Schiffer András: Az ellenzék túlélő üzemmódban van

– A választás óta eltelt hetekben számtalan magyarázatot lehetett hallani arról, miért bukott meg az ellenzék. Ön szerint mi volt a baj, mit kellett volna másképp csinálni?

– Röviden: mindent. Eleve a koncepciót halottnak láttam. Amikor 5-10 éve engem revolvereztek azzal, hogy miért nem akarok összefogni, elmondtam, hogy a politikát nem lehet matematikaként művelni. A választópolgárok nem úgy viselkednek – bármennyire szeretnék is egyesek –, mint egy zsák krumpli, amit kiöntünk az asztalra, és aztán összeadjuk őket. Az ellenzéki pártok házi közvélemény-kutatói ezzel szemben azt mondták, hogy kettő meg kettő az öt. A választás után kiderült, hogy kettő meg kettő nemhogy nem öt, de még csak nem is négy, hanem jó esetben kettő, de lehet, hogy csak egy. Az, hogy összeadjuk a szavazóbázisunkat és ezzel pluszszavazókat is behúzunk, eleve teljesen hibás gondolat volt. És félreértés ne essék, nem csak a jobbikosok közül vándoroltak át sokan a Fideszhez és a Mi Hazánkhoz. Én magam is ismerek olyanokat, akik jó ideig LMP-s mandátummal ücsörögtek a képviselő-testületben, vagy LMP-s önkormányzati képviselőjelöltek voltak, és áprilisban a Kutyapártra, a Mi Hazánkra vagy éppen a Fideszre szavaztak. Még abban sem lennék biztos, hogy a 2018-as Momentum-táborból mindenki vette a fáradságot, hogy elmenjen szavazni. Továbbá az sem növelte az ellenzék vonzerejét, hogy a két országgyűlési kampány között sem lehetett megkülönböztetni egymástól az összefogás pártjait. Ugyanazt a DK-s kottát mondták föl mindannyian – ez a megsemmisülés útja. Mi indokolta azt, hogy 2019-ben tudomány- vagy emlékezetpolitikában a Jobbik és az LMP együtt bégessen a posztkommunista utódpártokkal? A közpolitikai nézetkülönbségeket sem emelték ki. Miért nem lehetett például agrárpolitikai kérdésekben a valaha létező ellentéteket a Jobbik, az LMP és az MSZP, DK között asztalra tenni? A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy a rendszerváltás óta Magyarországon mindig a „nyugodt erő” győz: militáns hangnemmel nem lehet választást nyerni. Nem lehet az ellenféltől úgy szavazókat elcsábítani, hogy a nap 24 órájában bűnözőzöm, O1G-zem az ellenfél ikonikus figuráját, ostobázom a reá szavazókat, aki meg ezt esetleg kifogásolja, arra rásütöm, hogy „szekértoló”. Ennek az ellenzéki stratégiának egyetlen eredménye lehet: ahelyett, hogy a kormányoldalról nyerne meg választókat, saját korábbi választóit taszítja a kormányoldal karjaiba. Ez történt április harmadikán.

– A hibás stratégia része volt az is, hogy a miniszterelnökjelölt-választási versenyt körbelengte az a tévhit, hogy vannak bizonyos „csalódott fideszesek”, akiket csak meg kell szólítani és Orbán Viktor máris legyőzhető. Egyetért ezzel?

– Ez színtiszta önámítás volt. Aki csalódott Orbán Viktor felhalmozó politikájában, az könnyen lehet, hogy már 2014-ben sem szavazott a Fideszre. Akinek fáj az, hogy Orbán Viktor már nem olyan lelkes atlantista, az 2014–15 után otthagyta a Fideszt. Akinek Mészáros Lőrinc önmagában nem tetszik, az is már 2018 előtt otthagyta a Fideszt. Tehát csalódott fideszesek legfeljebb a Bálnában voltak április harmadikán éjszaka, amikor rájöttek, hogy nincsen ingyenpia.

– Az ellenzék abban reménykedett, hogy az összefogással megismétlődik az a siker, amit 2019 őszén elértek az önkormányzati választáson. Ilyen tekintetben joggal remélték, hogy a korábbi stratégia működni fog.

