„Rendezni közös dolgainkat”

A koronavírus március 11-én hivatalosan is közellenséggé vált, ekkor hirdette ki az Egészségügyi Világszervezet, a WHO, hogy világjárvány van. A magyar kormány is veszélyhelyzetet jelentett be, azóta szinte naponta vezetik be a szigorító intézkedéseket: megtiltották a felsőoktatási intézmények, majd az iskolák, óvodák látogatását, az országhatárt lezárták, délután három órától csupán a patikák, drogériák és az élelmiszerboltok tartanak nyitva, aki teheti, önkéntes karanténban, otthonról dolgozik.

–  A járványügyi helyzet miatt úgy tűnik, hosszabb távon, legalább két-három hónapra kell a megszokott napirendünket feladva egészen más életvitelre berendezkednünk. Ilyen krízishelyzetet a II. világháború óta nem tapasztalt az ország. Az ismeretlen miatti félelem egyesekben szorongást, stresszt, másokban éppen a helyzet bagatellizálását vagy a tagadását idézheti elő – mondja Komlósi Piroska.

Nagyon fontos azonban, hogy elkerüljük a két végletet, a bénító pánikot vagy a laza tagadást. Elegendő és hiteles információ birtokában próbáljuk higgadtan átgondolni, amivel szembe kell néznünk, felmérni a jelentőségét, és megkeresni, mit tehetünk, mi a saját felelősségünk.

Nehéz felfogni

Ma a legtöbb, amit cselekedhetünk, ha az önkéntes házi karantént vállaljuk, ezzel szolgáljuk legjobban a családunk és a közösség, az ország érdekét, a koronavírus terjedésének lassítását. A legfontosabb feladatunk most időben széthúzni a járványt, hogy az egészségügyre fokozatosabban terhelődjön a betegek ellátása, hangsúlyozza a szakember. Közösség­ellenes, önző hozzáállásnak látja a járványhelyzet bagatellizálását.

Négy fal között

Szokatlan nehézség, hogy egy család sok-sok napra, hétre kényszerül a négy fal közé. Így nem könnyű elvonulni, csendet találni, kicsit egyedül lenni. Jó, ha kialakítunk mindenkinek egy kicsi zugot, ahol békén hagyjuk. Érdemes közösen megbeszélni a napirendet.

–  Minden olyan tevékenység, amit a családtagok együtt csinálnak, legyen az konyhai munka, takarítás, szekrényrendezés vagy játék, közelebb hozza őket egymáshoz. Most több idő juthat a közös étkezésekre, az asztal körüli ráérős beszélgetésekre, hiszen lesz miről. Nemcsak a jelen helyzetről, hanem a múltbéli emlékekről is: mesélhetünk az ősökről, a szülők gyerekkoráról, a közös emlékeinkről. Végre mindenkire juthat elég idő.

Ugyanakkor fennáll a veszélye annak is, hogy a megszokott súrlódások, feszültségek, a beidegződött, rossz reakciók megsokszorozódhatnak, a türelmetlenség, a felgyülemlő stressz pedig agresszivitást szülhet. Ezt tudatosan kell kivédenünk, és ebben sokat tehetnek a szülők, nagyszülők, testvérek azzal, hogy tudatosan a segítő társat szólítják meg egymásban, és közösen keresik a megoldásokat a jelentkező gondokra. Az első feladat a szorongás csökkentése, ezt pedig leginkább a beszélgetéssel, a másik meghallgatásával és az elfogadva lenni érzésével lehet némileg csökkenteni.

A család biztonsága

Azért záródtunk össze, mert összetartozunk, elsősorban mi vigyázhatunk egymásra, mi adhatunk és kaphatunk egymástól biztonságérzetet, tudva, hogy számíthatunk egymásra. Nap mint nap egymásnak kell hogy adjunk és egymástól kellene hogy kapjunk örömöt és megértést.

–  Ebben a nehéz helyzetben is jól boldogulhatnak azok a családok, amelyeknek az életében működik az a tanítás, hogy „ne menjen le a nap a te haragoddal!”. Vagyis megtanultak dolgozni azon, hogy a sérelmeiken felülemelkedjenek, és elengedve őket, megbékélve térjenek nyugovóra.

A szakember szerint nagyon fontos kérdés ugyanakkor, hogyan beszéljünk a vészhelyzetről.

–  Semmiképpen sem eltagadva, de nem is dramatizálva, hanem szembenézve vele, a menekülési útvonalak kereséséről jó beszélgetni. Közösen átgondolni, hogy mit tehetünk a veszély csökkentése érdekében. Ezzel az egyéni felelősségvállalást, odafigyelést szólítjuk meg a családtagjainkban. Hangoztassuk, hogy felelősek vagyunk magunkért és a ránk bízottakért.

Közvetlen családtagjaink között a felelősség kölcsönös, és erről a gyerekekkel is lehet szót váltani.

