Schmidt Mária: 1956-tal bebizonyítottuk, hogy minket nem lehet leírni
Még mindig vannak és nyilván lesznek továbbra is titkai, érdekes, feltárásra és magyarázatra váró vetületei az 1956-os magyar forradalomnak. Bármi következik is, főhajtással tartozunk a harc emlékének, merítsünk erőt mindig a felkelés szelleméből – mondta a Demokratának Schmidt Mária Széchenyi-díjas történészprofesszor, a Terror Háza Múzeum főigazgatója.– Lát párhuzamot a magyarok 1956-os szabadságküzdelme és mai, Brüsszellel szemben vívott harca között?
– Nincs párhuzam. Akkor a világ számára váratlanul egy, a vasfüggöny mögé zárt országban győzött a forradalom, majd robbant ki a szabadságharc. Mindenkit megdöbbentett, hogy egy tízmilliós nép, amelyből elemi erővel tört fel a szabadság vágya, szembeszáll a hatalmas túlerővel, mert annyira fontos számára a függetlenség, az önrendelkezés. A világ értette, hogy itt olyan élet-halál harc kezdődik, amelyben a magyaroknak egyedül aligha van esélyük a győzelemre.
– Már amit eddig elmondott, abból is érezni lehet, hogy mennyire felértékelődött ez a nemzet a nagypolitika közegében. Figyeltek ránk. Tanult valamit a világ a magyar forradalomból?
– Két jelenség okán is megdöbbenést keltett, és fontos tapasztalat volt. Egyrészt megmutatta, mennyire brutális a kommunizmus természete, hiszen a magyar emberek még a kilátástalan harcot is vállalták ellene. Másrészt meglepetést okozott, hogy a Szovjetunió milyen hatalmas erővel válaszol a felkelésre. Ugyanakkor a világ azt is megértette, hogy a létező kommunizmus valójában teljesen más, mint amilyennek addig kifelé mutatni akarta magát. De az is egyértelművé vált, hogy Amerika is más, mint amilyennek látszani akart. Hiszen folyamatosan azt ígérte, hogy segítő kezet nyújt a szabadságra vágyó népeknek, ám az általa kötött nagyhatalmi megállapodások miatt egészen mást tett. Természetesen felértékelődtünk. Annál is inkább szüksége volt erre a magyar nemzetnek, mert a vesztes oldalon fejeztünk be két világháborút is, és kialakult egy, a magyarokat lesajnáló, lekezelő szemléletmód a világban, mondván, velünk mindent meg lehet csinálni, Magyarországgal nem érdemes számolni. De 1956-tal bebizonyítottuk, hogy minket nem lehet leírni. Úgy is mondhatnám: visszatértünk!
– Alkut említett… Mire törekedett a két nagyhatalom, Amerika és a Szovjetunió a magyar forradalom okán? Az 1947-ben született Truman-doktrína még azt mondta, mindenütt meg kell állítani a kommunizmus térnyerését.
– A Truman-doktrína valódi lényege az, hogy Washington számításai szerint Amerika abszolút győztesként fejezte be a második világháborút. Ezt azonban rövid időn belül felülírta az, hogy Kína, amely Amerika számára akkor a legfontosabb ország volt, kommunista állam lett, és mint ilyen, a Szovjetunió szövetségese. Ez pedig Moszkva felé billentette a világhatalmi egyensúlyt. Amerika már a XIX. század végén is Kína megnyitására törekedett, látva, mekkora piacot jelentene számára ez az ország, és politikailag is a maga oldalára akarta állítani. Sokszor elfelejtjük, hogy az USA napjainkban sem csak az Atlanti-óceánt szeretné uralni, hanem a Csendes-óceánt is. A Kínai Népköztársaság megszületése sokkot okozott Amerikában, hiszen az egyik legnagyobb háborús juss csúszott ki ezzel a kezéből. És a mai napig érezteti a hatását ez a sokkos állapot, elég Tajvanra és a körülötte kialakult feszültségre gondolni. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy a XX. század második fele még mindig a birodalmak kora volt, két nagyhatalom volt a színen: a Szovjetunió és az Egyesült Államok. Amerika úgy ítélte meg a második világháború végén, hogy neki egyelőre épp elég nagy falat lesz Nyugat-Európa, ráér harminc-negyven év múlva elfoglalni a földrész másik felét, azaz Kelet-Európát is. A tény, hogy felosztották maguk között a világot, nem jelentette azt, hogy lemondtak volna a másik fél fellazításáról, demoralizálásáról. A Truman-doktrína erről szólt.
– Ha Washington, hogy úgy mondjuk, beszáll a magyar forradalomba, talán nem kellett volna harminc-negyven évig várnia…
– A felkelők is azt hitték a Truman-doktrína és a Szabad Európa Rádióból áradó amerikai propaganda alapján, hogy ha ők az életüket áldozzák a szabadságért, akkor mögéjük áll a szabad világ. De a két nagyhatalomból, Amerikából és a Szovjetunióból nézve egészen másként festett a helyzet. Ők azt mondták, nehogy már a farok csóválja a kutyát, vagyis nehogy már vegye a bátorságot egy kis ország, és eldöntse, milyen úton halad majd a jövőben, melyik táborba akar tartozni! Majd mi leülünk és közösen megmondjuk, merre van az előre. Pontosan ez a forgatókönyv érvényesült Ausztria esetében, ahonnan az államszerződés megkötése után ki is vonultak a szovjet csapatok 1955-ben.
– Mit akart a Szovjetunió? Úgy tudni, hogy még október végén sem döntötte el, megtartsa-e, vagy elengedje Magyarországot…
– A Szovjetunió meg akarta tartani a saját birodalmi területét. Moszkva nagy jelentőséget tulajdonított a magyar felkelésnek. Mert precedens volt. Egyébként miután nem vagyunk szlávok, más a nyelvünk, más a kultúránk és a habitusunk is, ugyanúgy lemondhattak volna rólunk, ahogy lemondtak Ausztriáról. Persze ott nagyhatalmi megegyezés történt. A magyarok viszont önállóan léptek. Ez már veszélyes jelenséggé válhatott volna a szovjet birodalmon belül, hiszen mások, mondjuk a balti népek is példaként értelmezhették volna. A nagyhatalmak nem szeretik az ilyen precedenseket.
– Volt egy epizód, a rádió ostroma. Sokan azt kérdezik, miként kerülhettek egyik percről a másikra fegyverek a felkelők kezébe, amelyeket egy teherautóról osztogattak. És persze nemcsak a puskák érkeztek meg ilyen különös módon, hanem a lőszer is hozzájuk. Rendre felvetődik a gondolat, hogy valakik, akár a nagyhatalmak rendelték oda a fegyvert és a muníciót, provokáltak, azaz élessé és véressé tették ezzel a felkelést. Mi történt tulajdonképpen?
Schmidt Mária válasza és az interjú folytatása a csütörtöki Demokratában olvasható. Lapunk kapható az újságárusoknál vagy előfizethető itt.