Sutba a tévhitekkel!
Ismernünk kell a világot és a benne uralkodó viszonyokat, hogy jó döntéseket hozzunk. Akár ez is lehetne a mottója Schmidt Mária Korszakhatáron című új kötetének. Lapjain korunk húsba vágó kérdéseit feszegeti a professzor asszony.
A kötet egyfajta összefoglaló mű, pontosabban Schmidt Mária elmúlt években született írásainak válogatott gyűjteménye. Gondosan szerkesztett és strukturált könyv, amelynek témái időnként látszólag távol esnek egymástól, de mindig megmutatja magát az a fonál, amelyre ezek az esszék és publicisztikák felfűződnek. Éppúgy szó esik a kötetben például a „kádergyerekek” kérdéséről, mint a sport jelentőségéről. Mi közük van egymáshoz? Látni fogjuk, hogy nagyon is sok, ha jobban feltárjuk a jelenségek mögötti politikai, gazdasági vagy éppen társadalmi és filozófiai összefüggések viszonyrendszerét.
A gondolatokat, következtetéseket, amelyekkel az olvasó elé áll a szerző, jobb kifejezés híján talán illiberális szellemi megnyilvánulásoknak nevezhetjük. Nemhogy semmi közük a fősodor immár elkoptatott frázisaihoz, hanem egyenesen szembemennek velük. Egy érdekes felvetés például mindjárt a kötet elején arra keres magyarázatot, hogy miért is tűnik olyan zagyvának és kaotikusnak minden, valahányszor korunk embere szertenéz a világban.
A szerző szerint ugyanis a XXI. század nem a XX. folytatása, hanem olyan új korszak, amelyben merőben új játékszabályok határozzák meg az életet. Mi viszont még a XX. század szabályai alapján mérünk és értelmezünk mindent. Schmidt Mária szerint ez a hiba gyötri a nyugati elitet is, amely nem akar tudomást venni az új kihívásokról, az új helyzetekről, és minden kérdésre a régi logikai rendszereken és intézményi hálózatokon belül keresi a választ. Noha az a status quo, amikor úgy érezte, roppant hatalmat tart a kezében, már erősen szétporladóban van. Teljes mértékben globálissá akart terpeszkedni ez a hatalom, mert úgy látta, lehetőséget ad erre az általa létrehozott egypólusú világrend, csakhogy megjelent a színen Kína.
Mindenkinek, aki kezébe vette a könyvet, lesz kedvenc, többször is elolvasott fejezete. Kinek az, amelyik Donald Trumpról és az ő politikai, gazdasági kísérletéről szól, kinek az, amelyik a nőmozgalmak paradoxonjairól, másnak pedig lehet, hogy az, amelyik mondjuk Lendvai Ildikó cenzori tevékenységéről vagy éppenséggel az Egyesült Államok birodalmi álmainak végső alkonyáról szól (hiszen egyszerre nem tud elbánni Kínával és Oroszországgal). Érdekesen és izgalmasan renegát szellemi kísérlete Schmidt Máriának, amikor napjaink Amerikáját az egykori Szovjetunióhoz hasonlítja. És még érdekesebb az a passzus, ahol a magyar nemzettudat és a közélet egyik sokszor emlegetett, de a nyilvánosság számára tabusított problémájára utal a baloldalai filozófus, Vajda Mihály papírra vetett sorain keresztül. A szerző maga is megdöbben Vajda kíméletlenül őszinte, a politikai korrektségnek is fügét mutató, amúgy brutálisan nyers gondolatain. A könyv tanúsága szerint nem járunk messze az igazságtól, ha úgy értelmezzük Vajda okfejtését, hogy szerinte azért olyan ez az ország, amilyen, mert parasztok vezetik, akikre parasztok tömegei szavaznak. Néha a paraszt szót a jobbágy kifejezéssel helyettesíti…
Szó esik a kötetben a szexről – persze annak társadalmi vonatkozásairól és az új ideológiák nyomán látható súlyos torzulásairól –, de talán még figyelemreméltóbb az a fejezet, amelyet a sport ügyének szentel Schmidt Mária. Ha ideszámítjuk a Momentum által kezdeményezett Nolimpia mozgalmat is, akkor elmondhatjuk, hogy a sport – különösen a versenysport – kérdése kemény választási kampánytémává tud válni a média széles nyilvánosságában éppen úgy, mint a kiskocsmák félhomályos sarkaiban. Schmidt Mária amellett érvel, hogy minden forint jó helyre megy, és nemes célt szolgál, amelyet a sportra költ a kormány. A szerző mindenekelőtt a sport nevelő, személyiségformáló, közösségépítő hatására utal. Vagyis arra, hogy miként képes összekötni a kisebb közösségek hálójától indulva magát az egész nemzetet is.
A könyv kerüli a didaktikus effektusokat. Nem tanít, nem magyaráz, hanem gondolkodásra késztet. De a végén ad néhány tanácsot arra vonatkozólag, miként éljék a magyarok az életüket a történelem új korszakában, amely Schmidt Mária szerint a 2008-as globális pénzügyi válsággal köszöntött ránk. A szerző rendszeresen visszatérő gondolata a kötetben is fel-felbukkan. A nyugati szívesen hazudja – sokszor önmagának is –, hogy ő szabadította meg Kelet-Európa népeit a kommunizmustól, ő hozta el nekik a szabadságot. Schmidt Mária nem hisz ebben. Szerinte a kommunizmushoz igazodni sohasem tudó, azt mindig visszautasító magyarok önmaguk vívták ki a szabadságukat. És e harc első nagy fejezete éppen 1956 volt.
