Rendhagyó megemlékezés vírus idején

Hetvenhat éve, 1945. január 5-én a szovjet csapatok Zebegényből több száz embert indítottak útnak gyalogmenetben. Faluról falura haladva egyre gyűlt az ártatlanul letartóztatottak létszáma, a kál-kápolnai vasútállomásra már tömegek érkeztek meg. Főként fiatal lányokat és fiúkat gyűjtöttek össze, az életkor azonban nem volt döntő, a munkaképes embereket hurcolták el. A szovjet katonák és az őket segítő magyar kommunisták mindenkinek azt mondták, hogy egy kevés jóvátételi munkára, málenkij robotra viszik el a környék sváb származású lakóit, mindössze néhány hétig lesznek távol. Ez természetesen hazugság volt. Valójában több évig tartó kényszermunka várt azokra a nagymarosi, kismarosi, zebegényi, verőcei ártatlanokra, akiket hadifogolyként hurcoltak el a Vörös Hadsereg katonái. Harmaduk sosem tért haza, a hosszú vonatúton és a munkatáborokban uralkodó embertelen körülmények következtében tömegével haltak meg a foglyok. Akiknek sikerült túlélniük, azok a rendszerváltásig megbélyegzetteknek számítottak.

A Dunakanyar falvaiban máig nem feledkeztek meg az áldozatokról, minden évben megemlékeznek a több száz elhurcoltról, a sokévnyi szenvedésről. Kosztra Gábor és Jolánkai Máté hat évvel ezelőtti kezdeményezése nyomán pedig hagyománnyá vált, hogy minden január elején háromnapos emléktúrán róják le kegyeletüket az áldozatok leszármazottai, illetve mindazok, akik együttéreznek az ártatlanul elhurcolt magyarokkal. Nagymarostól Kál-Kápolnáig összesen 130 kilométert tesznek meg a zarándokok, rövidebb szakaszokra is sokan csatlakoznak a menethez.

Az évek során egyre többen gondolták úgy, hogy segítségükkel vagy részvételükkel szeretnének hozzájárulni az ügyhöz, nagy létszámú közösség alakult ki a kezdeményezés körül. A járvány azonban a zarándoklatoknak sem kedvez. Éppen azért idén rendhagyó módon zajlott a megemlékezés, az emléktúra a klasszikus formában elmaradt. A járványügyi korlátozások miatt több mint egy hónappal később, a kommunizmus áldozatainak emléknapjához kapcsolódva, csak egy szűkebb baráti társaság vágott neki az embert próbáló út egy szakaszának.

Február 26-án hajnalban a nagymarosi önkormányzat és a Német Nemzetiségi Önkormányzat a szokásoknak megfelelően megkoszorúzta a málenkij robotra hurcoltak emléktábláját. A tiszteletteljes megemlékezés és a magyar himnusz eléneklése után aztán a kis csapat útra kelt. A járványhelyzet miatt a társaság úgy döntött, hogy csak Gyöngyöspatáig gyalogol, két nap alatt így kilencven kilométert teljesítve.

A kora hajnali hideget leszámítva az időjárás igazán kegyes a résztvevőkhöz, a Fennvaló megjutalmazta az emlékezők eltökéltségét. A szokott január eleji túrák sokkal zordabb és hidegebb viszonyok között zajlanak, akkor talán jobban át lehet élni, hogy mit éreztek azok, akiket a hideg téli napokon az ismeretlenbe tereltek. Nagymaros, Kismaros, Verőce, Szendehely, Ősagárd, a falvakat maguk után hagyva kedélyesen beszélgetnek a túrázók, a kellemes meleg és a gyönyörű táj azonban nem feledteti el, hogy miért is vannak úton. Gyakran szóba kerül, hogy milyen lehetett akkor, mit gondolhattak azok a fiatalok, akiket egy katona parancsa szakított el a szülői háztól, hogy a rajta lévő ruhában útra keljen.

Az első nap Nógrádsápon, a falu polgármesterének jóvoltából száll meg a négyfős csapat. Az úton levőkre a nagyböjt tiltása sem érvényes, így a nap befejezéseként mindenki nyugodtan ehet a megemlékezést segítő nagymarosiaktól érkezett gulyásból. Negyvenöt kilométer gyaloglás alapos megterhelést jelent a szervezetnek. Felfoghatatlan, hogyan bírták ki az erőltetett menetet az elhurcoltak azzal a kevés étellel, amit a fogva tartóik adtak nekik.

Másnap hajnali ötkor kel a társaság, kávét melegítenek, összepakolnak, kitakarítják maguk után az alkalmi hálótermüket, majd újra útra kelnek. Ami szép az szép, megemlékezés közben sem lehet elfelejteni azt, hogy az egyik legszerencsésebb nemzet a magyar, amelyiknek ilyen szép országot adott az Isten. Vanyarc határában meg is állnak a zarándokok, hogy kicsit gyönyörködjenek a tájban. A falu központjában egy nagymarosi baráti pár várja a csapatot, akik reggelit hoznak a túrázóknak. A pár férfi tagja, Attila csatlakozik a menethez, neki éppúgy szívügye a kezdeményezés, mint a többieknek. Szirák, Szarvasgede, Apc, a terep egyre nehezebbé válik, az emelkedők alaposan megnehezítik a gyaloglást. Attila elmondja, hogy ő minden évben részt vesz a túrán, és a második napon a menet elején megy, hogy Gyöngyöspatán elérje a félötös szentmisét. Hogy honnan merít erőt az ilyen plusz vállalásokhoz, az az ő titka. Két napnyi megőröltetően hosszú gyaloglás után ugyanis csípőtől lefelé minden izom elfárad, az ízületek és az egész lábfej pihenést kérnek. Képtelenségnek tűnik, hogy az ember siessen. Attilának sikerül, és minden évben többen is csatlakoznak hozzá. A hit hegyeket mozgat, és át is segíti a nehézségeken az embert.

A megemlékező társaság végül Gyöngyöspata gyönyörű főterén megpihenhet, azzal a jóleső érzéssel beszélgetve a hazaút előtt, hogy idén is teljesítették, amit vállaltak. Minden ártatlan áldozat emléke legyen áldott!