A gidres-gödrös régi mellékúton olvadt kátrányhólyagokat forral a nap. Valahol Hajdúböszörmény és Balmazújváros között járunk, a pusztán, ahol egy teremtett lelket sem látni, csak távoli tanyákat, néhai tsz-gépállomások gázolajsáros udvarain veszteglő agg traktorokkal, amelyek rozsdás teste vörösen izzik a forróságban. Ezen a bágyatag, kora nyári délelőttön csak a tücskök fáradhatatlanok. Rekedt csellójukon lelkesen húzzák nótájukat, amelyre döngő darazsak és legyek kontráznak, mialatt jóllakott énekesmadarak zizegő útszéli cserjék árnyat adó ágai közt ünneplik Isten adományát, a jó időt. A világoskék égen csak egyetlen felhőfoszlány vívja reménytelen küzdelmét a napsugárral. Egy keletre tartó gépmadár vonalat rajzol az égre, a páracsík kettészeli a felhőt, aztán lassanként semmivé bomlik vele együtt.

Rózsa Péter azt mondta, egy hűtőházat kell keresnünk, utána virágoszlopot, ott kell befordulnunk a birtokára. A hűtőház hangárnyi épülete már távolról fehérlik, a virágoszlop kevésbé látványos, a gyékénybe ültetett tarka növények fonnyadtan kókadoznak, de azért megtaláljuk, bár árulkodóbb az a végeláthatatlan fóliasor, amely egy virágzó kertészetet feltételez. Behajtunk a kitárt kapun – és egy másik világban találjuk magunkat. A vidék álmosságát mostantól már csak egy óljából lustán kibámuló fekete szemű kutya látványa idézi. Félmeztelen, barnára cserzett hátú inas férfiak, kertészruhás asszonyok és festékes, poros építőmunkások hada tesz-vesz mindenfelé. Föl sem néznek a sietős munkából jöttünkre, úgy kell elkapni egyet a sietősek közül, hogy mondja már meg, jó helyen járunk-e. A pezsgés képe némi túlzással az egykori szarajevói bosnyák bazárra emlékeztet vagy az olívaszagú tiranai piacra. Rend itt sincs, de az emberek eligazodnak a maguk teremtette káoszban. Nincsen idejük kókadozni a melegben, sem elmélázni a természet zsongásán. Balra személykocsik, furgonok és munkagépek sorakoznak rendezetlenül a faforgácson, amit a por ellen szórtak le. Szemben egy méretes ház épül világos falakkal, sok ablakkal, cseréptetővel, már közel jár a készhez. Az építkezés okozza a felfordulást. Az autók mögött családi házra bukkanunk, előtte lugasba szökött virágoskert, amelyre automata fúvókák permetezik a hűsítő locsolóvizet. Belépünk, majd egy konyhában találjuk magunkat, ahol üvegedények közt fehér köpenyes asszonyok szorgoskodnak. Túró készül. Színtiszta, teljes értékű, vegyszermentes biotúró. Az asszonyok széles mosollyal üdvözölnek, de egy másodpercre sem áll le kezük alatt a munka. A konyhából nappali nyílik, szemlátomást minden itt történik, ez az iroda, ez a családi élet helyszíne, itt kell keresni a gazdát is.

Rózsa Pétert egy hűs sarokban álló heverőről kelti fel felesége. Zavartan szabadkozik, hogy szokása szerint ledőlt az ebédje után egy félórára – mi pedig irigyeljük magunkban. Az asztalhoz ültet, felesége egy üvegkancsóból sütőtök-, répa- és almalé keverékével kínál meg bennünket. Az elsőre szokatlan, édeskés ízt nem nehéz megkedvelni, aztán már csak úgy itatja magát. Mondják, nagyon kelendő ital, főleg betegeknek viszik, gyakran az orvos rendeli.

