélyeztetnie és két szakorvossal aláíratnia, hanem megkapja a mankót és szépen elindul hazafelé. A háziorvosi praxisok fel vannak készítve a végleges ellátásra, van röntgenkészülék, ultrahang, EKG, labor. Ezt nálunk is meg kell csinálni, mert egyébként nem bírja a szakellátás a rázúduló terheket. A gazdasági-pénzügyi válság egyértelműen többletterheket ró az egészségügyre, hiszen aki munka nélkül marad, aki leszakad, annak előbb-utóbb a feje fog fájni, a gyomra fog fájni, megjelenik a rendelőintézetben.

– Milyen szakellátást tart megfelelőbbnek: a kórházközpontú rendszert, amilyen például Ausztriában van, vagy inkább a járóbeteg-ellátás fejlesztését a szakellátásban is?

– A legfontosabb, hogy legyen meg az első orvoshoz jutás lehetősége a háziorvosi szolgálatban, és csak ezután kerüljön sor szükség esetén a szakellátásra. A szakellátásban a járóbeteg- és fekvőbeteg-ellátás között szoros kapcsolat kell, hogy legyen. Amerikában például olyan kórházakat építenek, ahol nagyon kevés ágy van, de a kórház mellett van három szálloda. Van köztük háromcsillagos, négycsillagos, ötcsillagos. Amikor megoperálják a beteget, és már jobban van, átköltözik a szállodába, ahol van nővér, és ott lakhat a családja is mellette, ott van a saját közösségében. Ha valami probléma van, természetesen újra fogadják és ellátják a kórházban. Az egészségügy struktúrája változik. Amikor az új kormány feláll, át kell beszélni az emberekkel, hogy a közteherviselésből, a járulékbefizetésből befolyó pénzek és az orvostudományi lehetőségek között hol van a szükséglethatár. Míg ugyanis a modern orvostudomány csillagászati megoldásokat tud, exponenciálisan fejlődik, a gazdasági megengedhetőség éppen lefelé tart. Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy az orvosi lehetőségek és a gazdasági megengedhetőség között egy úgynevezett szükségletszintet határozzunk meg. Ezt a határt közmegegyezésben kell meghatározni és elfogadni.

– Vagyis ez azt jelenti, hogy minden betegségre lebontva meg lesz határozva, hogy mi az, ami jár és mi az, ami már nem?

– Pontosan erről van szó. A biztosítási csomag meghatározása egyben a kiegészítő biztosítások motivációja. Hogy pontosan tudja, mi az, ami jár és mi az, amire a kiegészítő biztosítás nyújthat fedezetet. Most ezen a területen káosz van, többnyire kijárásos alapon jut hozzá a beteg egy-egy vizsgálathoz vagy beavatkozáshoz. Ha tudom azt, hogy mi jár, akkor azt tudom mondani a homlokráncait felvarratni akaró, korosodó hölgynek, hogy kérem, természetesen, ezt is lehet, amennyiben a kiegészítő biztosítása erre a beavatkozásra fedezetet nyújt. Ugyanez vonatkozik a háttérszolgáltatásokra is. Ha valaki egyágyas szobát szeretne például a szülészeten, ma fizetnie kell érte. A kiegészítő biztosításból, amelyet számos országban a munkáltató köt a dolgozói javára, fedezni lehet az ilyen többletszolgáltatásokat. A különbség nem az orvosi ellátásban van: a vakbelet nem lehet kétféleképpen megoperálni. Meg kell beszélni azt, hogy az országban az egészségügyi járulékokból befizetett egészségügyi kasszából és az állami szerepvállalásból mire futja. A következő lépés az, hogy a szükséglet fölötti ellátásra kiegészítő biztosítást lehessen kötni.

– Mi a második lépés?

