Románia fegyverkezik és nagy háborúra készül?

– A román versenyhivatal nem engedélyezte az MVM-nek megvásárolni az E.ON romániai lányvállalatát. A magyar–román viszony stagnál vagy romlik?

– A közkeletű magyarázat – miszerint „az emberek jól kijönnek, csak a politika rontja el a dolgokat” – egyszerűen nem igaz. A hétköznapok szintjén sincs idill. A gazdaság egy része, a kereskedelem jól működik, a magyar termékek kelendőek a román piacon, de ahol a politika akár egy csepp ideológiai tőkét vagy identitáspolitikai hasznot lát, ott az ügy elvérzik. Az E.ON–MVM ügylet erre kiváló példa. A Bonafarm–Napolact eset, a Rheinmetall-ellenes román lobbizás, vagy a titkosszolgálati eszközökkel befolyásolt restitúciós perek mind ugyanazt mutatják: a román államban vannak mély reflexek, amelyeket pillanatok alatt aktivál az, ha magyar érdek jelenik meg valahol.

A probléma gyökere mélyebb: a román társadalmat – és így a politikát is – egy alapfrusztráció vezérli, a „tolvaj lelkiismerete”, amely száz éve ott él, és mindig új formában tör felszínre.

– December 1-je a román nemzeti ünnep. Miért pont egy olyan napot választottak nemzeti ünnepnek 1989 után, melynek egyértelmű magyarellenes üzenete van?

– Úgy, hogy eredetileg sem volt másra jó. Ez egy tipikusan felülről kitalált ünnep. A kommunizmus alatt a román államnak más volt a fő ünnepe: augusztus 23., a második világháborús „átállás” napja. A rendszerváltás után ezt nem lehetett megtartani, mert túlságosan kötődött a Ceaușescu-rendszerhez. Felmerült, hogy a forradalom napja legyen a nemzeti ünnep, de annak legerősebb szimbóluma Temesvár volt – és egy magyar, Tőkés László. Ez a mélyállamnak és az új hatalomnak elfogadhatatlan volt, ezért megpróbálták elhazudni, helyette egy jászvásári röplapozást akartak „valódi forradalomként” beállítani. Sikertelenül. Felmerült május 10., az 1877-es függetlenség napja is, ami történelmileg indokolt lett volna, de az túlzottan kötődött a királysághoz, Mihály királyhoz – akinek a visszatérése veszélyeztette volna az átmentett kommunista elit pozícióit.

Így maradt december 1., amelynek

nincs népi hagyománya, nincs valódi történelmi súlya, viszont kiváló identitáspolitikai eszköz: meg lehetett tölteni egy erdélyi magyarellenes üzenettel.

Ezért vált a román naptár legszentebb napjává, miközben majdnem kétmillió magyar élt akkor Romániában. A magyarok jelenléte önmagában relativizálta volna az „egységes nemzetállam” mítoszát, ezért december 1-je eleve magyarellenes élt kapott.

– Pedig a románok szerint „december 1-jén döntötték el Erdély sorsát”.

– Ez álmítosz. 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott valóban összehívtak egy nagy gyűlést, de az ottani „népgyűlés” inkább propagandaeszköz volt: tömegeket szekereztek oda dél- és havasalföldi román falvakból. Az ottani határozatoknak nem volt jogi erejük. Erdély sorsát nem ott, hanem a nagyhatalmak döntötték el – két évvel később, Trianonban. A román társadalom mégis úgy élte meg, hogy „a népakarat győzött”. Ezért ragaszkodnak görcsösen ehhez a naphoz.

És ez a görcs minden magyar gesztust automatikusan fenyegetésként érzékel.

– Térjünk vissza a jelenre: Románia elképesztő fegyverkezésbe kezdett. F–35-ösök, Spyder izraeli légvédelmi rendszert szerez be – a második legnagyobb üzletet kötik az izraeli hadiipar történetében–, török páncélozott harcjárműveket vásárol, több milliárd euróból korszerűsíti a hadseregét. Románia háborúra készül?

– Nem. Ez inkább szerepjáték, mint stratégia. A román politikai elit, ha a tükörbe néz, szeretné azt látni, hogy Románia a NATO keleti szárnyának kulcsállama, és a térségben a NATO második legerősebb hadereje Lengyelország után. Csakhogy a valóság mást mutat. A román gazdaság fogyasztásra épül, amit most a megszorításokkal még jobban visszafogtak. A közalkalmazotti bérek kifizetésével is baj van. A hadsereg modernizációja pedig elképesztően drága mulatság – nemcsak megvenni, hanem fenntartani is kell ezeket az eszközöket! Amikor két napig vadászgépekkel kergették a Románia területére betévedt orosz drónokat, az 600 ezer dollárjukba került. Két nap. És akkor a nagy volumenű beszerzésekről még nem is beszéltünk.

