– A háború utáni rendszernek nem voltak éppen kegyeltjei az intézők.

– A háborúban a fronton szolgált, Németországban esett amerikai hadifogságba, majd gyalog jött haza Sótony melletti szülőfalujába, a Vas megyei Nyőgérbe. Ezután kikiáltották népnyúzó intézőnek, emiatt megfelelő állást sem kaphatott. Nagyapám támogatott bennünket, aki csodálatos ember volt, mindenkin segített, akin csak tudott. Végigharcolta az első világháborút, vitéz lett, volt tartása. Erősen hatott rám az ő személyisége. Horvát és dalmát felmenői voltak, de nála magyarabb, hazáját jobban szerető emberrel nem találkoztam. 1956-ban úgy volt, hogy elmegyünk Nyugatra, állítólag nekem is megvolt a kis bundám – kétéves voltam akkor –, de nagyapám megállította a családot, azt mondta, ha innen most elmegyünk, többet nem jövünk vissza. Így aztán maradtunk. Édesapám a negyvenes évek közepétől kezdve fafűrészeléstől villanyszerelésen át lakatosságig sok mindennel kereste a kenyerét, de ha már így hozta az élet, mindegyik szakmát ki is tanulta. 1953-ban, mikor Nagy Imre először lett miniszterelnök, már a mosonmagyaróvári gépgyárban volt műszaki rajzoló. Addig azt is titkolnia kellett, hogy érettségije van, de a Nagy Imre-beszéd után kezdtek helyreállni a dolgok, oktató lehetett a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Annak az első két évfolyama akkoriban Budán működött, a Villányi úton tanított az anatómia tanszéken. 1957-ben került haza Magyaróvárra, s mint anatómus kihasználta a különböző mesterségekben megszerzett kézügyességét: csodálatos preparátumokat készített. Itt, az állatorvos-tudományi egyetemen, ahol az anatómia tanszéket vezetem, a múzeumunk preparátumainak java része édesapám keze munkája.

– Látta is talán gyermekkorában, hogyan készülnek állati testrészekből ezek a szemléltető eszközök?

– Nem is keveset. Tudniillik az anatómiaoktatás elképzelhetetlen ezek nélkül, és mikor 1949-ben az óvári agrárfőiskolát bezárták, ahogy minden vidéki mezőgazdasági oktatási intézményt, a preparátumokat is széthordták. Hogy újra el tudják kezdeni 1957-ben az anatómiaés állatélettan-oktatást, ezeket mind pótolni kellett. A munkát édesapám végezte el, úgyhogy preparátumok és anatómiakönyvek között nőttem fel.

– Nem is volt kérdés, hogy milyen pályát választ?

– Azért nem volt olyan egyértelmű, ahogy így visszanézve látszik. Édesanyám révén, aki igen művelt asszony volt, nagyon megszerettem a történelmet. A bátyám is így volt ezzel, annyira, hogy régész akart lenni, csak mivel egyházi gimnáziumban érettségizett, Pannonhalmán, zárva volt előtte a bölcsészkar, ezért lett agrármérnök. Valahogy ez a régészet iránti vonzalom igen megfertőzött engem is. Ehhez jött még, hogy édesapám gyakran vett részt ásatásokban; az előkerült állati csontok meghatározását végezte. Főleg honfoglalás kori lovas sírok feltárásánál segített, például az ópusztaszeri ásatásoknál több tízezer csontot határozott meg. Nekem is volt egy korszakom, mikor mindenáron régész akartam lenni, csak aztán elkezdtem lovagolni. Ez mindent megváltoztatott. Díjugrató lettem, versenyszerűen űztem a sportot, és szerelmesévé váltam a lovaknak. Attól kezdve csak lovakat akartam gyógyítani. A sors fintora, hogy helyette most lovakat boncolok mint anatómus.

– Nem is dolgozott soha gyógyító állatorvosként?

– Nem. Már egyetemistakoromban azt mondta egyszer az egyik csoporttársam, hogy Sótonyikám, te nem is állatorvos akarsz lenni, hanem anatómus. Tényleg erre a tudományra vágytam, mert ebben találtam meg azt a kézzelfoghatóságot, azt a pontosságot, ami nekem kellett. Itt nincs mellébeszélés, itt bármikor ellenőrizhető tények vannak. Friss diplomásként hívtak ide a tanszékre dolgozni. Három év után a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Biológiai Intézetében kezdtem kutatómunkába, és szereztem kandidátusi címet, de visszahúzott a szíakartam tanítani. Az oktatás mindennél fontosabb számomra.

– Eddig negyvennégyszer kapta meg a hallgatóktól a legjobb oktatónak járó díjat, és 1999-ben országosan az Év oktatója címet nyerte szintén hallgatói szavazatok alapján, 2003-ban mestertanár kitüntetést kapott. Mi kell ahhoz, hogy valakit ennyire díjazzanak a diákok?

