A katonaság hatalmas kultúraképező erő
Somogyi Győző, a szellemi vezető
A Magyar katonai hagyományőrzés úttörői, jeles alakjai címmel cikksorozatot indítottunk a demokrata.hu-n. Fülöp Tibor Zoltán írása.A Kádár-korszak több mint három évtizedes regnálásának már hanyatló harmadában, amikor a gorbacsovi glasznoszty még váratott magára, és amikor az egykori kőművessegédből lett kultúrpápa befolyása még érvényesült, amikor még aczélos akarattal lehetett „elzárni csapokat”, mi akkor szerveztünk barátaimmal lovas expedíciót a IX-X. századi kalandozó magyarok útján, vagy ahogyan ma mondanánk, a nemzetbiztosító hadjáratok mentén Nyugat-Európába. A készülődő expedíció fotográfusa, Veres Tamás, egy Rózsadombon időző társaságban ismerte meg Somogyi Győzőt, aki, miután tájékozódott grandiózus elképzeléseinkről, lelkesen vállalkozott a szükséges, de még be nem töltött történészi szerepkör ellátására.
Azonban hiába leveleztünk és kaptunk zöld lámpát a tervezett út mentén öt nyugat-európai ország szinte valamennyi érintendő településének polgármesterétől, 1984-ben és 1985-ben expedíciónk nem jöhetett létre. Igaz, mi is érzékeltük, de később jól értesült helyről tudtuk meg, hogy a csapot bizony még időben elzárták. Ám szervezői lendületünk nem volt hiábavaló, hiszen ez az akarat vezetett hamarosan a ’48-as katonai hagyományőrző mozgalom útnak indításához, amelynek kézikönyvét – amelyből a katonai hagyományokat felvállalni kívánók felszerelkezni és öltözködni tudtak, amelyből mesterek és a szabók dolgoztak – a Barcy Zoltán hadtörténész és Somogyi Győző festőművész közös munkájának eredményeképp 1986-ban megjelent, „A szabadságharc hadserege” című könyv segítette.
„Minden gyerek így van, de én így maradtam”
Győző már négyéves korában kezébe kaparintott papírt, ollót, ceruzát, és elkezdte kivágni papírból a kis katonákat. Először csak az összegyűrt takarón, később a saját maga által készített terepasztalon csatákat játszott le. Így meséli: „Minden gyerek így van, de én így maradtam. A katonaság iránti olthatatlan szenvedélyem, amely azóta sem lanyhult, két forrásból táplálkozik. Az egyik a művészet, a másik a történelem. Amikor még a képzőművészeti szakközépiskolában tanultam, ráébredtem, hogy a katonaság hatalmas kultúraképező erő. Gyönyörű szépség van az egyenruhákban, a lovakban, a katonák felvonulásában, a katonazenében, és mindez egy óriási esztétikai tartalmat hordoz.”
Ugyanakkor pont a gyerekkori papírkatonásdi keltette fel Győző érdeklődését a történelem iránt. Hogyan néztek ki a régi katonák, mi is történt a valóságban? Ezek és hasonló kérdések vezettek oda, hogy felnőtt korában a katolikus teológián történelmi doktorátust szerzett. Először a népvándorlás korban merült el, később Bizánc históriájában, végül a magyar történelemnél kötött ki, felfedezve, hogy sok fehér folt és lyuk van a mi csodálatos múltunkban. „A legnagyobb hatást azonban a régi szerzők gyakorolták rám, például Rákosi Viktor ifjúsági regényei. Az én gyerekkorom az 1940-es, ’50-es évekre esett, amikor a magyar történelem lényegében be volt tiltva. Akkoriban egyetlenegy történelmi eseményt, 1848-at engedélyeztek mint haladó hagyományt, de hogy például hogyan néztek ki a honvédek, azzal senki sem törődött. A korai filmek vagy operettek nevetséges huszárfigurákat hoztak elő. Engem érdekelt maga a valóság – kutatásba kezdtem és csodálatos világ nyílt meg előttem.”
Első találkozásunk a Téka táncházban
Mint a magyar katonai hagyományőrzés úttörői közül oly sokan, Győző is a táncház mozgalomban találta magát a ’70-es években. Megismerkedésünkről így beszél. „Jelen voltam már az első nyilvános táncházon a Kassák Klubban, és ahogy a katonásdi és a hadászat, a magyar népzene is szíven talált. Amíg Budapesten éltem, éveken át jártam a táncházakba, és éppen a Téka táncházban ismertem meg azt a fiatalembert, Fülöp Tibort, aki már akkor huszárságról ábrándozott. 1985-ben alapítottuk meg az első hagyományőrző csapatot. Ez volt a Történelmi Lovas Egyesület, és ezzel indult valójában az egész ’48-as hagyományőrző mozgalom. Én pont akkor dolgoztam A szabadságharc hadserege című képeskönyvemen. A kettő így találkozott. A táncház mozgalom adta azt a lelkesítő hátteret, és azt az ismeretséget, azt a társaságot, azokat a típusú fiatal férfiakat, akikben én a huszárokat megláttam.”
