A káoszkoalíció a látszat ellenére egységfrontot alkot. Mint a pártprogramok mutatják, az ellenzék a liberális diktátumok nevében akarja szétverni az országot. Adóemelések, privatizációs tervek, az államigazgatásban dolgozó közszolgák lecserélése, az állami beruházások leállítása, a kultúra és a média einstandolása szolgálja az ország szuverenitásának teljes felszámolását.



Érdemes olykor választási programokat olvasni. Az egyáltalán nem szívderítő olvasmányokból kiderül, a demokratikusnak mondott ellenzék a Bourbonokhoz hasonlóan semmit nem tanult és semmit nem felejtett. Az ígéretpetárdák csak elfedik azokat a törekvéseket, amelyek a 2010 előtti, szélsőségesen liberális társadalmi rend teljes restaurációját tűzik ki célul, persze az igazságosság nevében.

Abban nincs semmi meglepő, hogy a demokratikusnak mondott oldal párttörmelékei akár egyetlen zászló alatt is vonulhatnának a választási harcban. A nemzeti radikalizmust sutba dobó, cukiságba felejtkezett Vona-párt amnéziája azonban több mint elgondolkodtató.

Ez az amnézia azonban nem általános. Még vannak, akik emlékeznek rá, hogy a rendszerváltás hajnalán Soros és az akkori amerikai nagykövet, Mark Palmer hosszan győzködte az MDF vezérkarát, hogy a párt lépjen koalícióra az SZDSZ-szel, így biztosítva a választói többséget a valójában kormányzó liberálisoknak. Bíró Zoltánék ezt az alkut nem fogadták el. Horn Gyula, majd Medgyessy Péter azonban élt az ajánlattal, így az MSZP tizenkét évet tölthetett a hatalomban, a nem túl népszerű SZDSZ árnyékában. Most Vona Gábor készül ugyanerre, azt hiszi, a húsosfazék közelsége majd megbékíti pártja belső ellenzékét.

Ördög a részletekben

Az ellenzéki pártok valamennyien egyetértenek abban, hogy az egykulcsos személyi jövedelemadót többkulcsos, progresszív adórendszer váltsa fel. Vannak ugyan különbségek abban, milyen jövedelemhatároknál emelkedjék az adókulcs, de emlékeink alapján bátran elmondható, valószínűleg rövid idő múltán a legmagasabb kulccsal adózna mindenki, aki 100 forinttal túllépi az átlagbért.

A kisvállalkozók sem járnának sokkal jobban, mint az alkalmazottak. Bár minden ellenzéki párt a támogatásukat ígéri, a kilencszázalékos vállalkozási adót is megemelnék, és minimum kétkulcsossá tennék. Perverznek tűnik az a javaslat is, hogy az adminisztrációs terheket is csökkentő olyan kis adókat, mint az eva, kata, kiva, ekho kivezetnék. A kilógó lóláb takargatására szolgál az a jobbikos ötlet, hogy a bankadót és a multinacionális cégek adóját is progresszívan emeljék. A gazdagokat pedig olyan új adónemekkel, mint a luxus- és vagyonadó bevezetésével sarcolnák.

A szavazatgyűjtésre nem alkalmas adóemelési tervek leplezésére óriási fizetésemeléseket ígér minden ellenzéki párt, főként az egészségügy, az oktatás területén, valamint a közalkalmazottaknak. A Jobbik egyenesen az európai bérunió megteremtését szorgalmazza, hiszen ennek létrejötte úgysem itthon dől el, és nem lehet olyan szegény Vona Gábor, hogy ígérni ne tudjon.

Az ellenzéki pártok között abban sincs különösebb vita, hogy a gazdaságot „államtalanítani” kell. E témáról az LMP fogalmaz a leginkább egyenesen. Az állami tulajdon visszanyesését ígérik minden ágazatban. Hab a tortán, hogy az egységes uniós energiapolitikának rendelnék alá a magyar energiaellátást. Erről is vannak emlékeink: az MSZP–SZDSZ-kormányok alatt szüntelenül emelkedő gáz- és villanyszámlák felejthetetlenek a har­minc­évesnél idősebb felnőttek számára.

A gazdasági célok elérése érdekében mindenki leállítaná az olyan nagyberuházásokat, mint Paks II, a Belgrád–Budapest-vasútvonal és a Liget-projekt. Az ürügyet minden esetben környezetvédelmi szempontokkal és takarékossággal indokolják. Mernek kicsik lenni.