– Mindenki úgy könyvelte el a 2019-es önkormányzati választást, mint az ellenzéki pártok hatalmas sikerét és a Fidesz bukását. Pedig Hont András barátom már korábban megírta, hogy azokban a megyékben, ahol a Jobbik külön indult, külön listát állított, ott a Fidesz érdemben nem tudta növelni a támogatottságát, sem a korábbi megyei listás választáshoz, sem a 2018-as országgyűlési választáshoz képest. Ott viszont, ahol a Jobbik már 2019 őszén közös megyei listát indított a többi ellenzéki párttal, minden fergeteges nagyvárosi siker ellenére a Fidesz fölényesen nyert. A tényekkel tehát mindenki tisztában volt, az ellenzék mégis inkább Pulai Andrásra és a többi géniuszra hallgatott. Tulajdonképpen a 2019-es győzelem ágyazott meg az ellenzék áprilisi kudarcának. Az önkormányzatban eltöltött két év alatt nemhogy nem mutattak föl semmilyen eredményt, hanem az egyszerű választópolgár szétnézett, és azt látta Szigetszentmiklóson, Pécsett, egyes budapesti kerületekben, Gödön, Egerben, Tatabányán és még folytathatom a visszhangos sikerekkel övezett települési önkormányzatokat, hogy ha ezeket a kondér közelébe engedi, két perc alatt kikaparják egymás szemét. A szigetszentmiklósi vagy gödi önkormányzatban piszlicsáré helyi hatalmi érdekek miatt hajlandóak voltak helyben még a Fideszt is előnybe hozni, csak hogy a saját szövetségesüket kinyírják. Egerben, Pécsett, a polgármestert zárták ki a frakcióból.

– A bukás ellenére az ellenzéki vezetők szembenézése, az önelemzés elmaradt.

– Ezek túlélő üzemmódban vannak. Az egyéni egzisztenciákat, a zsákmányt féltik. A NER eléggé jól kipárnázta a parlamenti frakciókat és parlamenti pártokat, bolondok lennének milliárdokat otthagyni vagy másoknak átengedni. Én mást nem is várok – tisztelet a kivételnek –, hiszen annyira képesség nélküli társaságról beszélünk, hogy szerintem számukra egyszerűen intellektuálisan megugorhatatlan az a feladat, hogy átértékeljék az eddigi cselekedeteiket. Még az intellektuális potenciál is leginkább a DK-ban van jelen, illetve a Szemlő-hegyi villában. Egy-két szereplő van, mint például Ungár Péter, akik világosan látnak a pályán, de a legtöbb képviselő esetében azt gondolom, nem az ellenzék, hanem az egész ország szégyene, hogy ezek napi szinten ott páváskodhatnak a magyar országgyűlésben.

– Folytatódik majd az eddigi műsor?

– Gyurcsányék soha nem fognak győzni, viszont ha az egyenletből kivesszük a Szemlő-hegyi házaspárt és a DK-t, az ellenzék körülbelül úgy végezte volna, mint Szanyi Tibor egyébként jobb sorsra érdemes pártja. El sem tudtak volna indulni. A DK nélkül nem tudták volna a szükséges ajánlásokat sem összeszedni, hiszen nemhogy kormányváltásra, parlamentbe jutásra sem alkalmas az ellenzék zöme. Ez a helyzet. A kormányképesség legalább nyomokban ott van a DK frakciójában. Az más kérdés, milyen minőségben kormányoztak annak idején, de Gyurcsány, Arató, Vadai kormányviselt emberek.

– A többiek?

– Ne vicceljünk! Ebből a történetből az O1G-koalíció számára nincsen felállás. Ha újra összefognak, legközelebb is reprodukálják a tavaszi eredményt. Találnak egy Márki-Zaynál is képességtelenebb vezetőt, de az is elképzelhető, hogy személyesen Gyurcsány Ferenc áll az élre. Teljesen mindegy. Egyik-másik talán nagy bátran megpróbálkozik önállóan indulni, de ma már annyi szervezeti háttér sincs a pártok mögött, mint négy évvel korábban.

– Kapott-e felkérést az ellenzék részéről, hogy tapasztalataival segítse az összefogást?

– Ez szóba sem jöhetett. Annak idején világossá tettem, hogy semmilyen módon nem akarok hozzájárulni az 1990–2010 közötti hegemón elitcsoportok restaurációjához. A globális progresszív hálózatokkal, illetve a globális nagytőke érdekeivel szemben kritikátlan irányzatokkal szintén semmiféle együttműködést nem tudok elképzelni. Tehát föl sem merülhetett, hogy részt vegyek a jelenlegi ellenzék munkájában.

– Egykor az ön pártja, az LMP volt az ellenzék nagy reménye, de menet közben eltörött valami. Milyennek látja most egykori pártját és az egykori párttársait?

