A budapesti terézvárosi plébániatemplomban néhány lebilincselő festményen Árpád-házi szentek láthatók méltóságteljesen délceg, ragyogóan büszke megfogalmazásban. A képeket bár elvileg láthatja, gyakorlatilag nem ismeri a közvélemény, pedig alkotójuk a maga korában, a millennium idején nagyra értékelt festőművész volt.

A múltat kutató, feltáró és értékelő művészettörténet a diktatúra évtizedeiben éppen úgy mellőzte az egyházművészetet, mint a századforduló historikus ábrázolásmódját. A millenniumi Magyarország egyházművészetének egyik elfeledett, de rendkívüli alakja volt Roskovics Ignác festő. – Roskovics Ignác művészetének fontosságát csak úgy érthetjük meg, ha visszatekintünk a kor egyházművészetére – mondja Gassama-Szabó Bernadett művészettörténész-teológus. – Az 1850-es évektől Ipolyi Arnold nagyváradi püspök és Czobor Béla mozgalmat indított, ugyanis az egyházművészetet akkoriban kevéssé becsülték. A barokk kori festményeket gyakran lemeszelték, mert a templomi papság nem értett a művészethez. A mozgalom azért indult, hogy a papi szemináriumokban is oktassanak ikonográfiát és ikonológiát, hogy a templomokba ne kontárok művei, hanem elhivatott festők igényes művei kerüljenek. Életre hívtak egy egyházfestészeti pályázatot, amelynek első díjazottja és később is rendszeres szereplője lett Roskovics Ignác. Az ő művészete nagy szerepet játszott abban, hogy az egyházi festészet feléledjen és fejlődésnek induljon. Roskovics képei a bátor historikus ábrázolás gyönyörű példái. Árad belőlük a békebeli Magyarország önbizalma, büszkesége, hite. Mindig nagy figyelmet fordított a történelmi hűségre, tanulmányozta az ábrázolni kívánt kor öltözetét, fegyverzetét. A női szentek arcán szeretet, harmónia és földöntúli szépség látszik, míg az Árpád-házi királyok meglepően karakteresek, egyéniek. Fiatal festőként egy művészeti ösztöndíj jóvoltából három évig Münchenben tanult, s hazatérve, a többi fiatal festővel együtt azért küzdött, hogy az ottani akadémia mintájára szülessen egy magyar képzőművészeti akadémia is, amely egyenrangú Európa hasonló intézményeivel. Ezt történelmi fontosságú mozzanatnak tartotta. A terv megvalósult, a kormány Benczúr Gyulát bízta meg a mesteriskola vezetésével. Roskovics egyik legnagyobb és legértékesebb munkája, a budavári Szent István Terem képei a II. világháborúban az ostrom során elpusztultak, de fennmaradtak róla fényképek, kartonok, amelyek alapján megállapítható, hogy a budapesti terézvárosi templom képei mind ábrázolásmódjukban, mind technikájukban nagyon hasonlítanak a terem képeihez. Szintén fennmaradt táblakép formájában az a két kép is, amelyek Szent István királyt ábrázolják. Ezeket a Magyar Nemzeti Galéria kölcsönadta az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium egyik díszterme számára. A nagyméretű hármaskép egyike Szent István apostoli királlyá koronázását mutatja be, míg a másik a Szent István a keresztény vallást hirdeti címet kapta. – Képei olyan jól sikerültek, hogy megkapta élete újabb nagy megrendelését, a Kecskeméti Nagytemplom kifestését – folytatja Gasama-Szabó Bernadett. – Itt az Atyaistent mint a fény és a világosság forrását jeleníti meg. Szűz Mária és a szentek, illetve a magyar történelemből átvett jelenetek központi helyet foglalnak el a sorozatban. A Kecskeméti Nagytemplom kifestéséért megkapta a Lotz-díjat. Az akkori művészeti közvélemény ebben a munkában látta saját kora egyházi falfestésének csúcspontját. Roskovics visszatérő főalakja Szűz Mária, akit rendszeresen a magyarok védelmezőjeként jelenített meg, a magyar címer társaságában, kezében a Szent Koronával. Az egyik legszebb és tagadhatatlanul talán leglátványosabb ilyen alkotása a budapesti Rózsák terén álló görög katolikus templomban látható. Mária az őt övező Nap dicsfényében, ölében a gyermek Jézussal, kezében a Szent Koronával, lába előtt a magyar címerrel akár szimbóluma is lehetne az egyetemes magyar identitásnak. Az ő munkája ugyanitt az ikonosztáz közepén elhelyezkedő Utolsó vacsora című festmény is. A nagyszerű festőművész igen sok képet hagyott maga után, ám egy részük még most is a Magyar Nemzeti Galéria raktárában hever. 1905-ben megvakult, s bár egy operáció segítségével újra viszszanyerte látását, állapota a későbbiekben fokozatosan romlott, halála előtt néhány évvel végleg megvakult. Legszebb képei azonban megmaradtak és megérdemlik az utókor figyelmét. (fehérváry)