Seuso különös titkai

Vajon hová lett a Bizáncból adóként érkező arany? Pár évtized alatt az a soktonnányi nemesfém, amelynek szerény bizonyítéka a Szikáncson előkerült néhány kilónyi verdefényes solidus? C. D. Gordon angol történész kiszámította, hogy a hunok 450-ig összesen 22 ezer font, azaz tíz tonna aranyat kaptak különböző címeken a bizánci birodalomtól. A hun néphez leginkább a díszes bronzüstöket kötik, amiket a kínai nagy faltól a Kárpát-medencéig terjedő vonulási úton százával találtak.

Komikus is lehetne akár, hogy ha valahol kincsre bukkannak, akkor az vagy római, vagy germán. Mintha Attila király és koldus népe a puszta földön hált volna, feleségei ruháikat a bokrok ágaira aggatták, hosszú hajukat pedig csak a bennük mászkáló kedves kis rovarok fésülgették, miközben a germán királyok aranypohárból ittak, ezüsttányérból reggeliztek, oszloptornácos palotában laktak, virágszirmokkal illatosított medencékben lubickoltak és a görög filozófusok műveit olvasgatták, avagy római költők elégiáit hallgatták rózsavirágos lugasaikban. Mert ők pompakedvelő, gazdag germánok voltak, akik a második honfoglalásig terjedő időszakot megtelítették a róluk szóló szép történetekkel. Bár ezt a tudományosnak tartott hipotézist régészeti leletek nem támasztják alá, mégis, az Attila király halálától az avar birodalom Kárpát-medencei foglalásáig tartó időszak a feljegyzések szerint aranyban dúskáló germánokkal van tele.

Vajon miért hagyták feledésbe merülni a tényt, hogy hunok éltek Európában? Még a ravennai császári udvart is háromszáz fős hun testőralakulat őrizte, Olympiusnak, a nyugati császárság mindenható miniszterelnökének parancsnoksága alatt. A római erődöket hun zsoldosok védték. A mai Hollandiában a mai Nijmegen melletti hegyen álló erődöt mindmáig Hunnerbergnek hívják. Nijmegen, Remagen, Dormagen hun katonai telephelyek voltak. Dormagenben, a római kori Durnomagusban a mai napig őrzik az ottani hunok emlékét.

A legutóbbi nagy port felverő, mert nagy költségek árán visszaszerzett, Seusóról elnevezett kincs esetén sem vetődhetett fel semmilyen kérdés, hiszen római az. Mi is lehetne más? Az egykori tulajdonossal kapcsolatosan sincsenek kérdések, bár azt sem tudjuk róla, hogy a SEVSO feliratot hogyan kell olvasni. Mert lehet az akár Sebso is. Azt sem tudjuk, ki volt az edények utolsó tulajdonosa, mert korántsem bizonyos, hogy a nevével jelzett tálat utoljára ő birtokolta volna. A tárgyak együtteséből világosan kiderül, hogy nem egyszerre, nem egy időben és nem egy helyen készültek. Az együttes gyűjtelékes, a különböző darabok különböző időkben készültek, még ha talán egyszerre érkeztek is utolsó tartózkodási helyükre. Csupa olyan darab, amelyek párhuzamait, a megfelelő analógiájú társedényeket leginkább hun temetkezésekből ismerjük. Ilyen tárgyakat a hun főemberek kaptak, szereztek, zsákmányoltak, birtokoltak, örököltek.