– Különös az emberi természet, hogy az egészséget csak betegen értékeli nagyra. Nálunk bezzeg mindenki egészséges, akár a makk. Egész nap kint vagyunk a földön, mégsincs köztünk allergiás – kezdi a beszélgetést a biokertész, aki egy negyvenes éveinek elején járó, fiatalos külsejű, szikár, de életvidám férfi. Külleme, öltözete ugyanolyan, mint a munkásaié, csak ő folyton mezítláb jár, mint a régiek, a fején pedig szalmakalapot hord. Egy közös ismerősünk azzal hívta fel rá figyelmünket, hogy a neve fogalom az ökológiai gazdálkodók körében. A semmiből kezdte, ma pedig az ország egyik legnagyobb és legsikeresebb biofarmjának a tulajdonosa. Eddigi életműve példaértékű lehet a magyar agrártársadalom számára.

– Csak másfél évet dolgoztam tsz-ben – folytatja a beszélgetést, miközben nagyokat kortyol a tökléből. Miután leérettségizett a kertészeti szakközépiskolában, téeszvezetőktől bérelt hétvégi kertekben kezdett el dolgozni, mint egyéni gazdálkodó. Igaz, a nyolcvanas évek elején még adminisztratíve gondot okozott a jegyzőnek, aki nem tudta őt munkaügyileg besorolni. Valahogy ez a maszekság sehogyan sem fért bele a szocialista mezőgazdaság ideájába. Érettségire édesapja is kiosztotta a testvérének és neki az örökséget, kétszer hétszáz négyszögöl szőlőskertet, ami mellesleg egykor a nagy mecénás, Semsey Andor gróf birtokához tartozott. Ezen és a bérelt földön indult el a pályán. 1984-ben venni lehetett részes művelésbe földet, 3 aranykoronásat, 17 kilométerrel arrébb. Aki jártas a mezőgazdaságban, tudja, hogy a hét aranykorona alatti föld csak legelőnek jó. Ennek ellenére vásárolt három hektárt, amiből fél hektárt lehetett csak művelni. Minden reggel kibiciklizett, szerződött a szomszéd sertéstenyésztővel a trágyára, és sikerült dinnyét termesztenie, nem is akármekkorákat. A kútból kézzel hordta az öntözővizet, és szivattyúról álmodozott. Puszta kezén kívül szinte semmije sem volt, feleségével éppen hogy megéltek valahogy, apránként, így aztán nagy eredmény volt, amikor sikerült szert tennie egy öreg szivattyúra. A nagy ugrásuk 1992-ben következett be, amikor még könnyen lehetett bankhitelt kapni. Kért 1 millió forintot, 40 százalékos kamatra, 36 százalékos infláció mellett. Nem volt vagyonuk, de kijött a bankár, meggyőződött róla, hogy nem a levegőbe beszél, és már meg is kapták a pénzt. Vettek belőle 15 hektár 29,3 aranykoronás földet erdővel, az apja földje meg a felesége által örökölt kis földecske mellé.

– Nádkunyhóban laktunk, keményen dolgoztunk, egy fél év múlva aztán reklámszatyorban vittem vissza a kölcsönt a bankba – emlékezik vissza mosolyogva. – Volt egy olyan évünk, amikor annyit kerestünk a kertészkedésből, hogy rendelni tudtam egy John Deere traktort is. Nagy szenzáció volt, Magyarországon nekem volt először ilyen traktorom. Persze benne van ebben, hogy hazardíroztam is. Jó csomó pénzt öltem a fátyolfóliába, hogy nálam minden két héttel korábban teremjen. Szerencsére bejött, nagy haszonnal tudtam eladni az árut a szezon előtt. Aztán 1996-ban a környékbeli gazdálkodókkal közösen megalapítottuk a Kvalikó Szövetkezetet, amelynek a hűtőházát idejövet látták. Mi voltunk Magyarország első európai típusú szövetkezete, amelyik a rendszerváltás után jött létre. Ünnepeltek bennünket, egymást érték a delegációk, a sajtó, és mint vezetőt, külföldre hívtak előadásokat tartani. Jól ment a szekér, azt gondolták odafent, hogy ez lesz a jövő útja. Amikor aztán a szövetkezeti társaim nagy tudású menedzserekre bízták a vezetést, én kiszálltam. A menedzserek persze néhány kapzsi taggal közösen csődbe vitték a szövetkezetet, ami szolgáljon örök tanulságul minden gazdának. Örülök, hogy engem ez már nem érint.