A román hadsereg ma inkább parádéhadsereg, mint valódi haderő: jól mutat a december 1-jei felvonuláson, de háborús helyzetben minimális a tényleges harcértéke, a logisztikája gyenge, az infrastruktúrája hiányos.

 Románia nincs abban a helyzetben, hogy ezt fenntarthatóan finanszírozza.

– A hivatalos narratíva szerint Románia Oroszország ellen építkezik, de történelmi perspektívából nézve a fejleményeket, van ennek egy más éle is?

– A hivatalos kommunikáció valóban Oroszországról szól. Valódi katonai kapacitás nélkül persze könnyű nagyot mondani: hogy „nem szabad az oroszokat a Duna torkolatához engedni”. Csakhogy ehhez Romániának előbb megelőző háborút kellene indítania. Ez teljes képtelenség. A valóságról viszont érdemes kimondani:

Románia első számú ellenségképe továbbra is Magyarország – és még inkább a romániai magyar közösség.

Ez mély, történelmi reflex. A román társadalomban sokszor ebben a sorrendben jelenik meg a veszélylista: helyi magyar közösség, Magyarország és magyar nemzet mint egész. Ez a logika pedig átszivárog mindenbe: gazdasági tranzakciókba, médianarratívába, közbeszédbe és nyelvpolitikába is. Az „oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a magyarokat lent tartani” mottó sajnos ma is érvényes.

– Többször mondta, hogy a román identitás bizonytalan. Mit ért ezalatt?

– Ebből érthető meg, miért reagál a román politika sokszor irracionálisan. A román nemzetfejlődés mesterségesen indult: két fejedelemség (Havasalföld és Moldva) összeolvasztásával, amelyet folyamatos területnövekedés követett. Ezek a régiók soha nem alkottak organikus egységet. A román társadalom emiatt felszínes nemzettudattal él, ami minden kritikai érintésnél sértetten reagál. Olyan ez, mint a „rossz Rubik-kockás”, aki kirak egy oldalt, azt görcsösen fogja, és a többit már nem tudja. Ennek következményei a dákoromán álmítoszok, a történelmi torzítások, az önfelmentő narratívák, az irracionális félelmek és a túlzott érzékenység minden magyar gesztusra. A román társadalom tragédiája, ahogy szoktam mondani: olyan, mint egy felnőtt ember, aki még mindig hisz a Mikulásban, és megver, ha azt mondod neki, hogy nincs.

– A mindennapi életben miért mondja sok erdélyi magyar, hogy ők jól szót értenek a románokkal?

– Egyszerű: azért jön ki jól velük, mert ebben a helyzetben ő románként jelenik meg. Románul szólal meg, románul beszél – a neve árulja el, hogy magyar. Ha megkérdezné ugyanazt az ismerősét: „Holnaptól lehet magyar felirat a gyárban, ugye?” – akkor már nem lenne olyan kedves. A nyelvi alárendelődés a legfontosabb asszimilációs csatorna.

Ezért pozitív jelenség, hogy sok erdélyi magyar fiatal ma inkább angolul szólal meg román társaságban: ezzel semleges terepre viszi a kommunikációt. Ez nem gyengeség, hanem önvédelem.

– Elemzőként hogyan látja, lehet-e új marosvásárhelyi Fekete Március a jövőben, vagy ezt a fajta agresszívitást kinőtte a román társadalom?

– Nem mondhatjuk, hogy lehetetlen. A történelem nem ismeri a „nulla” és „száz” százalékot. Az elmúlt években több olyan eset történt Romániában, amely azt mutatja: mindig van potenciális gyújtópont – Kolozsváron fiatal magyar szurkolókat vertek meg, mert magyarul beszéltek, módszeresen tépik le a magyar feliratokat, Tőkés László tábláját rendszeresen megrongálják, betörték a Teleki Téka ablakát és folytathatnám.

Ezek sokszor nem spontán ügyek, hanem mikroprovokációk, akár belső, akár külső szereplők részéről. Akinek érdeke destabilizálni a magyar–román viszonyt, az ma is talál eszközöket.

– Lehetséges lesz valamikor a valódi magyar–román megbékélés?

– Csak akkor, ha Románia – és általában az utódállamok – túl tudnak lépni az utódállami identitáson. Ehhez viszont be kellene vallaniuk valamit, amit nem mernek:

hogy a mai Románia történelmi szerencse terméke, nem saját sikerüké.

Ezt nehéz kimondani. Amíg ezt nem teszik meg, addig minden magyar kulturális vagy politikai gesztus fenyegetés lesz számukra. Ez a megbékélés korlátja – nem Budapest, nem a magyar kisebbség, hanem Bukarest és a román nemzettudat bizonytalansága.