Szakály Sándor: Miénk a szó szabadsága

– Láttuk, hogy a 2002 és 2010 között regnáló baloldali kormányok a kádári vonalat vitték tovább az emlékezetpolitikában. Mennyire sikerült ezt megváltoztatni a 2010 óta eltelt időben?

– Igen, folytatták a kádári hagyományokat, éltették azokat a történelmi személyeket és eseményeket, akiket és amelyeket a pártállami korszakban meghatározónak tekintettek. Például Ságvári Endrét. Szerintem Ságvári semmi érdemlegeset sem csinált, verekedett a Toma utcában a nyilasokkal, majd egy általa kezdeményezett tűzpárbajban lelőtték. A szocialista történetírás mégis nimbuszt kerített a személye köré.

– A balliberális oldal féltve őrzi, ápolja Károlyi Mihály emlékét is. Ön a nemzetellenesség jelképét látja benne?

– Károlyi rövid időszakban töltött be jelentősnek mondott szerepet. Sok hozzá hasonló embert lehetett találni a politika színpadán abban a korban, de őrá valahogy reflektorfény esett. Még a magyar arisztokrácia tagjainak jelentős része is úgy gondolta, hogy inkább Károlyi kerüljön az élre, mintsem a bolsevikok. Ma is vita folyik arról, hogy önként adta-e át a hatalmat Kun Bélának, vagy elzavarták. Az 1920–30-as években mindenesetre már Beneš és Sztálin érdekeit képviselte Európa nyugati felében, a magyarokkal szemben.

– Ez kimaradt és ma is kimarad a balliberális történetírásból… Tudatos manipuláció?

– Az a történetírás még 2002 és 2010 között is a két világháború közötti politikai, gazdasági szereplőkkel és azok teljesítményével foglalkozott. Mondván, a konzervatív oldal túlértékelte azt a korszakot. Pedig ha Bethlen Istvánról, Klebelsberg Kunóról, vagy mások munkásságáról beszélünk, akkor azt kell mondanunk, hogy az a kurzus felhozta az országot Európa középmezőnyébe a tragikus trianoni békediktátum után. Egyébként a balliberális emlékezetpolitika szokása, hogy csak fehérben és feketében láttassa a világot. Annak ellenére, hogy a történettudomány már az 1980-as évek végén szakított ezzel a beállítottsággal. A balos tábor később mégis visszafordult. Maga a politika is erre biztatta 2002 és 2010 között. Pedig a tudomány negyven éve sokkal differenciáltabban ítélte meg például Horthy személyét, mint ahogy ma a balliberális oldal.

– Igen, de aztán igyekezett kiegyenesíteni a görbéket a 2010-ben hivatalába lépett Fidesz–KDNP-kormány. Például eltávolította Károlyi szobrát. Az ellenzék pedig tiltakozott…

– Siófok befogadta a szobrot. Nem kis mértékben azért, mert alkotója, Varga Imre siófoki volt. Mindez rendben is van. De az, hogy Károlyi szobra ott legyen az Országház mellett, nagyon erős túlzás volt.

– A másik vihart Nagy Imre szobrának áthelyezése kavarta. A balliberális oldal továbbra is a népfelkelés legfőbb szereplőjét látja benne?

– Nagy Imre személyét nem lehet elválasztani 1956-tól. És ez fordítva is igaz. Én viszont úgy vélem, hogy Nagy Imre nem vezette, hanem követte a forradalmat. Mint a Minisztertanács elnöke, öt nappal azután, hogy beindultak az események, úgy érezte, hogy itt népfelkelés zajlik. És mögéje állt. Azzal, hogy végül a halált választotta az ideológia helyett, beírta magát a történelembe. A polgári kormány vissza akarta adni a Kossuth tér eredeti formáját, és Nagy Imre szobrát átvitte a Jászai Mari térre, a „Fehér Házhoz”. Cinikusok szerint stílszerűen, mert az épület az ÁVH központja volt egykor, Nagy Imre pedig belügyminiszterként, illetve a Minisztertanács elnökeként felügyelte az Államvédelmi Hatóságot.

– Sokat vita folyt Tisza István alakja körül, akit a balliberális oldal háborús uszítónak állított be. Ön hogy látja?

– Ma már senki sem cáfolja, hogy Tisza nem akarta a háborút, kifejezetten ellenezte például a Szerbia elleni támadást. Tartott a román beavatkozástól is, de főként attól, hogy ha Magyarország újabb területekhez jut, akkor csak tovább erősödne a délszláv elem a birodalom területén. Az uralkodó és a németek viszont addig győzködték Tiszát, amíg aztán be nem adta a derekát. Felkészült és eredményes politikus volt, jeles erényekkel. Az emberek döntő többségének tudatában a helyére került. Igaz, a Debreceni Egyetem nem vette fel újra a nevét, de szobra 2016 óta ott áll a főépület előtt.