– Mikor kezdett biogazdálkodásba?

– 1987-ben kezdtem el megtanulni a biotechnológiát. Aztán később Kaliforniától Kínáig bejártam a fél világot, találkoztam nagyon sok ügyes módszerrel. Főleg, miután 1993-ban megalapítottuk a Zöldségtermelők Országos Szövetségét, amelyben hat éve elnök vagyok. Itt, Virágoskúton óriási a forgalom, feleségem nem győzi adni az ebédeket a külföldi delegációknak, rengetegen kíváncsiak az itt folyó biogazdálkodásra.

– Tehát ez a gazdaság itt Virágoskút?

– Nyugodtan mondhatjuk tanyának is, ahogy tetszik. Azért kapta ezt a nevet, mert a helyi legenda szerint, amikor Semsey gróf valamikor a századfordulón kiadta zsidó bérlőknek az itteni földjeit, rövidesen aratósztrájk bontakozott ki. Sztrájktörésre Egerből hoztak iparoslegényeket aratni, akik közül egy Lakatos Sándor nevezetű, szerelmi ügyből kifolyólag öngyilkosságot követett el. Az emlékét sokáig ápolta az itteni nép, ezért maradt meg a Virágoskút elnevezés.

Beszélgetésünket gyakran szakítja félbe a mobiltelefon csörgése. Szemlátomást Rózsa Péter kezében fut össze minden szál, több tucat állandó alkalmazottat mozgat egyszerre, szervezi a munkát. Az egyik telefon jó hírt hoz, sikerült 22 milliót nyerni egy SAPARD-pályázaton. Alig várja, hogy befejeződjön az építkezés, hogy helyreálljon a rend a gazdaságban. Bekísér az új házba. A csempézett alagsorban tej- és húsfeldolgozó működik majd, a magasföldszinten irodák, öltözők, bemutatóterem és bolt lesz, az emeleten pedig tantermek, konferenciaterem – sorolja büszkén. Itt szeretné biotechnológiára oktatni az érdeklődőket és egészséges életfelfogásra tanítani, nemzeti öntudatra nevelni a gyerekeket. Grandiózus terveket dédelget.

– Ez itt aztán EU-konform lesz, nem köthetnek bele – szögezi le határozottan. Az egyik helyiségben egy asszony műanyag ládákba méri ki a zöldséget, illetve az üvegbe vagy műanyag dobozba csomagolt késztermékeket. A megrendelőknek igénylés szerint állítja össze a csomagot, amit ingyenesen szállítanak házhoz. Állítólag kilencven százalékban értelmiségiek a megrendelők. Különös, hogy vajon miért csak ők tartják fontosnak a kemikáliáktól mentes élelmiszerek fogyasztását – ingatja a fejét a gazda. De hozzáteszi; nincs oka a panaszra, mivel szinte mindent el tud adni, akkora még így is a kereslet. Az ország élelmiszerfogyasztásának ma még mindössze 0,5 ezreléke igazolt biotermék, de a kereslet növekedése alapján meggyőződése, hogy két éven belül ez az arány 1 százalék lesz, és néhány év múlva akár 5-10 százalékra is felmehet, igaz, ehhez még nagyon sok minden hiányzik. Nagy probléma, hogy a magyar biotermelésnek több mint 90 százaléka exportra megy. Szakmai hozzáértés, elszántság és megfelelő kereskedelmi hálózatra lenne szükség ehhez a növekedéshez. Ezen dolgoznak most.

