Sem forradalmár, sem hazaáruló nem volt

Hám János Gyöngyösön született 1781. január 5-én. Egerben szentelték pappá, majd 1828-ban I. Ferenc apostoli király kinevezése nyomán a szatmári egyházmegye püspökévé. Az egriről 1808-ban leválasztott új egyházmegye igazgatási felépítése, hitéletének megszervezése nagy kihívást jelentett Hám Jánosnak, aki rövid idő alatt kimagasló eredményeket ért el.

Szatmár (ma Szatmárnémeti) városában irgalmasrendi kórházat, szegénygondozó intézetet, tanítóképzőt, kolostort, bentlakásos kollégiumot építtetett, a korábbi barokk templom bővítésével Hild József tervei alapján alig hét év alatt felépíttette a klasszicista Urunk mennybemenetele székesegyházat. De nemcsak a város, hanem az egész egyházmegye új erőre kapott hitben és szociális téren egyaránt.

Ez beleillett a reformkor pezsgésébe, Hám János azonban aggodalommal figyelte a politikai folyamatokat. Zsigerei legmélyéig konzervatív főpapként megrémítette a reformországgyűléseken egyre gyakrabban megütött radikális liberális hang, ezért nem fogadta kitörő örömmel az 1848. március 15-i forradalmat, amiben az ezeréves alkotmány megsemmisítésére irányuló törekvést látott.

Időközben,1847 szeptemberében Kopácsy József esztergomi érsek, hercegprímás visszaadta lelkét Teremtőjének, utódául 1848 júniusában V. Ferdinánd király (aki a népszerű, ámde teljességgel hamis közvélekedéssel ellentétben nemhogy nem volt gyengeelméjű, de kifejezetten magas intelligánciával rendelkezett, német anyanyelve mellett kiválóan beszélt csehül, franciául, horvátul, magyarul és olaszul, és kiválóan játszott több hangszeren) Hám Jánost nevezte ki a Batthyány-kormány egyetértévésel.

A márciusi forradalom után meglódult a magyar világ, Hám érsek kinevezése első percétől két tűz között találta magát, mivel a püspöki karral együtt közvetíteni igyekezett az udvar és az Egyház iránt legkevésbé sem barátságos, az egyházi vagyont és az iskolákat államosítani akaró pesti kormány között. A forradalmi rendszer felfogását jól jellemzi Kossuth Lajos véleménye: „a vallásos felekezetek az állammal szemben másnak nem tekinthetők, mint az egy hitet valló egyének szabad akaratából kifolyó önkéntes egyesületeknek. Fizessék papjaikat, tartsák fel iskoláikat, templomaikat, amint nekik tetszik, az államnak velük semmi köze. Nem ád nekik semmit. Ez az igazság.” (Kossuth Lajos iratai, Budapest, 1900, Kossuth Ferenc kiadása.)

Nem csoda hát, hogy Hám érsek csak jelentős nyomásra, meggyőződése ellenére, de a közbéke érdekében vállalta, hogy 1848. március 19-én, vasárnap az Országgyűlés két háza előtt Te Deumot, hálaadó szentmisét mutasson be a négy nappal azelőtti események tiszteletére.

A kormány és az udvar közötti növekvő feszültség egyre nagyobb aggodalommal töltötte el, annál inkább, mert a nemzetiségek is lázongani kezdtek. A sűrűsödő konfliktus feloldása érdekében az uralkodó királyi biztossá nevezte ki gróf Lamberg Ferenc altábornagyot, akinek fő feladata a pesti kormány és az azt törvénytelennek tartó, ezért seregével annak megdöntésére induló Joszip Jelacsity (és nem Jellasics, ahogy Petőfi hibás írásmódú verséből ismerjük) táborszernagy kibékítése volt, megelőzendő a fegyveres összecsapást. Ám a kinevezése miniszterelnöki ellenjegyzésére Batthyányhoz tartó Lamberg grófot a mai Erzsébet hídtól kissé délre egykor létezett hajóhídon (vagyis pontonhídon) a demagógok által feltüzelt tömeg meglincselte. Ez volt az a pont, amikor az események végleg túláradtak az alkotmányosság, a törvényesség korlátain, és visszafordíthatatlanná vált a fegyveres konfliktus.

Hám János és a magyar püspöki kar október 4-én körlevélben intette higgadtságra, nyugalomra, a haza és annak elöljárói iránti hűségre a híveket, és felirattal fordultak a királyhoz, kísérletet téve a béke helyreállítására. A közvetítésre a pesti kormány is kifejezetten kérte, mi több, fenyegetéssel kényszerítette a magyar főpapokat. „Az ideiglenesen kormányzó bizottság ezt a folyamodást nemcsak óhajtja, hanem követeli, sőt parancsolóan sürgeti is, és e szolgálat megtagadása esetén egy főpap sincs biztonságban arról, hogy nem fog-e Lamberg sorsára jutni” – írja Hám János a Szent István Akadémia kiadásában jóval halála után, 1928-ban megjelent emlékirataiban.

