Világnézettől függően hidegzuhanyként vagy kellemes meglepetésként érte Magyarország népét a Jobbik kiugró teljesítménye az európai parlamenti választások estéjén. Az elemzők azóta is lázas igyekezettel keresik a Jobbik előretörésének okait, a parlamenti pártok pedig érezhetően zavarba jöttek. A Szabad Demokraták Szövetsége politikusainak egyelőre torkukon akadt a szó, Lendvai Ildikó szocialista pártelnöknél megakadt a lemez, így továbbra is azt hajtogatja, hogy a Fidesz engedte ki a palackból a szellemet, Orbán Viktor pedig első reakcióként azt mondta, a polgári szövetségnek nem kell foglalkoznia a nemzeti radikálisokkal. Vagyis a politikai szereplők részéről a komolyan vehető magyarázat még várat magára. Az vélhetően egyébként nem is szavakban, hanem új stratégiákban fog testet ölteni.

Ha magyarázatot keresünk a Jobbik sikerére, legelőször is a párt által begyűjtött szavazatok területi eloszlását érdemes megvizsgálni. Ebből kitűnik, hogy bár a nemzeti radikálisok országszerte jól szerepeltek, általában elég kiegyensúlyozottan is (tíz százaléknál gyengébb eredményt csak Vas megyében értek el), hét megyében – Borsod-Abaúj-Zemplénben, Szabolcs-Szatmár-Beregben, Hajdú-Biharban, Jász-Nagykun-Szolnokban, Hevesben, Nógrádban és Pest megyében – a szocialistákat is megelőzve második erővé váltak. Legjobb eredményüket Borsodban produkálták, itt 22,88 százalékot szereztek. A fővárosban majdnem háromszor annyian szavaztak a Jobbikra, mint az SZDSZ-re, holott Budapest korábban a liberálisok fellegvára volt. A budapesti kerületek közül csak a másodikban, az ötödikben és a tizenkettedik kerületben szerepeltek tíz százalék alatt.

Ezekből az adatokból cáfolhatatlanul kiolvasható, hogy a Jobbik azokban a térségekben tarolt, amelyek korábban szocialista bástyák voltak, míg a Fidesz-fellegvárakban kevésbé kiemelkedően szerepelt. Azaz a párt nemcsak a hagyományosan nemzeti radikális szavazótábort tudta maga mögé állítani és mozgósítani, hanem százezreket fordított át az MSZP-től saját oldalára. A viszonylag szűk tudatos nemzeti radikális táboron kívülről megszerzett szavazókat a Jobbik csupán kisebb mértékben a Fidesztől, döntően a szocialistáktól hódította el.

De mi lehet a magyarázata annak, hogy a szociológusok és hivatásos politikai elemzők számára is szinte láthatatlanul előkerült 427 ezer ember, aki a Jobbikra szavazott? Az ok összetett, de valójában mégis egyszerű, mert a különböző összetevők mind egy irányba mutatnak.

Ez pedig az, hogy százezrek eltérő okok miatt, de alapjában torkig vannak azzal a berendezkedéssel, ami 1989–90 után Magyarországon kialakult. A Jobbik retorikájának egyik eleme volt az egész honi politikai osztály éles kritikája. S bár a valóság ennél lényegesen árnyaltabb, az utóbbi években Magyarországon tömegesen lehetett találkozni olyan vélekedéssel, amely szerint a parlamenti pártok majdhogynem egyformán bűnös mutyistáknak vannak elkönyvelve. Ezt jelezte az a sok százezer aláírás is, melyet Seres Mária gyűjtött össze rekordidő alatt a parlamenti képviselők költségtérítése ügyében kezdeményezett népszavazáshoz.

A párt sikerének elsőrendű oka azonban egyértelműen a cigánykérdés eddig megszokott, politikailag korrekt recepttől eltérő, a magyar valósággal annál inkább összehangolt tematizálása volt.