Fóliába csomagolt Virágoskút

Virágoskút hat hektárát fóliasátrak borítják, ameddig a szem ellát, hetvenféle növényt termesztenek bennük. Elöl harminchat nagy sátor, egyenként legalább tíz méter szélesek és ötven méter hosszúak. Utánuk százegynéhány keskenyebb, könnyen telepíthető olasz fóliasátor következik. Egy óra alatt csak a birtok töredékét sikerül bejárnunk a gazdával, akinek minden munkásához van egy-két szava. Rózsa fóliáról fóliára lelkesen magyarázza tudományát, miként lehet eredményesen, vegyszerhasználat nélkül, fólia alatt zöldséget termeszteni. A műanyag burok alatt természetesen füllesztő a hőség és a páratartalom. Számítógép-vezérelt esőztető berendezés öntöz, elosztja a Keleti-főcsatornából származó vizet, amibe előzőleg egy nagy tartályban különböző ásványi anyagokat (riolittufát és alginitot), és csalánfőzetet kevernek. A gyom ellen úgy védekeznek, hogy palántázás előtt az előkészített laza talajra leterítenek egy fekete fóliát, amelyen kilyukasztgatják a palánták helyét. Rózsa odalép egy paprikasorhoz, felhajtja. A fekete fólia alatt a porhanyós föld meleg és szinte habkönnyű. Szabály, hogy tilos rálépni, csak a sorok közötti közlekedőutakon szabad járni. A zöldellő paprikasorok duzzadnak az egészségtől, és meg kell állapítani, tényleg nincsenek gyomok. Csak egyetlen huncut példányt talál a gazda. Kihúzza, és felénk tartja a gyökerét: ezt mondjuk mi, kertészek boldog gyökérnek – mutatja lelkesen a fehér, kusza szálakat. – Ezt a fóliás módszert Olaszországban tanultam – fűzi hozzá.

Érdeklődésünkre, hogy hogyan védekezik a kártevők ellen, a biogazda lelkesedése szemlátomást fokozódik. Érezhető, ennek az embernek ez az élete, minden másnál fontosabb, és véresen komoly dologról beszél. Ráadásul nagy újítónak mondja magát, mindent kipróbál, ami máshol bevált. Kiderül, a levéltetvek ellen egyrészt a katicabogarakat, másrészt a lebegőlegyet, illetve a fürkészdarazsat veti be. Ez utóbbi muslicaméretű bogár, amely a levéltetű testébe rakja a petéit, ami ott cseperedik, végül kirepül. Gyengébb idegzetű olvasóink ne próbálják elképzelni, mit élhet át az ilyen levéltetű. Rózsa-féle módszer, hogy a paprikapalántázás előtt a fóliába olyan búzát ültetnek, amelyen nagy gabona-levéltetű populáció tanyázik. Mivel a ragadozók száma az élelem mértékével arányos, a katicák, a fürkészdarazsak és a lebegőlegyek ebben az időszakban jól elszaporodnak. Aztán jöhet a paprikapalánta, és a túlszaporodott ragadozóállomány éhes sáskahadként pusztítja el a menetrend szerint megjelenő levéltetveket. Krumplibogár ellen vegyszer helyett egy bacilusfajtát használ, amely megbetegíti, majd elpusztítja a kolorádóbogarat. A csigák ellen csigacsapdával védekezik, amelyek lényegében kis, földbe rakott, folyadékkal teli edények. Hogy miért mászik bele a csiga, azt csak ő tudja. A paprikasorok között néhány facélia emelkedik ki. Ez csalogatja ide a poszméheket, amelyek ha már itt vannak, beporozzák a paprikát is, de néhány sátorban papírdobozból jönnek elő a hatalmas dongók. Ezek a dongócsaládok nemrégiben érkeztek Hollandiából – mutatja őket felemelve a doboz tetejét, de aztán nyomban szaporázni kell a lépteinket a megzavart rovarok elől. De az is egy módszer, hogy a paprika közé olyan növényeket telepítenek, amelyeket jobban szeretnek a kártevők, ezért oda mennek át, így például brokkolit, uborkát vagy babot. A legtöbb ágyásban négy sor növény terem, mindegyik sorban másféle. Egy sor sóska, mellé batávia, petrezselyem, majd zeller, aztán a következőben ez ismétlődik. Ez azért van, mert a természetben is létezik egy bizonyos sokféleség – magyarázza Rózsa gazda. Persze ennek is szabályai vannak, mert nem mindegy, hogy mit mivel társítunk. Mint ahogy az sem mindegy, hogy mit mikor ültetnek el. Erre a régiek évezredekkel ezelőtt rájöttek, és tapasztalati úton kidolgozták a vetésnaptárat, csak a XX. századi mezőgazdász hitte azt, hogy okosabb, mint a természet. A vetésforgó sem új találmány, csak az intenzív termelés hívei tagadják a fontosságát, ők inkább műtrágyáznak és rovarirtóznak. Az egyik sátorban egy ismeretlen növényt találunk: kalendula rukkola. Egy csípős levelű, de nem kellemetlen ízű növény, az olaszok olívával fogyasztják. A Gerzon-féle kúra ezt használja rák gyógyítására. Az egyik fóliában virágpalánták színkavalkádja látható. Ezek is vegyszermentesen teremnek, jóllehet nem kerülnek tányérra. Arrébb, egy sáros, fakarámmal körülvett részen fiatal mangalicakanok dagonyáznak a pocsolya iszapjában.

