Budapesttől egyórás út a bélápapusztai tanya. A fővárosból utazónak a dimbes-dombos kanyargós utakról, a büszke szőlősorokról s az utazókat védelmező, végtelenbe mosolygó kőszentekről egy kicsit Somogy jut az eszébe. S ha valaki Etyek felől érkezik, ráadásképp csodálatos látvány fogadja: a hajdani kastély felé vezető utat gyönyörű ősplatánfasor szegélyezi – a méteres derekú, hatalmas faóriások talán vagy kétszáz éve figyelik az idő múlását.

A falvakat elhagyva folytatódik a romantikus hangulat. A tanya felé kanyargós szolgálati út vezet, mellette tágas karámok, békésen nézelődő lovakkal. Három család él a dombok, az erdő és egy kis szántó ölelte hatalmas területen: három ház, három külön háztartás, ám a lakók mindennapjai szervesen összefonódnak.

Háromszor öt

Egyedül nem is menne, hiszen minden családnál öt gyerek van, vagyis összesen tizenöt csemete. A legnagyobbak tizenkét évesek, a legkisebbek bölcsődés korúak,mindenkinél szinte ugyanabban az évben érkeztek, sorban. Míg a nagyok a közeli iskolába, óvodába járnak, a kicsik még otthon vannak, így a háziasszonyok óriási energiával tartják kézben a családot és a tanya életét – ők a mindennapokban, férjeik pedig szakmájukban állnak helyt.

Tizenöt gyerek ugyanis hallatlanul nagy szervezőmunkát igényel – nemrég egy Excel-táblázatot szerkesztettek a számítógépen, hogy abban rögzítsék a különböző elfoglaltságokat, különórákat, edzéseket. – Évek alatt tökéletesítettük – mutatják nevetve.

A jókedv egyébként a tanyán valahogy ragályos. Az itt élők személyiségéből is sugárzik, de a kulcs inkább a természet állandó és meghitt közelsége. A gyerekek nem néznek tévét, helyette inkább a számukra végeérhetetlen földeken kóborolnak.

A legkisebb, Berci, két és fél éves, de már „vadászni” jár, amihez nincs másra szüksége, mint a Jézuskától kért fapuskára és sok sétára, hogy kedvére figyelhesse képzeletbeli zsákmányát. A többiek sem maradnak ki, csapatokban járják a vidéket, télen a kis tavon korcsolyáznak, ha van hó, akár a lovas szánt is kipróbálhatják.

A nagycsaládban az ünnepek is egészen más dimenzióban telnek. Télen közösen készülnek a disznóvágásra, később a meghitt családi szenteste után együtt is ünnepelnek, a szilveszterről nem is beszélve. Ráadásul majdnem minden hétre jut egy-egy névnap, születésnap – ami rendkívül erős kovásza közösségüknek.

Ahogyan a természet és az állatok szeretete is. Az állatorvos Jármy Miklósék házában akárhová néz az ember, mindenhol a lovassportra emlékeztető relikviákat, képeket lát. A gyerekek pedig szívják magukba ezt a világot, a nagyobbak lovasversenyeken indulnak, sőt már az ötéves Kinga is megnyerte élete első aranyérmét a Magyar Póniklub Szövetség egyik versenyén, és büszkén mutatja is mindenkinek az érte járó kupát.

A gyerekek közt egyébként Kinga a fő állatidomár, Erzsikével, Csilla lányával együtt nevelik a kiscicáikat, ugyanis macskából akad bőven a tanyán – az istállóban az egerek miatt különben is mindig jól jön egy.

A ló szeretete persze nem véletlen, Jármy Miklós ugyanis állatorvosként főként sportlovakkal foglakozik.

– Nemcsak az itteni állomány ellátása a dolgom, hívnak az ország számos pontjára és gyakran még külföldre. A Nemzetközi Lovas Szövetség megbízásából jutottam el például az athéni, majd a lovas számoknak Hongkongban helyt adó pekingi olimpiára – meséli Miklós.