A nagy tál közepe: SEVSO neve, illetve a PERSAECVLA kifejezés jól kiolvasható

Egy Seuso-amfora és egy Concesti-leletből származó amfóra

Perescsepina-lelet korsója, egy Seuso-korsó és a Concesti-lelet korsója

Korsó analógiák hun sírokból: Óbuda Káptaladomb, Seuso, Perescsepina

A Pelso név előfordulásai

A Pelso név előfordulásai

1 2 3 4 5 6 7 / 7

Külön érdekesség – Mariel Mungo meghatározása szerint – az Antiókhiában készült tálon az a bizonyos PELSO felirat. A Sárvíz-parti palotából nemhogy a Balaton, de még a Velencei-tó víztükre sem látható. Pelso a mai hazai felfogás szerint a Balaton neve lenne, ám a Balaton víztükrét soha nem nevezték így. A Pelso elnevezés korabeli térképek tanúsága szerint a Fertő-tavat illeti. Plinius római földrajztudós az I. században Sopron vidékéről ezt írta: „Noricis iuguntur lacus Pelso, deserta Boiorum, iam tamen colonia Divi Claudii Sabaria et oppida Scarabantia Julia habitantur.” Kétségtelen, hogy a Fertő tavat nevezi „lacus Pelso”-nak. Ahogyan a középkori térképek is mind így jelölik, de lásd például Giacomo Cantelli da Vignola 1686-ban készített térképét vagy akár Tomka Szászky Hunnia Occidentalis 1751. évi földabroszát.

Ki volt Seuso? Férfi vagy nő? A tudományos szakértők mondták már karpnak, tráknak, római szenátornak, svévnek, gótnak. A nevét hordozó tálon a szövegben egyértelműen a PERSAECULA (perzsácska?) szerepel a PER SAECULA (kb. örökké, hosszan tartó) helyett, ami lehet véletlen elírás, de lehet zseniális szójáték is.

Ázsiában tucatjával lelünk Seso, soso, sseu, seos, sevos, sebos, sebeos, sevseco, seusecos neveket és nevezetűeket. Többek között Seos (Sebeos/Seveos), Abarui fejedelem vitéz katonáját vagy a Turkxanát elfoglaló Sausafár nevű királyt. A Britanniában szolgáló keleti eredetű lovas alakulat neve volt a „horsemen of ala Sebussiana”.

Nem nehéz érdekes párhuzamokat felfedezni az ázsiai hun hatalom és európai régészeti leletek között. Például a Győrött, a Széchenyi téri hun sírból előkerült Sabar kusansah bronzpénze, amelyik nyilvánvalóan Kusansahr területéről származik. Akárcsak a wolfsheimi híres lelet arany csüngője a rávésett „rthshr” névvel, amely nem lehet más, mint a hun–kusán uralkodónak, Artaxsharnak a neve.

A történelmi feljegyzések szerint a türkök betörtek Kusansahr területére (ezek a türkök hunok, hiszen itt a türk név a hunokat jelölő modernizálás), és Artaxshar kusansah ellenük harcolva esett el. Méltóságjelző nyakperece (torques) így kerülhetett a később Európába költöző és a Rajna-vidéki Wolfsheimig (Rheinhessen) eljutó hun vezér tulajdonába. Társlelete a Strasbourg melletti Mundolsheimban került elő, olyan vidéken, amelyet a mai térkép Hunsrück meg Zabergäu néven jelöl. Gabriel Groley, az Aube-i Akadémiai Társaság elnökének 1969-ben Troyes-ban megjelentetett műve is a hunok tömeges ottani letelepedéséről ír.

A Seuso-lelet hazai kormeghatározásával is gondok vannak. Amíg tudósaink ragaszkodnak a 375. évi elrejtéshez, addig ott, ahol megvizsgálták, az amerikai kutatók az üst aljáról vett korom C14-es izotópvizsgálata szerint az elrejtés felső időhatárát 614-re datálják… Nehéz túltenni magunkat a kortárs szerző, a Nibelung-ének költőjének dicshimnusza felett: „Nagy tágas palotában lakott a dús Etel / Költséggel s munkával sokra vitte fel, / Megrakta sok toronnyal, a terme számtalan / Közepe tág üregében nagy vigadója van / Töméntelen vendégre számítva épített: / Fogadni benne sokszor egy egész nemzetet, / Tizenkét dús királyt is, ki járta udvarát…”

Talán nem bűn gondolni arra, hogy a tizenkét dús király valóságos királyi edényekben dúskált a finom falatok után.
Persze a finom italokból is kortyoltak, akár kissé többet is. Az úgynevezett nomád kincsegyüttesek jellegzetes velejárói a korsók. Lám, a nagyszentmiklósiban is több található. A csészék hiányát magyarázza, hogy a kor lovas embere a sajátját az övére akasztva magával hordta. Enni pedig még Mátyás király udvarában is, bárha aranybillikomból, de kézzel ettek.