Az esztergomi érsek a forradalmi kormány iránti minden fenntartása ellenére így Pesten maradt, hogy korlátos befolyását latba vetve az egyre inkább elfajuló események ellenére is a békét munkálja. Ez, vagyis Pesten maradása lett később a bécsi körök személye iránti gyanakvásának és végül félreállításának alapja.

1848. december 2-án V. Ferdinánd király lemondott a trónról unokaöccse, Ferenc József javára, 1849. január 5-én pedig, miután a magyar kormány küldöttsége eredménytelenül tárgyalt vele, herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy csapatai élén bevonult Pestre. Ezen a napon Hám János a püspöki kar nevében a Ferenc József iránti hűségre és az uralkodói csapatok iránti engedelmességre szólította fel a híveket. E pásztorlevele miatt a Debrecenbe menekült forradalmi kormány hazaárulónak bélyegezte az esztergomi érseket (ahogy később a magyar életek ezreit megmentő katonazsenit, Görgey Artúrt is évtizedekig gyalázták hazaárulóként Kossuth mélységesen igazságtalan kirohanása nyomán), és lefoglalta minden vagyonát. Szatmáron, korábbi érseki székhelyén demagógok által uszított népgyűléseken gyalázták, felakasztását követelték, pedig Hám Jánost ezúttal is a hitből fakadó legtisztább békevágy vezérelte, olyannyira, hogy amikor Windisch-Grätz az egyházi javak terhére egymillió forint támogatást követelt katonái számára (összehasonlításul: a korban egy középosztálybeli polgár éves jövedelme nagyjából 500 forint volt), az érsek ezt kerek-perec megtagadta, és később, kényszerből is csak 8000 forintot adott át az osztrák tábornagynak a béke fejében. Ezt nyugodtan nevezhetjük Windisch-Grätz részéről egyfajta zsarolással végrehajtott rekvirálásnak is.

A forradalmi kormány csapatai el akarták fogni, hogy példát statuáljanak rajta, ezért ideiglenesen Bécsbe költözött, bár az osztrák fővárosban is ellenséges légkör fogadta. Mégis kihallgatást eszközölt ki Ferenc Józsefnél a béke és a rend mielőbbi helyreállítása érdekében, meggyötört hazája javára.

Az uralkodó jóindulattal volt iránta, az osztrák kormány azonban 1849. július 12-én megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket. E testületnek azonban ilyen jogköre nem volt, ezért Felix Schwarzenberg miniszterelnök nyomására és testvére, Friedrich Schwarzenberg prágai és salzburgi érsek győzködésére két nappal később végül lemondott tisztségéről; erre addig nem volt példa. Utódja Scitovszky János addigi pécsi püspök lett.

Hám János ezután – vagyontalanul, szegényen – püspökként visszatért Szatmárra, és folytatta építő munkáját. Néhányan tartottak tőle, hogy azoknak, akik a forradalom hevében ellene szónokoltak, halálát követelték, valamiféle megtorlásban lesz része. A Szent István Akadémia által 1928-ban Budapesten kiadott emlékirataiból tudjuk, hogy midőn bizonyos Gaál Mária kíméletet kért a köztéri gyalázkodásokban részt vevő fia számára, Hám János így felelt: „Üdvözítőnk példájának és a keresztény szeretet elvének szívből mindenkor és minden időben hódolván az említett méltatlanságokat szívesen megbocsátom és semmi büntetést nem követelek.”

A szatmári püspök 1851-ben a jezsuitákat, 1856-ban a ferenceseket telepítette le Szatmár városában, mindkét rend aktívan közreműködött az oktatásban-nevelésben. Hám János 1857. december 30-án hunyt el, boldoggá avatási eljárását a szatmári egyházmegye 1888 és 1905 közötti püspöke, Meszlényi Gyula kezdeményezte, a folyamat a trianoni békediktátum és következményei miatt megakadt, és csak Reizer Pál püspök 1990 és 2002 közötti egyházkormányzása idején indult újra, majd Schönberger Jenő püspök 2003 óta tartó főpásztorsága idején zajlott le az eljárás egyházmegyei szakasza.

Az utókor igazságot szolgáltatott a történelem viharában mindvégig Istent, az Egyházat és a nemzet békéjét szolgáló Hám Jánosnak. Ma Szatmárnémetiben utca viseli a nevét, működik a Hám János Római Katolikus Iskolaközpont, rendszeresen megrendezik a Hám János Napokat, az Urunk mennybemenetele székesegyház előtt pedig szobor őrzi emlékét.