– Nagyon szeretek tanítani, tényleg szívvel-lélekkel végzem ezt a munkát. Az anatómiaoktatást is, ahogy szerintem mindent, csak szenvedélyesen lehet csinálni. Mondhatom, hogy telt ház előtt tartom az előadásokat, habár ebben talán az is benne van, hogy az ide bekerült elsőéves hallgatóknak még igen nagy az érdeklődése. Szerintem az oktatásra ugyanúgy születni kell, mint mondjuk a művészetre. Nagy vita van arról. hogy a poroszos vagy a liberális szellem jobb-e. Én a poroszos oktatás híve vagyok. Mikor az ember nagy létszámú csoportnak tart előadást, ott nincs helye egyénieskedésnek, ott oda kell figyelni, nincs beszélgetés, ott a rendszerezett tudás átadása a cél kőkeményen. Azonkívül az utolsó dinoszauruszok egyike vagyok, akik még táblával és krétával tanítanak. Fölrajzolom, amiről beszélek, és velem rajzolják a hallgatók. Ez nem jelenti azt, hogy nem használom a számítógépet, hiszen nyolcszáz órányi videofelvételem van boncolásról, preparátumok készítéséről, és a kutya anatómiájáról készült CD-m most jelent meg negyedik nyelven, japánul. De az előadáshoz táblát és krétát használok. Azt mondják, az oldott légkör, a jó hangulat tesz inkább jót, mert a hallgatóság fogékonyabb olyankor. Más helyzet az, mikor csak három-négy hallgató van körülöttem tudományos diákkörön, és együtt kutatunk, akkor lehet beszélgetni, jópofizni, humorizálni, akkor jöhetnek az ötletek, de ez száz emberrel nem megy. Az említett díjak mellett az egyik legnagyobb elismerésem, hogy a vidéki állatorvosok nagy része ma már továbbképzéseken igényli az anatómiát is. Azelőtt szóba sem kerülhetett ilyesmi, hiszen a tárgyat egyetemistakorukban két évig tanulták, mindenki tudottnak vette. Most, ha mondjuk a fül környéki gyulladások sebészeti megoldásairól van szó, előtte tartok egy félórás anatómiai bevezetőt a fülről, és ez így olyan jól működik, hogy külföldről is irigykedve nézik.

– 2006-ban az Év állatorvosa díjat kapta az állatorvosi kamarától, pedig, ahogy említette, sohasem gyógyított. Talán éppen ezeknek a továbbképzéseknek köszönheti?

– Ezzel lehet összefüggésben. A tanszékünkön folyó munkára világszerte felfigyeltek, és mi nyertük el az Európai Állatorvos Anatómus Kongresszus rendezési jogát, amelyet én szervezek és leszek az elnöke.

– Az állatorvoslás mennyit változik mostanában?

– Rengeteget. Mikor én végeztem – és az nem volt olyan régen –, kilencven hallgatóból nyolc volt lány, most nyolcvan. A mi időnkben ez a pálya elsősorban haszon állatokhoz kötődött, legutóbb, mikor megkérdeztem a diákokat, hogy ki akar mezőgazdasági haszonállatokkal foglalkozni, ketten emelték fel a kezüket. Viccesen szoktam mondani, ma mindenki papagájszervizt akar nyitni, azaz kutyával, macskával, esetleg lóval foglalkozni, mivel ma már a lovat elsősorban nem haszonállatként, hanem kedvenc állatként tartják. Természetesen ez a változás magával hozta az orvoslás fejlődését. Olyan munkát végezhet ma már egy állatorvos, mint az emberi gyógyításban a kollégák. Nem is olyan régen, ha mondjuk egy versenylónak eltörött a lába, le kellett ölni. Ma már olyan állatműtők és olyan sebészeti eljárások vannak, hogy meg lehet műteni, és utána még versenyt nyer az állat. Egyébként a ló érzékenyebb a tisztaságra, mint az ember, tehát a műtővel szemben szigorúbbak a követelmények.

– Egy állat porcikáinak a száma véges. Azokat az anatómia már régen számba vette, leírta. Mit tud még kutatni az anatómus mondjuk egy lovon?

– A hagyományos anatómiában nincs sok felfedezni való, viszont például többek között a fejlődésbiológiában nagy távlatot látok. Az idegrendszer fejlődése embernél és laborállatoknál jól ismert, azonban a lónál még nem. Ha sikerül kellően megismerni ezt a területet, akkor mozgáselemzéssel, számítógépes mozgásvizsgálatokkal előre lehet jelezni egy csikó fejlődését. Ez alapján meghatározhatjuk egy ló edzéstervét, amivel új távlatok nyílhatnak a sportlovak tenyésztésében. Sajnos az ötvenes években a traktorosítás jegyében kiváló vérvonalakat irtottak ki, tömegével vágták le a lovakat, és a magyarságnak azt a rétegét is irtották, néha szó szerint, amelyik értett a lovakhoz. Ma újra egyre többen tartanak lovat – hetvennyolcvanezer a számuk az országban –, bár a lóhoz igazán értő ember még nagyon kevés. Ezért is hoztuk létre néhányan nemrégen a Szent György Lovas Egyesületet, hogy megkíséreljük feléleszteni ezt a magyarságban rejlő képességet. Ezért tartom jó kezdeményezésnek a Nemzeti Vágtát is minden gyermekbetegsége ellenére.

– Volt már rá példa, hogy disznóölésen kellett helytállnia anatómusként?

– Egyszer volt, igen. A hallgatók minden évben megrendezik a lódoktor napokat, ennek keretében különféle vigasságokra kerül sor, többek között disznóölésre is. Egy alkalommal engem hívtak, hogy legyek böllér. Soha életemben nem vágtam disznót, és az ember hiába tudja pontosan, hogy hova kell szúrni, azért azt be kell gyakorolni. A boncmesterünk falusi ember, aki rendszeresen böllérkedik otthon a falujában, őt kértem meg, hogy igazítson el. Bekérettünk pár disznóhullát, azokon gyakoroltam. A legfontosabb, amire megtanított, hogy mielőtt szúrok, kérdezzem meg, hogy sikítósra akarják, vagy nem sikítósra. Mert ha nem sikítósra, akkor a légcsövet is vágjam át, ne csak a fő ereket. De a hallgatók sikítósra kérték, úgyhogy a légcsőhöz nem nyúltam, szépen földaraboltam és végigkísértem a további pályáját, egészen a pörköltig.