Hogy egyes megfogalmazási módok helyesek-e vagy sem, arról hosszan lehetne vitatkozni, az azonban tény, hogy a problémát a maga teljességében csak a Jobbik vetette föl. És úgy tűnik, sikerrel, hiszen ma Magyarország azon vidékein, ahol jelentős számban élnek cigányok, valóban saját országos átlagához képest tartolt a Jobbik. A magyar emberek egy jelentős részében ugyanis mindennapi tapasztalatokon alapuló félelem és ellenszenv él a cigányok iránt. Lehet ezt szépíteni, de aki veszi a fáradságot, elmegy e településekre és beszél az ott élőkkel, az előtt világossá válik, hogy az együttélés nemhogy nem súrlódásmentes, de számos térségben kifejezetten polgárháborús hangulat uralkodik.

Egy tavalyi felmérés kimutatta, hogy a megkérdezettek 91 százaléka egyetért azzal az állítással, hogy létezik cigánybűnözés. Márpedig ez a 91 százalék nem rasszista, hanem tapasztalt, ugyanakkor félelemben él. A Jobbik pedig elsősorban a Magyar Gárdán keresztül egyszerű és határozott üzeneteket küldött e hatalmas lélekszámú, főként vidéki, kiszolgáltatott rétegnek, amely, mint a választási eredmények bizonyítják, célba találtak. A nemzeti radikálisok ugyanis a kisvárosokban és főként a falvakban szerepeltek kimagaslóan. Egyes helyeken a Jobbik kapta a legtöbb szavazatot, megelőzve a Fideszt is, ilyen például Tiszavasvári, Tiszalök, Rakamaz, a szabolcsi Szorgalmatoson pedig a voksok 57 százalékát gyűjtötte be.

Ez pedig már külön szociológiai dimenziókat nyit. Ezeket a vidéki embereket ugyanis legkevésbé sem érdeklik az Országgyűlésben a homoszexuális felvonulások vagy az úgynevezett holokauszttagadás kapcsán lezajlott feledhetetlen csörték. De nem, vagy alig érdeklik őket olyan kérdések sem, mint a költségvetési hiány, az államadósság, a gazdasági válság, sőt sokuk számára Morvai Krisztina vagy Vona Gábor neve éppúgy ismeretlenül cseng, mint a Jobbik, a Fidesz vagy éppen az MSZP programjának részletei. Őket egyvalami foglalkoztatja igazán: hogy megérik-e a reggelt, vagy éjjel brutálisan agyonveri őket néhány cigány suhanc, vagy jobb esetben csupán terményeiknek és vagyontárgyaiknak kél lába. S erre a kérdésre a kormány, az ellenzék vagy éppen a rendőrség helyett kizárólag egy jól beazonosítható erő adott jól látható és könnyen érhető választ: a Magyar Gárda.

Az elitellenesség és a cigánykérdés tematizálása tehát sikeres kommunikációs stratégiának bizonyult, miként a „Magyarország a magyaroké!” jelmondat is. Ez kellően tömör, nem igényel hosszas magyarázatot. Ráadásul a Jobbik ezt kézzelfogható módon tálalta, minden adandó alkalommal hangsúlyozva a multik és a kisvállalkozók, az átlagos uniós mezőgazdasági támogatások és a hazaiak közt feszülő ellentéteket.

Az Eurostat (az EU hivatalos statisztikai szervezete) elmúlt években végzett kutatásai egyértelművé tették, hogy a magyar emberek döntő többsége csalódott hazánk európai uniós tagságában, mivel Magyarország a csatlakozás előnyeit alig tudta kihasználni, a kártételeket viszont annál erősebben érzi. Ez főként abban nyilvánul meg, hogy a szabad versenyt rászabadították a magyarokra anélkül, hogy a sok évtizedes versenyhátrány ledolgozására honfitársainknak esélyük lett volna. Mivel a parlamenti pártok jellemzően kerülték e témát, a Jobbik egyik legfontosabb kampánytémájává emelte, szociális és emberi jogi szemszögből értelmezve a „Magyarország a magyaroké!” jelmondatot.