Felesége, Kata művészettörténet szakon végzett ugyan a bölcsészkaron, de mostanság inkább a lovakkal foglalkozik. Ő edzi a nagyobb gyerekeket, emellett szobrászkodik és fest, sőt a nappaliban duruzsoló zöld kerámiás cserépkályhát is ő tervezte.

A művészet és a lovak – e két szál volt a legerősebb Katáék családjában, édesanyja ugyancsak művészettörténet szakon végzett, édesapja pedig egykor a Bábolnai Állami Gazdaság Szépalma pusztai ménesének telepvezetője volt. Kata testvére, Judit ugyancsak kiveszi részét a lovak körüli teendőkből, ő angol–német szakos bölcsészként nyergelt át erre a területre. Most éppen a környékbeli csemetéket is összeterelő lovasfarsangra készülődnek, nyáron pedig rendszeresen szerveznek lovas és történelmi táborokat. Számukra mindez nem egyszerűen sport, hanem életforma. S ennek naponta látják a kicsikre gyakorolt jótékony hatását.

– Az állat mindennapos gondozása fejleszti a kötelességtudatot, a gondoskodást, ami kitartásra, rendre nevel. Ennyi kiskamasszal különösen nagy segítség a már korán beépült felelősségérzet, feladattudat. A gyerekek nem kallódnak, inkább a különböző lófajtákról olvasnak, mert ez mozgatja a fantáziájukat – magyarázza Miklós.

A délutánonkénti közös edzés mellett mindenki tanul zenét is, habár van tévékészülék, antenna híján, ami szándékos, azon csak filmeket néznek – közösen. Az internet is jobbára csak nyáron fér az életükbe. Feszes a tempó, de meg lehet szokni. Inkább az édesanyák számára nagyobb feladat tartani az iramot s irányítani a népes gyereksereg életét: a külön e célra vásárolt, egykor egy bábtársulatot kiszolgáló kisbusszal mindennap más anyuka viszi a nagyokat Bicskére, a Szent László Általános Iskolába.

A kicsik a családias légkörű tabajdi óvodába járnak, amelyet még a Medgyessy-csomag idejében, a helyi iskolával együtt egy huszárvágással visszavett a református egyház. Meg is javult az iskola színvonala, sőt visszaállították a felső osztályokat is. Délután pedig hasonló a menet: az aznapra beosztott édesanya felügyelete alatt mennek a különórákra s érkeznek haza több turnusban a gyerekek.

Tarokktól a lovakig

Hogyan kezdődött a tanya élete? Hát a hétfő esti tarokkpartikkal, mondja mosolyogva Miklós, amiben egy kis igazság azért van. A három családfő ugyanis minden hétfő este összeül tarokkozni, sőt az újabb tervek szerint beiktatnak még egy borozós-kártyás estét, ha nincs éppen vadászidény. A barátság tehát régi, ám e vadregényes magyarázatnál a megvalósításhoz azért jóval több kurázsi és persze pénz kellett.

Az elhagyatott majorság eredeti épületére, amelyben most Juditék laknak, lerobbant állapotban találtak rá a kilencvenes évek elején.

– A szocializmusban a kúriák nagy része az ittenihez hasonló sorsra jutott. Ebben is volt minden, a csirkeóltól a tűzoltókészülék-töltőüzemig – mesél az épület történetéről Miklós. – A rendszerváltás után egy német beruházó akart itt golfpályát, szállodát építeni. Szerencsénkre a német egyesítés miatt nem jutott hozzá a remélt pénzekhez, így mindent félbehagyott. Nekünk azonban mégiscsak nagy könnyebbség volt, hogy itt-ott álltak már a falak s a tető egy része. A mostani lovarda falazata is megvolt, az lett volna eredetileg a szálloda. Összességében az egész úgy nézett ki, mint egy modern Pompeji, használható helyiségek nélkül.