– Ezek a fiatalurak itt a génállomány – mutatja be őket a gazda, majd hozzáteszi – ha átmegyünk a Vókonya tanyára, láthatják a hölgykoszorút is.

Még láthatjuk itt a baromfikat, kacsákat, pulykákat, akiket csak igazolt biotakarmánnyal etetnek. Megtudjuk, hogy itt érvényes a biogazdálkodókra vonatkozó alapszabály, hogy lehetőleg mindent helyben állítsanak elő, miként a hajdani tanyavilágban, a zöldségtől a takarmányon át a húsokon, tejtermékeken keresztül a trágyáig. Semmi sem megy veszendőbe, nincs hulladék, nincsenek vegyszerek, teljes a harmónia. Aztán autóba ülünk, hogy láthassuk a sokat emlegetett Vókonya tanyát.

– Uraim, eddig volt az üzlet, itt kezdődik az élet, irány a legősibb Hortobágy! – jelenti ki a biogazda.

Balmazújvárosban mindenesetre megállunk, betérünk a helyi közélet fellegvárába, a kocsmába. A biogazda úgy, ahogy van, szalmakalapban, mezítláb. Persze ismerőseire bukkan, mindjárt önkormányzati, meg vízgazdálkodási kérdések merülnek fel, aztán két korty sör mellett meg is oldódik néhány probléma. Kilépünk az „üzemegységből”, és egy jól öltözött, frissen borotvált idős férfi lép Rózsa Péter elé, hogy munkát kérjen, ért a traktorhoz, tud kapálni, ami kell… – Jöjjön bátyám, aztán majd megalkuszunk – válaszolja enyhén leereszkedő stílust öltve Rózsa, aki utóbb elárulja magáról, szigorú munkáltató, és még csak nem is szent. De aki keményen dolgozik, az nála keresni is tud. A legszorgalmasabb munkások akár 100-120 ezret is megkereshetnek. Egymás érdes tenyerébe csapnak, aztán az öreg széles mosollyal távozik.

Vókonya tanya újjászületik

Úgy húsz kilométerrel arrébb letérünk a műútról. Jól járható földúton verjük fel magunk mögött a port, kilométereken keresztül. A Hortobágyi Nemzeti Park kellős közepén járunk. Előttünk őzek rohannak át a Hortobágy folyót övező erdősávba vetve be magukat. Mezei nyulak, sőt egy róka is felbukkan. Különös, de a róka fut elöl, utána meg a nyúl. Hát hülye ez, vagy egyszerűen bátor? – nevetjük el magunkat. Az út átvág az erdősávon és egy rozoga régi fahídba torkollik. Állítólag nehezebb járművet is elbír, így aztán megkockáztatjuk az átkelést a folyón, amely nem lehet szélesebb tizenöt méternél. Megérte. A túloldalon csodálatos táj tárul a szemünk elé. Mintha egy áruházi giccsképről másolták volna, csak annyi a különbség, hogy ez igaz. Egy szürkemarha bika térdel a víz szélén és iszik, aztán amikor méltóságteljesen felnéz, a pofájáról a napfénytől csillogva csorog le a víz. A lemenő nap előtti fák hosszú árnyékká nőnek a földön, és a pásztorember is óriássá nemesül az alkonyatban. A közelben pedig egy mangalicamama terelgeti röförészve kicsinyeit maga körül, lassan cammogva a távoli házak felé. A híd másik oldalán egy egész magyar tarka csorda iszik a folyóból, úgy ötven állat lehet a veszélyeztetett fajtából. A fiatalabb állatok szemlátomást vígan fürdőznek a sás között, az öregebbek beérik azzal, ha a széléből isznak. A nagy rét túlsó oldalán, a horizonton fehér vályogházak állnak.