– Komoly vita lett a német megszállás 2014-ben felállított emlékművéből, amely az áldozatokra volt hivatott emlékezni, a balliberális oldal azonban azt az üzenetet vélte kihallani belőle, hogy felmentené az akkori magyar kormányt a felelősség alól.

– Nem volt szerencsés a szobor elnevezése. Már az elején jeleztem, hogy azt kellene a talpazatára írni: A német megszállás áldozatainak emlékműve. Ebbe mindenki beletartozott volna. A megszállás erősen korlátozta a magyar állam szuverenitását, Hitler azt mondta, ha Horthy Berlinnek tetsző kormányt helyez hivatalba, akkor kivonja a csapatait. Nem tette meg. Amikor Horthy 1944 júniusának végén megkapta az auschwitzi jegyzőkönyveket, igencsak kritikus hangú levelet írt Hitlernek a német hatóságok magyarországi ténykedéséről és a csapatkivonás elmaradásáról. De végül nem küldte el a borítékot.

– Jány Gusztáv, a 2. magyar hadsereg parancsnoka nem kaphatta vissza katonai rangját. Miért?

– Többször tettem kísérletet erre. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1993-ban bűncselekmény hiányában felmentette Szombathelyi Ferencet és Jány Gusztávot. Az a gond, hogy már jóval perbe fogásuk előtt elvette a rangjukat és menesztette őket a honvédségből egykori tábornoktársuk, Vörös János, az Ideiglenes Nemzeti Kormány honvédelmi minisztere. Most ki kellene mondani, hogy Vörös János rendelete jogszerűtlen volt. Ugyanis a rendfokozatokat, még a legalacsonyabbakat is, az államfő adományozta a tiszteknek a Horthy-korszakban. És csak ő vagy egy konkrét bírósági ítélet foszthatta volna meg rangjuktól őket. Ám azóta sem vizsgálta meg senki Vörös János rendeletének jogi helytállóságát.

– De Jányról még a jobboldalon is sokan azt mondják, 200 ezer embert hajtott a halálba a Donnál. Miért nem ismeri a társadalom a 2. magyar hadsereg valós veszteséglistáját?

– Szabó Péter hadtörténész, a doni események legkiválóbb szakértője, de magam, illetve Stark Tamás is már harminc éve leírtuk a tényszerű veszteségi adatokat, de ezek valahogy senkit sem érdekelnek. Tessék elővenni Szabó Péter idevonatkozó művét, amely már négy vagy öt kiadást ért meg egyébként. Hiteles szakmunka. Nem olvasnak az emberek, számukra az a valóság, ami az interneten megjelenik, ám ott rendkívül sok a szamárság. Hiteles adatok szerint a 2. hadsereg 1943 januárja és 1943 áprilisa között 42 ezer hősi halottat és eltűntet, 26 ezer szovjet hadifogságba került katonát és munkaszolgálatost, továbbá 28 ezer hazaszállított sebesültet veszített.

– Kényes pont az 1956-os úgynevezett Köztársaság téri vérengzés… Mikor ülnek körülötte a vita hullámai?

– Történtek lincselések. Pongrátz Gergely, a Corvin köziek parancsnoka elmondta, hogy közülük számosan indultak a Köztársaság térre, hogy megakadályozzák a borzalmakat, de későn értek oda. Szerintem a történészszakmában helyére került ez a sajnálatos eseménysor. Arról kevesebb szó esik viszont arról, hogy az ÁVH „túlélte” a forradalmat, tagjait felszippantotta a Belügyminisztérium, azon belül főként a politikai rendőrség. Az, hogy Kádár ezt a légiót szélnek eresztette volna, amint Moldova György is írta, pusztán legenda. Ezenkívül a forradalom után az ÁVH-s tisztek ellepték a magyar kulturális élet fontosabb pozícióit, tömegesen jelentek meg az újságok szerkesztőségeiben és persze a televízióban, valamint a rádióban is.

– Erről ma is hallgat a balliberális történetírás. De miért nem dolgozta fel a konzervatív oldal?

– Mert az emberek többségét már nem érdekli. Szoros, összetartó társaság volt ez, akik együtt kezdték a politikai pályájukat és a karhatalmi tevékenységüket 1945 után. Még napjainkban is elképesztő kapcsolati tőke birtokában vannak.

– Hol tart a ma a hazai emlékezetpolitika? Üzenetei fontosabbak, mint bármikor az elmúlt évtizedekben.

– Egyrészt talpra állított több fontos kutatóintézetet, mint például a Veritast. Másrészt boncasztalra tett számos, addig tabunak számító történelmi kérdést. De a legfőbb eredmény az, hogy ma a történész szabadon fogalmazhatja meg a véleményét. Legyen az bármi is. Ez óriási előrelépés.