Miklós és Kata évekig jártak ide, mire végül Juditékkal közösen lehetőségük nyílt megvenni a területet. Már kezdetben világossá vált, hogy a legnagyobb kihívás nem ez volt, hanem az újjáépítés, otthonteremtés, amit már végképp nem egy átlagos, Kádár-korszakot túlélt középosztálybeli család pénztárcájához méreteztek.

– A lóistállónak, ami eredetileg a téeszé volt, éppen azon a télen lopták le a tetejét, mikor az egészet Kristóf sógoromnak megmutattam. Ő mindig is nagyvárosban lakott, nem is gondoltam, hogy képes lenne vidéki körülmények között élni. Aztán mikor megnéztük együtt, bár nem volt még fasor és út sem, a völgy varázsa azonnal megfogta őt is. Én pedig már évekkel azelőtt beleszerettem a táj hangulatába.

– Valóban ilyen helyszínt kerestünk mi is, mert már a házasságunk elején tudtuk, hogy nagy családot szeretnénk – mondja Judit.

Ők költöztek ide legelőször, a mérnök-közgazdász férj budapesti munkahelyét cserélte fel a vidéki életre: amikor Tabajdon a volt téeszt eladták, a bátyjával együtt megvették, s most ott dolgozik. A harmadik család költözött ki utoljára, ám annak is van vagy már nyolc éve. Őket baráti szálak fűzik ide, és most már keresztszülők is. Csilla családorvos, jelenleg gyesen van, férje, dr. Kállay Tamás pedig traumatológus egy budapesti kórházban. Ő az egyetlen, akinek távolabbi munkahelye van, ám a hektikus munkabeosztás miatt mégsem kell minden egyes nap a fővárosba autóznia. És mivel az ügyeletek miatt sokszor két napig nem jön haza, gondosan figyel arra, hogy a végre otthon töltött idő kizárólag a családjáé legyen.

Véletlenek márpedig nincsenek

S bár e vidékhez egyik családnak sem volt zsigeri, személyes kötődése, hiszen mindannyian a keleti, szabolcsi országrészből származnak, a családi legendáriumból felbukkanó két kis történet bizonyítja, hogy véletlenek márpedig nincsenek.

– Judit és Kata édesapja ménesvezető korában vett magának egy Lotti nevű lovat, amely aztán a család kedvence lett, azzal versenyeztek a lányok még Zircen – mesél tovább Miklós. – Lottikát ugyan apósom Baracsról hozta, de tudtuk róla, hogy nem ott született, hanem valahol másutt Fejér megyében. Amikor elkezdtünk itt építkezni, magunkkal hoztuk az állatot is, ám még nem volt rendes istállónk, így megkértünk a faluban egy embert, hadd kössük be hozzá átmenetileg. Amikor ez a Ficsor Jóska, aki annak idején még dolgozott az itteni ménesben, meglátta, rögtön felkiáltott, hogy hiszen ez a Lizi lánya. Kiderült, hogy az a bizonyos Lizi itt volt tenyészkanca, és amikor felszámolták az állományt, Lottika először Baracsra került, majd Zircre Katához és Judithoz. Emellett egy másik emlék is felbukkant a régmúltból: a família számon tartja ugyanis, hogy a Katák nagyapja egykoron intéző volt József főherceg valamelyik alföldi birtokán. Amikor azonban jött a front, a család kénytelen volt nyugatra menekülni, így a testvérpár édesapja itt, Göböljáráson, Alcsút és Etyek közt született, egy másik főhercegi birtokrészen.

Mutika, a dédanya emlékiratai – amit ezerszer olvasott már mindenki a családban – is azzal kezdődtek, hogy „reggel átmentünk Bélápára, mert ott ígértek nekünk almát.” Később persze senkit nem érdekelt, mi volt az a Bélápa, csak az ideköltözés után jöttek rá, hogy pont ez a tanya, ahova a sors „kacskaringós” keze visszavezette őket. Még akad is a kertben olyan almafa, ami abból a bizonyos gyümölcsösből maradt.