– A nemzeti parktól bérlem ezt a területet. Visszaállítjuk a száz évvel ezelőtti állapotot, erre az EU is adott támogatást. Hamarosan a Hortobágy folyó is újra kiszabadulhat mesterséges medréből, elöntheti a mezőt akár nyolcszáz méter szélesen, hogy aztán a nyári időszakban lassan visszahúzódjék, dús legelőt hagyva maga mögött. Újra ellepik majd a vidéket a vízimadarak, a pocsolyákban, lápokban újra a régi ökoszisztéma alakulhat ki – álmodozik Rózsa. A vályogházakat villanypásztor veszi körül, hogy az állatok ne kódorogjanak be. Az egyik házban egy pásztorcsalád él, Erdélyből jöttek, egy másik kocsiszín, egy harmadik nádtetős épület pedig arra vár, hogy gyerekek nyári szállása legyen. A biogazda az ökologikus gondolkodás terjesztését tartja a legfontosabb feladatának, ezért egyhetes nyári táborokat készül szervezni gyerekcsoportoknak. A városi gyerekek tobzódnának az izgalmasabbnál izgalmasabb élményekben. Úgy élnének itt szalmazsákokon, mint száz éve a sommások, miközben megtanulnák az ősi mesterségeket, fogásokat, megismernék a rideg állattartást, az őshonos háziállatokat, és főként azt az életfilozófiát, ami önvédelmi képességet ad a multikulturalizmussal, a globalizmussal és a konzumizmussal szemben. Minden adott, csak az a legnagyobb gondja Rózsának, hogy nincs, aki megszervezze a gyerekcsoportok idejövetelét.

Rohaaam!

A távolban egy exkavátor dolgozik. Gémeskutat ásnak, nyolc méter széles kávával, nyolc méter mélyet, mint amilyen régen szolgálta a nagy csordákat. Ez is uniós pénzből készül. Lovaskocsira szállunk át, a kocsin három zsák szárított morzsolt kukorica. Döcög a szekér, át egy patakmeder feletti hídon, aztán amikor egy kisebb magaslatra érünk, feláll a kocsis, a marhapásztor a bakon, kezéből tölcsért formáz és kurjongatni kezd: cügáá! cügáá! – ismételgeti. Erre a távolban megmozdul valami barna folt, amit földhányásnak néztünk. Alig hallható morajlás is hallatszik felőle, de még a pacsirta csicsergése és a mező zizegése elnyomja a zajt. Eleinte csak néhány mangalica kisebb csoportokban érkezik, ők közel lehettek. Egyszer csak a hosszú, egyenes földút végén hatalmas porfelhő alatt óriási konda tűnik fel. Féktelen dübörgés, visítás és röfögés kíséretében közelednek. Ahogy a tömeg száguld felénk nagy port kavarva, egyre inkább hasonlítanak egy rohamozó nehézlovassági ezredhez. Lassan megindulunk a kocsival feléjük, a lovak egyre ijedtebbek. Rózsa kibontja az egyik zsákot, és lassan szórni kezdi a kukoricát úgy, hogy vékony csíkot hagyjunk magunk mögött. A beérkező, sáros bundájú mangalicák visítva vetik rá magukat az ínyencségnek számító kukoricára. Vannak, akik lemaradnak, de a harciasabbak a kocsi körül tolonganak. A bolond jószágok úgy tülekednek a kukoricáért, mint derék honfitársaink az Elektro World raktáráruház megnyitása idején. Némelyik képes visítva a lassú kerék alá szorulni, ilyenkor megáll a kocsi, míg kijön alóla. A bölcsebbek nem verekszenek, hanem kissé lemaradva nyugodtan csámcsogják a leszórt mannát. Aztán leszáll a pásztor és a gazda a kocsiról, és elkapják az egyik fiatal állat lábát. Az vinnyogva próbál szabadulni, mire ösztönösen anyakocák támadnak a két férfire, persze eredménytelenül, mert az első ízes káromkodással kísért finom oldalbarúgás elveszi a harci kedvüket. A süldőt egy kiürült kukoricazsákba tuszkolják, bekötik a végét, aztán fölrakják a szekérre. Szegény, azt hiszi, nem jöhet már ennél rosszabb. Nem sejti még, hogy holnap jön az állatorvos herélni.