Salföld, Sümeg és a huszárok
A ’80-as évek közepén Somogyi Győző, szobrászművész feleségével, Korényi Dalmával a Balaton-felvidékre, pontosabban a Káli-medencébe, Salföldre költözött. Életmódjukat félig a művészet, félig a gazdálkodás határozta meg. A katonai hagyományőrzés is itt lett életük része igazán. „Salföldre költözve megismerkedtem a környék lovas embereivel, akik közt volt profi lovas versenyző is, de többnyire, úgy, mint én, akkor költöztek falura, és kezdtek a ló iránt érdeklődni. A Történelmi Lovas Egyesület lovasai 1990-ben, épp a taxis blokád idején érkeztek egy Balaton-felvidéki lovastúrájuk utolsónak szánt állomására, a Káli-medencébe. Öten voltunk helyi lovasok, akik fogadtuk őket még Tapolca-Diszelben, és átvezettük őket a Salföld közeli Kisörspusztára. Ekkor erősödött meg bennünk az elhatározás, hogy huszárcsapatot állítunk ki. Vak vezet világtalant alapon kezdtük el a gyakorlást, ám az egyenruháink hitelesek voltak az én kutatásaimnak köszönhetően. Így alakult meg 1991-ben az azóta is nagyszerűen működő Balaton-felvidéki Radetzky Huszár Egyesület, melynek központja Sümegen, a Padányi Bíró Márton veszprémi püspök által építtetett, közel 300 éves barokk püspöki Váristálló lett.”
Még egy huszárcsapat kiállítása megfogant Győző gondolai között, amely kinézetét és „korát” tekintve, eltér a köztudatban szereplő huszár alakjától. Erről így emlékezik: „Később egy régebbi kort akartam feléleszteni, a török hódoltság korát, és ezen belül is a kopjás huszárságot, amelyet sem filmekben, sem képeken nem ábrázoltak, holott tudtam, hogy kétszáz éven keresztül a magyar huszár hosszú kopjával harcolt, amit csak az 1700-as évek elején tett le. Itt Salföldön, akkor megszerveztem a Salföldi Kopjások csapatát, amely a XVI-XVII. századi végvári vitézek harcmódját és viseletét rekonstruálja. Persze a hagyományőrzés itt nem szerencsés szó, hiszen élő hagyománya már nem volt ezeknek a dolgoknak – viszont felélesztettük. Hál’ istennek, elég ismeret állt a rendelkezésünkre.”
Salföld nem csupán bázisa a kopjásoknak, de példaértékű utánpótlásnevelés is zajlik ott.„Korosztályonkénti egyhetes táborokban, fokozatosan tanítjuk a gyerekeket lovagolni, az úgynevezett suttogó módszerrel, amely élénk ellentétben áll azzal a durva eljárással, amit én ifjú koromban a lovardában tapasztaltam, és amiért annyira elment a kedvem a lótól. Ezek a lovak végtelenül szelídek, a gyerekekhez szoktak, akik a ló hasa alatt mászkálnak, felemelik a patájukat, szőrén vágtáznak rajtuk. Kialakult így egy utánpótlásképzés, és ezt tartom a mi tevékenységünk legfontosabb részének. Ez az egész játék, egy közösség, ahová mindenki a családját is hozza. Egymás feleségét, gyerekeit ismerjük, hiszen a huszárkiképző táborokba a huszárgyerekek jönnek el elsősorban. Sok házasság született, a szerelmek sokaságáról nem is beszélve, és mindenképpen ez élteti a mozgalmat. Ha nem akarjuk, hogy ez egy nemzedék hobbija legyen, akkor be kell vonni a családot is.”
A hagyományőrzésben töltött közel negyven esztendőből Győző végkövetkeztetése reménykeltő. Vallja, hogy semmi sem veszett el végleg. A múlt újraélhető és újraéleszthető. Ez a magyarság számára egy vigasztaló üzenet, hogy mindig újra talpra lehet állni, és mindig újra és újra létre lehet hozni azt a csodát, amit magyar kultúrának nevezünk.
A nemzet művésze
Somogyi Győző a ’60-as években a budapesti Római Katolikus Akadémia hallgatója volt, pappá szentelték, majd 1968-ban doktorált egyháztörténetből. Volt fizikai munkás, segédlelkész, de 1975-ben kilépett az egyházi rendből. Szabadfoglalkozású képzőművész lett – 1985 óta gazdálkodó is Salföldön. Letűnt korok egyenruháinak, hadi felszereléseinek, címereinek, rendjeleinek kutatója, aprólékos megrajzolója. A magyar hadi viseletek történetét tizenhat képes kötetben alkotta meg, s ő egyben 2000 és 2008 között, a Futár című katonai hagyományőrző újság szerkesztője, írója és rajzolója is. Könyvei mellett képzőművészeti művei és kiállításai tanúskodnak művészetéről.
Legnagyobb alkotása „A Magyar Hősök Arcképcsarnoka”, amelyben Attila nagykirálytól Maléter Pál ezredesig állít emléket történelmünk nagyjainak. Tagja a Művészeti Alapnak, a Magyar Művészeti Akadémiának – ez utóbbinak elnökségi tagja is, valamint tagja a Káli-medence Környezetvédő Társaságnak is. A Prima Primissima díj és a Magyar Örökség díj tulajdonosa. Kossuth-díjas grafikus és festő, kiváló művész, a nemzet művésze, hagyományőrzőként pedig egy időben tagja a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség elnökségének.
Az elsők között is az első