A Jobbik sikerének további adaléka az elképesztő energiákat mozgósító pártszervezés. Az elmúlt egy évben szinte naponta jöttek létre új Jobbik-alapszervezetek, amelyek saját településükön rendkívül aktívan kezdtek tevékenykedni. S míg a parlamenti pártok elaludtak, nem voltak elég dinamikusak, sőt akadtak olyanok, melyek vidéken gyakorlatilag megszűntek, például az SZDSZ, így a Jobbik fel tudott zárkózni támogatottságban, s mára olyan középpárt lett, mely az országgyűlési választáson akár második erővé válhat, maga mögé utasítva az MSZP-t.

A baloldali média pedig mindeközben az elmúlt tíz év talán leghatékonyabb médiasegítségét nyújtotta a Jobbiknak. A Magyar Gárdával ugyanis a pártnak sikerült áttörnie a hallgatás falát, sőt nem csupán megjelenni, hanem sok szempontból tematizálni a véleményformáló médiát és a politikai közbeszédet. S ez olyannyira sikeres lett, hogy a hitelüket vesztett baloldali pártok és médiájuk megtette azt a szívességet a Jobbiknak, hogy kampányuk során a Jobbikot állították célkeresztbe, s ezzel afféle igazságáért üldözött politikai szegénylegény-helyzetbe tolták a nemzeti radikálisokat. Így végül bizonyos értelemben még ez a kampány is célba talált: az üres rasszistázással nem lehetett összerántani a szocialista szavazókat, a megismerhették viszont a Jobbik üzeneteinek egy szeletét is, s jó részük végül a Jobbikra is szavazott.

Ez persze annak is köszönhető, hogy a nemzeti radikálisok a Fideszt sem kímélték, s így semmibe hullott az MSZP-vezérek azon vádaskodása, mely szerint a Jobbik holmi Fidesz-fiókszervezet volna. Annál inkább, hiszen a Fidesz vezető politikusai sem fukarkodtak az ellentámadásokkal. Ez a polgári táborban ütközést keltett, de úgy tűnik, végső soron ez mind a Fidesznek, mind a Jobbiknak hasznára volt.

Szólni kell a Jobbik sikerének még egy összetevőjéről. Ennek hatása ugyan precízen felmérhetetlen és számszerűsíthetetlen, de nem hanyagolható el. Ez pedig a 2000-es években szárba szökkent és hatalmas népszerűségre szert tett nemzeti radikális kulturális-szubkulturális hátország a maga együtteseivel, egyre nagyobb látogatottságú rendezvényeivel, az internet adta lehetőségek kihasználásával. Ez a szubkulturális méreteket lassan már ki is növő társadalmi réteg kor, nem, társadalmi státus tekintetében meglehetősen heterogén, de elkötelezetten magyar, szociálisan érzékeny, jellemzően elutasítja a fogyasztói gondolkodást, és közel áll hozzá az ökologikus életvitel. A Kárpátia együttes koncertnaptára például egy évre előre betelik, fellépéseiken rendre a csilláron is lógnak az emberek. Az utóbbi négy-öt évben a korábbinál valamivel szélesebb közökben szinte divattá vált a Trianon-ellenes pólók viselése, a Nagy-Magyarországot ábrázoló kitűzők, felvarrók hordása.

Az első szavazó korú fiatalok körében különösen nagy arányban találkozhatunk e jelenséggel. Közülük vélhetően nagyon sokan szavaztak a Jobbikra, mely merőben mást és főként másként mond, mint a korábban megszokott politikai közbeszéd szereplői. A Jobbik rendszerellenes, rendpárti felfogása sikert aratott. Magyarország politikai térképe június 7-én teljesen átalakult.

Ágoston Balázs