– A második, hogy egy legalább tízéves programot kell alkotni. Ez egyébként már elkészült. Én is sokszor elmondtam már, hogy az egészségügyi ellátó rendszert, a fekvő- és járóbeteg-kapacitásokat, az ágyszámokat a térségi népegészségügyi trendekhez kell igazítani. Elképesztő ugyanis, hogy mekkora különbségek vannak az országban a népegészségügyi trendeket illetően – enyhén szólva nincs esélyegyenlőség az országban, pedig erre kell törekedni. Ennek érdekében meg kell határozni, hogy az egyes régiókban mekkora a születéskor várható élettartam, milyenek a megbetegedési-halálozási trendek, és eszerint kell a kapacitásokat elosztani, a nagy pénzelosztást a finanszírozási rendszeren keresztül kell levezényelni. Ahol nagyon leszakadt a térség az élet-egészségügyi kilátások tekintetében, oda több pénzt kell tenni, mint ahol svájci viszonyokat találunk, mert ilyen is van az országban. Ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson, egy nagy dologra szükség van, és ez a szakma oldaláról az új kormánnyal szemben elvárás lesz, szemléletváltozásra van szükség. Nem lehet a továbbiakban a humán szektort, az egészségügyet, az oktatást, a szociális területet a futottak még kategóriájában kezelni. A rendszerváltozáskor az egészségügy kimaradt a nagy piacgazdasági átmenetből. Megmaradt az egészségügy a költségvetés-típusú, maradványérdekelt pénzforgalmi szemléletnél, körülöttünk pedig az összes beszállítónk multinacionális piaci tényezővé vált. Az egészségügyben különösen kritikus a helyzet, mert 1953-ban államosították a társadalombiztosítást, vagyis elveszítette a társadalombiztosítás a vagyonát, ma ez azt jelenti, hogy tőkehasználati díjelszámolás, tehát amortizáció, eszközvisszapótlás nélkül működik azóta is a rendszer. Fenntarthatatlanul, közgazdaságilag értelmezhetetlenül működik a magyar egészségügy egy nagy piacgazdasági környezetben. Volt kísérlet a rendszerváltozás után a probléma megoldására, vagyis az egészségügy feltőkésítésére, de a konszolidáció elmaradt. Miközben több ezermilliárdot költöttünk a bankrendszer konszolidációjára, az egészségügy nem nyerte vissza elveszített tőkéjét. Először 1990-ben Antall József hozatott olyan parlamenti határozatot, amely úgy szólt, hogy tekintettel a társadalombiztosítás államosításkor elszenvedett veszteségére, háromszázmilliárd forint ingyenes vagyonjuttatásban kell részesíteni a rendszert, vagyis fel kell tőkésíteni. Ez nem történt meg. A második kísérlet az én időszakomhoz kötődik, 2001–2002-ben elkészítettünk egy konszolidációs programot, és bevezettük a konszolidáció első lépését, a háziorvosi szolgálatnál normatív módon az amortizáció, az eszközvisszapótlás fedezetét odaadtuk a háziorvosoknak. Ezt megszüntették 2002-ben, mint ahogy a népegészségügyi programot is megszüntették. Tehát volt erre már kísérlet, és el is indult egy fokozatos konszolidáció, a program elkészült, és elkezdtük életbe léptetni, de sajnos 2002-ben a folyamat megakadt.

– Mekkora összegről beszélünk?

– Mintegy ezermilliárd forintról. Ekkora összeg egyszerre valószínűleg nem fog a rendelkezésünkre állni, ezért csak fokozatos konszolidációról lehet szó. A szemléletváltás, amiről már beszéltem, azt kell, hogy jelentse, hogy észre kell venni, nincs a pénzügyi-gazdasági válságból kijárat a testében-lelkében ép, szellemileg kiművelt ember, más szóval a humán erőforrás jó kondíciója nélkül. Beteg, depressziós, önbecsülésében meggyengült emberekkel nem lehet kijönni a gazdasági válságból. A kormány most azt gondolja, hogy majd a bankárok meg a pénzvilág kihúzza magát abból a bajból, amit saját maga idézett elő a pénzügyi spekulációival. Ebben nem szabad tovább hinni. A gazdasági, morális, társadalmi és egyéb bajok megoldásához egészséges emberek kellenek. Az emberi tényezőknek prioritást kell adni, ezt látjuk a világban, Németországtól az Amerikai Egyesült Államokig. Amikor válság van, megerősítik a szociális hálót, megerősítik az egészségügyet és az oktatást. Az oktatást még ki is tolják, hogy minél kevesebben maradjanak munka nélkül. Nálunk pedig éppen ebből, a humán szektorból vonják ki a pénzt. Tegnap hallom a miniszterelnököt, amint nyilatkozik, hogy lesznek az új költségvetésben prioritások: ugyanakkor szó sincs az egészségügyről vagy az oktatásról…

– Hogyan lehet megakadályozni az orvosok külföldre vándorlását?

– Az orvoslás presztízsét helyre kell állítani. Az orvoslás nemcsak egy materiális tevékenység, hanem spirituális, lelki tartalommal is bír. Ha jogászok meg közgazdászok nyüzsögnek az orvos és a beteg között, akkor nem lesz hatékony a gyógyítás. Amikor egy miniszter asszony, már nem emlékszem a nevére, azt mondta, elég volt ebből a sámánkodásból, akkor én azt válaszoltam neki, hogy hölgyem, maga semmit nem értett meg a gyógyítás lényegéből. Másrészt fontos az anyagi megbecsülés is. 2001-ben, amikor aláírtam a kórháztörvényt, annak az egyik fejezete a szabad foglalkozású orvos státuszáról szólt. Ebben a rendszerben az orvost megfizetik, és verseny van, hisz a jó kórház versenyez a jó orvosért. Mivel a biztosító olyan intézménnyel köt szerződést, amelyben jobbak az eredmények, nem fordulnak elő szövődmények, túlápolás, műhiba.

– Nem lesz könnyű dolguk jövőre…

– A következő kormányváltásnak mindenképp együtt kell járnia egy nemzeti katarzissal. Olyan élménnyel, ami az embereket bizakodóvá teszi. Nem csodavárásra van szükség, hanem téglát téglára rakó építkezésre. Jó, ha tudjuk: a XXI. század vagy spirituális lesz, vagy nem lesz… Erről kell szólnia az új szemléletnek. Ez egyébként általános elvárás lesz az új kormányzattal szemben.

Hernádi Zsuzsa