–  Fontos, hogy minden korosztállyal a saját gondolkodási szintjén igyekezzünk beszélgetni a járványról. Először hallgassuk meg, hogy ők mit hallottak, mit tudnak, mit gondolnak, és végül hogyan éreznek ezzel kapcsolatban. Meghallgatva a gyerekeket, biztatni kell őket arra, hogy fogalmazzák meg, mit éreznek, majd pedig mindezt együttérzéssel, reálisnak, jogosnak, valósnak kell elfogadnunk. Csak ezután kezdjünk bele a realitás elemzésébe, igyekezve a megnyugtató szempontokat kiemelni – magyarázza Komlósi Piroska a hiteles és együttérző kommunikáció jellemzőit.

Idő ajándékba

Ez a krízisidőszak a „rendezni végre közös dolgainkat” feladatát kínálja fel mindannyiunknak. A házi karanténban azt kell most szem előtt tartanunk, hogyan hozhatnánk ki mindebből a legjobbat, a hangsúlyt személyes kapcsolatainkra helyezve. A rokoni-családi-baráti kötelékeken is javíthatunk, akár néhány telefonbeszélgetéssel is. Ettől a tragikus helyzettől időt kaptunk ajándékba, csak rajtunk múlik, hogy megpróbáljuk-e minőségi időként használni. Számos lehetőség nyílhat, hogy megosszuk a másikkal őszinte érzéseinket, békesség iránti vágyunkat, hogy nyitottak legyünk a másik meghallgatására, és készek az önkritikára, a konfliktusok, félreértések közös tisztázására.

–  Minden korosztály másképp éli meg a jelen helyzetet. Az időseknél a berögzült szokásoknak megtartóerejük van, ezért fontos, hogy nagyjából mindent úgy tudjanak tenni, ahogyan eddig, csak éppen lakáson belül. Az idős házaspárok igyekezzenek egymást bevonni a közös tevékenységekbe, például a főzésbe, és közben beszélgethetnek a fejleményekről, a bennük kavargó érzésekről. Vegyék elő a családi fényképalbumokat, utazzanak a múltba, emlegessék fel a közös élményeket – javasolja a szakember. – Minden korosztályra vonatkozik, hogy lehetősége nyílhat most bepótolni a régóta halogatott dolgokat a tárgyak szelektálásától, a rendrakástól a tervbe vett olvasmányokig sok mindent.

Legnehezebb helyzetben talán a kamaszokat nevelő családok vannak. A kamaszkor, tizenkét és tizennyolc éves kor között, normál helyzetben is fejlődési krízis, ezért a gyermekeknek és a szülőknek egyaránt nehéz kezelni ezt a változó időszakot.

–  Kétesélyes lehet a dolog: a közös veszély összehozhatja a családtagokat, háttérbe szorítva a csatározásokat, de lehet még magányosabbá válni. Fontos, hogy a szülők határozottan merjenek fellépni a napi pár órás közös tevékenység végigviteléhez. Össze kell dolgozniuk, minőségi időt szánni naponta minden egyes családtagra, de közösen is minél többet beszélgetni – magyarázza Komlósi Piroska.

A kamaszokat sok minden érdekli, csupán a kritikát, ami számukra érzelmi elutasítás, ekkor nehezen viselik. A szülőknek most talán könnyebb lesz időt szakítani a gyermekeikben kavargó kérdéseik, a szokatlan gondolataik, érzéseik meghallgatására, és juthat idő arra, hogy a gyors kritika helyett a szülők a saját gondolataikat nyugodtabban kifejthessék…

–  Igyekeznünk kell pozitív életszemlélettel felvértezni a gyerekeket.

A szakember úgy véli: a közösségi médiának és a kortársakkal történő kommunikációnak jelenleg nagyon fontos szerepe van. De az igazán hasznos, ha ezekről lehet a szülőkkel beszélgetni.

–  Nem szerencsés, ha a szülők most akarják szűk időkorláttal szabályozni a kamaszok online életét, hiszen ez jelenleg az egyetlen fórum, ahol ha virtuálisan is, de találkozhatnak a barátaikkal, és erre nagy szükségük van. Emellett kell megtalálni a módját a közös társasozásnak, játékoknak is, és főként a közös beszélgetéseknek: ezek adják az összetartozás biztonságának élményét, ami távol tarthatja a pánikot.

Összefogásra van szükség

A szakember szerint itt az ideje a társadalmi összefogásnak és felelősségvállalásnak.

–  Az elmúlt napokban fantasztikus képek érkeztek Olaszországból, a helyiek az erkélyeken állva közösen énekelnek, és ma már nálunk is elindultak az első kreatív próbálkozások. Egyre több videót osztanak meg arról a közösségi médiában, hogy a színészek esti mesét olvasnak fel, online programokban lehet részt venni a varrástanulástól a jógaóráig, a közös táncórákig. Ezek igazán reményt adó momentumok – fejtegeti Komlósi Piroska. – Lelkileg be kell rendezkednünk arra, hogy optimális esetben is júniusig tart a kritikus időszak.

Fokozott szociális érzékenységet, toleranciát vár el mindez az emberektől: fel kell adni a fogyasztói szemléletet és azt a gondolkodást, hogy csak én vagyok a fontos. Bízni kell a magyar gazdaságban, hogy meg tudja termelni a lakosság ellátásához szükséges élelmiszer-mennyiséget. Fékeznünk kell a mohóságunkat, mértéktartóan vásárolni, hogy másoknak is jusson.