A földhöz és a vidéki életforma iránt mindig is vonzalmat érző Miklósékat mindez csak tovább erősítette döntésük helyességében, később pedig a szerencse is hozzájuk szegődött, hiszen a rendszerváltást követően az addig mostohán kezelt lovassport – a civil szféra kezdeményezésének köszönhetően – újra fejlődésnek indult.

– A résztvevők, nevezők száma egyre no: ha csak az öt éve útnak indított Póni Klub versenyeit nézzük, a versenyeken több száz induló van a legkülönfélébb korosztályokból, a legkisebbektől egészen a kiskamaszokig – mondja bizakodva Miklós.

A lovas ágazat egyik része a lovassport, illetve a sportlótenyésztés, amelyben a tanyán élők leginkább érintettek. A most novemberben elfogadott Új Nemzeti Lovas Programban és a Nemzeti Lovas Szövetség elnökének, Lázár Vilmosnak szakértelmében reménykednek ok is – na és abban, hogy ennek megvalósításához lesz elegendő anyagi fedezet.

A lótartás ugyanis nem csak hobbi, 5-8 lovanként már főállású munkahelyről beszélhetünk. A mai átalakult mezőgazdaságban pedig szégyenszemre nem sok állattartó van, itt, a Váli-völgyben is a lótartás a legerősebb, persze nem klasszikus mezőgazdasági célból. De ahhoz is rengeteg pénz kell, hogy egy-egy lovarda alkalmazni tudja a megfelelő szakembereket: lovászt, edzőt, állatorvost, patkolókovácsot, szíjgyártót. Pedig az állatok tartása nemcsak úri passzió, hanem fontos mezőgazdasági cél is, mert rászorítja a gazdát a kaszálásra, a környék rendben tartására. S ez olyan, mint egy nagy, közös társadalmi társasjáték, amelynek köszönhetően megváltozik az egész kultúrtáj – hiszen művelni, használni kezdik.

Itt, Bélápapusztán sem egyszerű mindehhez előteremteni a feltételeket. A bokszok nagy részében ezért nemcsak saját lovak vannak, hanem bértartásban élő állatok is. A legidősebb bértartó nyolcvanhat éves, vonattal, busszal jár ide Budapestről, amikor csak kedve tartja.

– Ha ennyi saját állatunk lenne, garantáltan csődbe mennénk – erősíti meg Miklós is, majd hozzáteszi, még mindig áll a régi vicc: hogyan lehet egy kisebb vagyonra szert tenni lótartással? Hát, egy nagyobb vagyonból. Mert ha a gyűjtőszenvedély beindul, nehéz abbahagyni.

A hétszeletes torta

Az állatok és a tanya irányítása tehát eleve sok tennivalót igényel, az igazi művészet azonban a nevelés, az olykor igencsak feszes napirend betartása, s persze az, hogy a gyerekek személyiségét hagyják kibontakozni, miközben a kicsik az egészséges szabadságot is megtapasztalhatják. Ehhez a nagyszülők segítsége is elengedhetetlen, de kell még valaki, akinek kezében ott van mindennek a kulcsa. Kata az égre mutat.

– A Mindenható nélkül nem tudnánk ezt az óriási feladatot nap mint nap ellátni. Nekünk a házasság szentsége nem papírforma, a gyerekeket Isten ajándékának tekintjük. És az, hogy tudjuk, van fent valaki, akinek szeretetében bízhatunk, a legnehezebb helyzeteken is átsegít – mondja kedvesen.

– Az anyaság természetesen sok lemondással jár, de cserébe gazdagabb lett az életünk, hisz mindegyik gyerek egy külön kis egyéniség – teszi hozzá Judit, majd Csilla veszi át a szót.