– Az LMP szociológiai értelemben megszűnt pártként működni. Ez érvényes a Jobbikra és az MSZP-re is. A Párbeszéd nevű formáció pedig valójában soha nem is létezett. Kezdettől fogva ki vannak bélelve a NER pénzügyi forrásaival. Tízévnyi működés után mégsem tudnak egy masszív, minden választókerületben jelen lévő, önállóan indulni képes formációt felépíteni, ami komoly kérdéseket vet fel a tekintetben, hogy ezeknek az embereknek mi volt a valódi céljuk, amikor még egy pártban voltunk. Soha nem indultak önállóan egyetlen választáson sem, mégis ciklusról ciklusra nagyobb frakciót tudnak alapítani. Egy hajdani bajtársam, Mile Lajos mondta velük kapcsolatban: az a fő baj velük, hogy nem szeretik az embereket.

– Magyarország miért képtelen kitermelni magából egy tisztességes baloldali pártot?

– A kelet-közép-európai régióban a rendszerváltás után hatalmas bizalmi tőkével indult az újkapitalizmus, amely ekkor már a globális kapitalizmus félperiferiális leképeződése volt. Ezekben az országokban óriási volt a felzárkózási vágy, hogy mi is úgy éljünk, mint a nyugatiak. Másfelől pedig a tervgazdaság és az államszocialista diktatúra után az újkapitalizmus árnyoldalai nem látszódtak Magyarországon, Lengyelországban vagy a volt Szovjetunió romjain létrejött országokban. Nem úgy, mint Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban. Teljesen természetesnek tartom, hogy a szó eredeti és globális értelmében vett baloldal nem tudott kifejlődni a térségben. A kiindulási pont olyan volt, ami alapvetően nem kedvezett a kapitalizmuskritikus politikáknak. Emlékezzünk vissza a 90-es évekre: ha valaki a rablóprivatizációt kritizálta vagy akár csak a rablóprivatizáció kifejezést használta, menthetetlenül megkapta a „csurkista” bélyeget vagy azt, hogy kommunista, és visszarendeződést akar. Egy mesterségesen Moszkvához abroncsozott, az európai vérkeringésből kiszakított térségben, ahol összeomlott a tervutasításos államszocializmus, érthető az a társadalmi attitűd, hogy az emberek jó ideig nem kíváncsiak átfogó kapitalizmuskritikára.

– Ön a különböző vitaműsorokban is kijavítja vitapartnereit, ha azok a jelenlegi ellenzékre baloldalként hivatkoznak. Melyik a megfelelő kifejezés a magyarországi ellenzék jellemzésére?

– Az én értelmezésemben aki a tőke-munka, a tőke-természet ellentétpáron belül az utóbbi, tehát a munka, illetve a természet oldalára áll, magyarul a tőke nyers logikájával szemben szociális, ökológiai korlátokat állít, az baloldali. Aki a tőkét – legyen az globális vagy nemzeti – és annak érdekeit érvényesíti, és nem ismer el sem természeti értéket, sem szociális szempontot korlátként, az jobboldali. Aki a kizsákmányolást magától értetődőnek tartja, az jobboldali, aki fellép a kizsákmányolás ellen, az baloldali. Ilyen egyszerű. A helyesbítés oka tehát az, hogy a kelet-európai posztkommunista nómenklatúra utóvédjeit éppúgy nem tekintem baloldalnak, ahogyan a globális progresszív hálózatok különböző helyi rezidenseit sem.

– És a liberálisok?

– Kétféle jobboldal van ma a világon: egy progresszív és egy populista jobboldal. Ez a kettő dominál a magyar politikában is. A magyar ellenzékre a liberális szót sem tartom helyesnek. Voltak, akik azt mondták egy évvel a választás előtt, hogy akiknek kifogásuk van a korlátozáspolitikával kapcsolatban, szavazzanak nyugodtan a Fideszre… ez elhangzott az egyik pszeudopárt frakcióvezetőjétől. Az ilyen politikusok mitől lennének liberálisok? Akik a korlátozáspolitika, a kötelező oltások lelkes támogatói Magyarországon? Akik szellemi tejtestvérei a szólásszabadság legnagyobb ellenségeinek, legnagyobb külföldi idoljuk pedig az a Justin Trudeau, aki diktatúrákat megszégyenítő módon oszlatott fel egy korlátozásellenes kamionos felvonulást, de még a kamionosokat támogató emberek bankszámláit is befagyasztással fenyegette? Ezek a figurák és irányzatok ugyan mitől lennének liberálisok? Akiket a kérdésében ön liberálisnak hív, ma Magyarországon és az egész világon a szabadság és a szabadelvű hagyomány legnagyobb ellenségei. Ők progresszívnak nevezik magukat, ezt nem szabad sajnálni tőlük. Haladjanak bátran előre, csak lehetőleg hagyjanak minket békén.