– Erre azért van szükség, hogy megvédjük a genetikai állományt. A tenyészkanok Horton vannak, itt pedig a kocák és a heréltek, így előzzük meg a belterjességet és a vérfertőzést – kiabálja a nagy ricsajban a gazda.

A kocsis a lovak közé suhint, a hátasok szemlátomást fellélegezve mennek tovább velünk, miközben a disznók a világról megfeledkezve csámcsognak és röfögnek tovább. Az út két oldalán Rákosiék rizsárkai láthatók. Szabályos négyszögek, akárcsak a testvéri, baráti, békeszerető Kínai Népköztársaságban. Itt mindössze egy évig termeltek rizst, aztán belátták, hogy nem megy a dolog, de addigra már nagy költséggel megásatták az árkokat, a töltéseket, betemették a gémeskutakat, felszámolták a nagy méneseket, csordákat és nyájakat, elcsúfították az ősi tájat. Miután az elvtársak nem törődtek a tájrehabilitációval sem, az a természetre lett bízva. Ám ötven év alatt alig kopott a méteres, fűvel benőtt töltések sora, ezért aztán a közeljövőben dózerek fogják elvégezni a tájsebészeti beavatkozást. Ez a terület lesz az ősi Hortobágy visszaállításának a mintadarabja. Az eredeti, a hiteles élő Hortobágy, ahol nem lesz turistahülyítés. Ide csak kis csoportokban lehet majd jönni.

Egy nádból készült hosszú karámhoz érünk, előtte szamár, távolabb bivalyok, majd szürkemarhák. A karám egy hosszú háromszögletű helyiség, olyan, mint egy lefektetett Toblerone csoki. Télen ide húzódnak be az állatok. Itt a lovakon kívül senki nem ismeri az istállót, az ólat. Ezek nem hibridek. Nem produkálnak akkora súlygyarapodást, mint az a Dániából ötmillióért importált hibrid kan disznó, amelyik az előző nyáron kiszállt a légkondicionált vagonból, megtett a nyári melegben tíz lépést, majd szívroham végzett vele. Kevés híja volt annak, hogy disznója végzetét látva a hibrid megrendelője nem járt hasonlóképpen – meséli Rózsa Péter. Ezek itt nem lesznek Guiness-rekorderek növekedésből, viszont egészségesek, sokkal jobb ízű a húsuk, és nem betegítik meg az őket elfogyasztó embert sem. A mangalica húsában, szalonnájában állítólag kevesebb a koleszterin, mint a csirkében.

Visszatérve Vókonyára, látjuk, hogy már javában folyik a kecskefejés. A tejet kannában viszik át Virágoskútra, ahol az asszonyok kecskesajtot készítenek belőle. Langyos, szénaillatú szellő fújdogál. A naplemente a Hortobágyon lebilincselő élmény. A rackajuhok kolomp- és pulikísérettel, egybefüggő fekete bundaként közelednek az itatóhoz, miközben felettük narancsból lassan bíborrá válik az ég alja, mialatt keleten már a csillagoké a sötétkék égbolt.