– Mi a fontos az ember életében? Mindez csak nézőpont kérdése. Sokszor úgy érzem, ha nem lenne öt gyerekem, sokkal tökéletlenebb lennék. A tőlük kapott szeretet pótolhatatlan, a közösen megélt pillanatok pedig óriási erőt adnak. Miközben anyának lenni mindennapos küzdelem, ám a vitákat, konfliktusokat is könnyebb közösen elrendezni. Amikor visszanézek, akkor sem a nehézségeket látom. Talán azért, mert hívő ember vagyok, ahogy itt mindannyian.

S ahogyan az anyaságról vallanak, Katának eszébe jut egy megható történet.

– Tavaly karácsonykor súlyos betegséggel kórházba kerültem, egyik napról a másikra leestem a lábamról. Azt a szentestét mégsem felejtem el soha, hiába feküdtem bent a kórteremben. Mikor a család eljött meglátogatni, ajándékot kaptam tőlük, amelyhez mindenki saját kezűleg készített valami apróságot. Éreztem a felém áradó figyelmet, szeretetet, és mennyei nyugalom szállt meg. Tudtam, ha valami bajom lenne, ez a család akkor is működne tovább, s ez óriási erőt adott a továbbiakban. Világosan láttam az életemet, helyére került minden, megértettem, mi az értékes, a fontos és mi a talmi – emlékszik vissza Kata, majd hozzáteszi, függetlenül attól, a gyerekek hova vetődnek az életben, a szép gyermekkor, e tartalmas, szeretettel teli együttlét mindig megmarad nekik.

Az erős közösségből, az összetartó családi háttérből, töltekezhetnek majd, bárhová vetődnek, mondja még, és egy példát is említ.

– A nagymamámnak csodálatos gyerekkora volt, de jött a háború, majd minden vagyonukat elvesztették az államosításkor. Ennek ellenére képes volt mindennek a pozitív oldalát látni, mert a szép gyerekkort vitte magával, amivel túlélte a nehézségeket. Az 1944-ben született édesapám generációja már nem volt ilyen szerencsés, csak az élet árnyoldalait látta. Nem is bírt a kommunizmussal zöld ágra vergődni, végül hiába jött a rendszerváltás, belerokkant szegény. Sosem tudta feldolgozni, hogy a politika elvette tőle a lehetőségeit.

A gyerekek összetartó közösségének ezenfelül gyakorlati hozadéka is van. A kicsiknek nincsenek beilleszkedési, szociális vagy magatartási problémái.

– Hiába írja például a másikat – említi Judit. S ha pedig a gyerekek közt vita van, mielőtt a felnőttek odaérnének, már meg is oldják: ez a tolerancia legjobb iskolája.

– Az első gyerek persze óriási váltást hozott az életünkbe, aztán ahogy sorra jöttek a többiek, sorra csökkentek a nehézségek is. Viccesen azt mondhatnám, az ötödiket már észre sem vettük, annyira természetes volt a jelenléte. Az első csemeténél persze még kicsit stresszes az ember, a harmadiktól viszont már babázik, belejön a gyakorlatba, oldottabbá válik, nem akar túl lenni az egyes időszakokon, hanem teljes szívével megélni azokat – teszi még hozzá Judit, nem titkolva azt sem, hogy azért öt gyerek minden életkorban megkülönböztetett figyelmet követel magának az édesanyjától – ami bizony időnként embert próbáló feladat.

– Egy kedves barátnőm, Kálmán Kinga építész, aki a gyermekeinket keresztelő lelkészbarátunk felesége, hatgyermekes édesanya, mondott egyszer egy nagyon igaz dolgot – fűzi tovább a szót Kata. – Ő úgy képzeli magát, mintha egy torta lenne, amelyből minden gyerekének jut egy szelet. Amikor valamelyiknek nagyobb szüksége van rá, az kicsit többet kap, míg annak, aki jól van, arra az időre elég a kevesebb. A férjnek is jut mindig egy vékony szelet, végül az alig látszó kis maradékot kapja ő maga. Az élete azonban neki, ahogy nekünk is, így kerek.

Farkas Anita, Szentei Anna