A Seuso-kincsegyüttes eredetére és vándorútjára van történeti bizonyság. Az V. század második felére a várhunok domináns szereplővé váltak, és amikor a perzsák 467–468-ban a kidariták maradékait is felszámolták, államuk megdöntésével, annak területein részben a perzsák, részben a várhunok osztoztak. Később belőlük, talán a segítségükkel alakul ki déli ütközőállamként a heftalita birodalom (hepta lita = hét törzs). Ekkortól a heftalita birodalom már a Szir-darjától Észak-India határáig, Gandharáig terjed, délnyugaton pedig a mai Közép-Afganisztán vidékéig. Az új birodalom száz évig a Selyemút leghosszabb és addig legveszélyesebbnek tartott szakasza felett gyakorolta a hatalmat és szedte a vámot.

Peroz szasszánida uralkodó idején a fehér hunok (heftaliták) egy ízben magát a perzsa uralkodót is fogságba ejtették. Hatalmas összeget követeltek váltságdíjként, ami az egész szasszánida birodalmat megrendítette, még az ősi ellenség, Bizánc segítségét is kérniük kellett, hogy a hatalmas összeget kifizethessék. A bizánciak szerint Perozt a hunoktól Zénon császár vásárolta vissza, és a hatalmas váltságdíjat ezüstedényekben fizette meg. Peroz fia, Kavád a hunokhoz került túszként, náluk nevelkedett évekig. Amikor évekkel később hazaengedték, apja azonnal a hunokra támadt, de életével fizetett bosszúvágyáért, Kr. u. 484-ben a heftaliták elleni harcban esett el.

Később Kavád, amikor trónjáról elkergették, a hunokhoz menekült, majd az ő segítségükkel kerülhetett vissza trónjára. Sevos lovas generálist igen gazdagon megjutalmazta, unokahúgát adta neki feleségül. A továbbvándorló hunok hozhattak magukkal kizárólag csak uralkodói tulajdonban tartható kincseket. A hun uralom Kárpát-medencéből való kiszorulását követően a darabok zsákmányként kerülhettek valamelyik germán király birtokába. A gót feliratok talán épp a zsákmányrész értékét jelzik a tálakon.

Kavád ajándéka volt az az arany tál is, amit ma Párizsban láthatunk, és oda­kerülése a rejtélyek rejtélye. A tál ugyan Khoszrau-tál néven szerepel a nemzetközi szakirodalomban, de a rajta ábrázolt uralkodó képe vitathatatlanul Kavádé. A piros-fehér-zöld üvegpaszta berakású tál ma ismert egyetlen párhuzama a nagyszéksóstói hun fejedelmi temetkezésből került elő. Párthiából Európába érkezése a hunokhoz köthető. Ahogyan a Seuso-készlet edényei is, köztük a nevét viselő, nászajándékul készült remekmívű dísztál is szinte bizonyosan hun közvetítéssel jutottak el a Sárvíz partjáig.

Korántsem hihetetlen, hogy az a párizsi tál azonos kincstárából származik, amit a korabeli kútfők egybehangzóan „multa et incomparabilia chlenodia regis Athylae”, azaz „Attila király idejétől kezdve gyűjtötteknek” mondanak. Az Árpádok ékköves csészéje is szerepel a leltárban, amit a Continuatio Praedicatorum Vindobonensium az 1276-os évnél felsorol. A scutella (a latin scutumból) világosan pajzsformát említ, nem kelyhet, és nem poharat. Arról külön nem is szólva, hogy a tál kőberakásainak a színei piros, fehér és zöld. De erről majd egyszer máskor.