Egy olasz merénylő 127 éve ezen a napon szúrta szíven Sisit
„Éljen az anarchia!” – a merénylet, amely megrendítette Európát
1898. szeptember 10-e fekete napként vonult be a történelembe. Ezen a kora őszi délutánon, a svájci Genf tóparti sétányán egy olasz anarchista, Luigi Lucheni szíven szúrta Erzsébet királynét. A gyilkosság híre villámcsapásként érte Európát. Magyarországon különösen mély volt a gyász: évszázadok óta nem akadt olyan királyné, mint Sisi, aki ennyire közel került volna a magyar nép szívéhez.
Erzsébet 1837-ben született Bajorországban, a Wittelsbach-ház egyik oldalágában. Harmadik gyermek lévén senki sem számított arra, hogy egy napon Európa egyik leghatalmasabb trónjára kerül, ám a sors másként akarta. 1853-ban Ferenc József császár Bajorországba utazott, hogy feleségül kérje Ilonát, a család legidősebb leányát. Az uralkodó szívét azonban a 16 éves Erzsébet rabolta el, annyira, hogy alig egy év múlva, 1854 tavaszán Bécsben összeházasodtak.
A tündérmese azonban hamar szertefoszlott. A fiatal császárné a Hofburg szigorú világában idegennek érezte magát. Anyósa, Zsófia főhercegné – akit sokan csak „a bécsi udvar egyetlen férfijának” neveztek – minden pillanatban éreztette vele alsóbbrendűségét. Gyermekeit elszakították tőle, sőt, elsőszülött kislányát, Zsófiát egy magyarországi út során elveszítette, amit a környezet Erzsébet hibájának tudott be. A császárné magányba és depresszióba süllyedt, betegségek gyötörték, s végül hosszú utazásokban keresett menedéket.
Barátság Andrássy Gyulával
A hatvanas években új erőt gyűjtve Sisi fokozatosan kiharcolta önállóságát. Ebben az időszakban fordult különösen nagy figyelemmel Magyarország felé. Barátságot kötött Andrássy Gyulával, akinek politikai érzékét nagyra becsülte, és
sokak szerint maga is hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjön az 1867-es kiegyezés.
Nem véletlen, hogy koronázására Budán, a Nagyboldogasszony-templomban került sor: a magyar nemzet őszinte rajongással ünnepelte királynéját.
Gyakran tartózkodott Gödöllőn, a Grassalkovich-kastélyban, amelyet nászajándékként kapott. Magyarországon való jelenléte nem csupán politikai gesztus volt, hanem személyes menekülés is: itt érezte magát szabadnak, itt találta meg azt a szeretetet, amelyet Bécs rideg falai között nélkülözött.
Ha valaki, hát Erzsébet tudta, milyen az igazi fájdalom. Lánya halála után 1889-ben újabb csapás érte:
Rudolf trónörökös Mayerlingben vetett véget életének.
A királyné soha nem heverte ki fia elvesztését. Ettől kezdve csak fekete ruhában jelent meg, magát „Mater dolorosának”, szenvedő anyának nevezte, és inkognitóban járta a világot. Korfun felépíttette az Achilleiont – a pompás kastély szintén menekülés volt a valóság elől.
Álnéven, álruhában is felismerték
1898 szeptemberében ismét úton volt. Frankfurtban fagylaltot és perecet vásárolt, a Genfi-tó partján sétálgatott, álnéven, szinte észrevétlenül. Csakhogy
a Beau-Rivage szálloda tulajdonosa felismerte, másnap pedig már az újságok is közölték: az osztrák császárné Svájcban tartózkodik.
A hír olaj volt a tűzre. Luigi Lucheni, egy nincstelen olasz anarchista, eredetileg egy másik arisztokratát akart megölni, de mivel az lemondta útját, Erzsébetet választotta célpontnak.
Szeptember 10-én délután, amikor a királyné udvarhölgyével, Sztáray Irmával a kikötő felé indult, Lucheni egyszerű járókelőnek álcázva beléjük ütközött. Senki sem sejtette, hogy a férfi kezében egy élesre fent reszelő van. A döfés kicsi sebet ejtett, Erzsébet felállt, sőt továbbment, felszállt a hajóra. Csak később derült ki: a szúrás közvetlenül a szívét érte. Mire orvost hívtak, már késő volt.
„A legszebb, legnemesebb, legtöbbet szenvedett lélek hagyta el a földet”
– írta Irma, aki karjaiban tartotta haldokló úrnőjét.
A hír hallatán Lucheni felkiáltott: „Éljen az anarchia!” Börtönben töltött évei alatt maga kérte, hogy végezzék ki, de helyette életfogytiglant kapott. 1910-ben saját nadrágszíjával vetett véget életének.
Országos gyász
A gyász országszerte hatalmas volt. Erzsébet holttestét különvonat vitte Bécsbe, ahol szeptember 17-én a kapucinusok templomának kriptájában helyezték örök nyugalomra, fia, Rudolf mellé. Magyarországon települések, utcák, parkok vették fel a nevét – Pesterzsébet például a mai napig őrzi emlékét.
Mark Twain, aki éppen ekkor járt Ausztriában, így írt egyik levelében:
„Még Julius Caesar megölése sem rendítette meg olyan nagyon a világot, mint Erzsébeté.”
Talán túlzásnak tűnik, mégis pontosan érzékelteti, milyen űrt hagyott maga után.
Sisi egyszerre testesítette meg a szépség, a szabadság és a szenvedő anya eszményét. A magyar népi emlékezetben alakja máig él: regények, filmek, zeneművek, sőt turisztikai látványosságok idézik fel alakját. Az évtizedek alatt szinte mesebeli figurává vált, olyannyira, hogy a valóságos, gyakran megtört, magányos asszony képe lassan a legendák ködébe veszett.