A korrupcióellenes harcot is hasonlóképpen ítélik meg a kormánybuktató szándékkal összefogó pártok. Legfőbb követelésük a független korrupcióellenes főügyészség megteremtése, hasonlóan a már működő román intézményhez, amelyet szomszédaink az amerikai tanácsadók javaslatai szerint állítottak fel, és amely legfőbb eszköze a magyarellenes kirakatperek megrendezésének.

Harc a lelkekért

Az egészségügy helyzetét minden ellenzéki párt a szívén viseli. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az e célra fordított kiadásokkal az uniós átlagot céloznák meg a szakpolitikusok. Igaz, Magyarország az utóbbi években GDP-arányosan az uniós átlagnál többet költött e célra, de a programírók bíznak benne, hogy senki nem jön rá: ez az intézkedés valójában rosszabb helyzetet hozna a hazai egészségügy számára.

A hazai oktatási rendszer szintén vörös posztó az ellenzék szemében. Hol kimondva, hol virágnyelven előadva mind arra törekszenek, hogy az iskolák ismét visszakerüljenek az önkormányzatok tulajdonába. Árnyalatnyi különbségek azonban mutatkoznak. A szocialisták például az egyiskolás településeken nem engednék meg, hogy az egyházak kezében legyen az intézmény. Szél Bernadették száműznék a tanrendből a művészeti tárgyakat és a testnevelést, a DK és az MSZP pedig a hittant és az etikai nevelést. Abban azonban nincs vita, hogy másféle alaptantervet kell adni a nemzet számára.

Arról persze senki nem ejt szót, mi lesz a szegény régiókban működő iskolákkal, hogyan biztosítanák a leszakadóknak a színvonalas oktatást. Igaz, a tankötelezettséget 18 évre emelnék. A tankönyvellátást pedig sokszínűvé tennék, ami újra lehetőséget teremtene a hazai és külföldi magántőkének a piacfoglalásra.

Az ellenzék az egyetemi oktatást is megreformálná, és hogy ne legyen felzúdulás, magasabb ösztöndíjakat, ingyenes első, másod- és harmaddiplomát ígérve a diákságnak.

Fejcserés támadás

Arról sokat hallani, hogy az ellenzék első teendői közé tartozna az Alaptörvény megsemmisítése és új alkotmány kidolgozása. E területen számítanak elsősorban Vonáékra. Arról a zöldpárti javaslatról azonban mindenki bölcsen hallgat, hogy az államigazgatás teljes átszervezését a közszolgák lecserélése kísérné úgy, hogy új alkalmassági kritériumrendszer alapján választanák ki azokat, akik folytathatják a munkát.

Az is kimondatott, hogy új alapokra kell helyezni a kultúra támogatását, a pénzekről döntő grémiumok személyi állományát kicserélve és a Magyar Művészeti Akadémiát felszámolva. A jobboldali médiumok vezetőinek a demokrácia nevében börtönt, mások akasztófát ígérnek, a munkatársainak pedig azt, hogy kitiltják őket a szakmából.

Hasonló tisztogatásra készülhetnek a külhoni magyarok szervezetei is, ha hozzá akarnak jutni az anyaország támogatásához. Igaz, Gyurcsány Ferenc ennél is radikálisabb: ő egyenesen harcot folytat a határon túliakkal, meg akarja fosztani őket a szavazati jogtól és a kettős állampolgárságuktól is.

Egyetlen kérdésben van némi különbség. A magukat demokratikusnak nevező pártok egy emberként kiállnak az Európai Egyesült Államok megteremtése mellett, lemondva Magyarország szuverenitásáról. A bevándorlókkal való szolidaritás álcájába bújtatott lakosságcseréről azonban az LMP fogalmaz a legnyíltabban. Választási programjában még az is szerepel, hogy a közmunkarendszer felszámolása után bevezetik az integrációs segélyt. Ezt megkapnák a munkanélküliek is. Ami nyilván a kilógó lóláb takargatását szolgálja.

A Jobbik hivatalos álláspontja e kérdésekben ma még eltér a baloldalétól. Ám nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük: Vonáék készek leróni a cukiságért megfizetendő árat. Kompromisszumkészségük fejlett. És egyre nő.

Nagy Ida