Szárszóink üzenete

– Melyek voltak az 1943-as szárszói tanácskozás előzményei?

– Az egyik a népi írók mozgalmának megjelenése, kibontakozása. Ez a mozgalom egyre jelentősebb szerepet játszott a magyar társadalomban, különösen Püski Sándor Magyar Élet Kiadójának köszönhetően. Nem véletlen, hogy Magyar Élet Tábor címmel futott 1943. augusztus 23–28. között a találkozó. A másik a Soli Deo Gloria református ifjúsági mozgalomnak, különösen a Kabay Márton Körnek a tevékenysége volt. A hallgatóság széles körből verbuválódott a Magyar Élet Kiadóhoz kötődő érdeklődőktől a református fiatalokon keresztül a Turul ellenzék tagjaiig, de az erős szociális profilú Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete, a KALOT is képviseltette magát. A kritikus nemzetközi helyzetből is kiutat kereső szárszói találkozó eredeti célja leginkább a népi mozgalom addigi eredményeinek összegzése volt, de ez gyakorlatilag meghiúsult, mert kiderült, hogy az e mozgalomba sorolt írók között kibékíthetetlen világnézeti ellentétek feszülnek. Egyedül abban volt egyetértés, hogy a szintén jelen lévő Sinka István nagy formátumú, korszakos költő. Szárszón vált egyértelművé, hogy a baloldaliak, például Darvas József, Erdei Ferenc, Jócsik Lajos materialista, istentagadó, marxista nézeteket képviselnek. Az erdélyi Nagy Istvánt is említhetem, aki tehetséges író volt, de megátalkodott kommunista. Nekik egészen más jövőképük volt, mint a népi írók fő irányát képviselőknek.

– Miben tértek el ezek a jövőképek?

– Már Karácsony Sándornak a magyar pedagógiáról szóló előadásán is felzúdultak, mivel annak végkövetkeztetése az volt, hogy vissza kell térni a krisztusi tanításhoz. Ez botránykő lett a baloldaliak szemében. Sajnálatos, hogy a nyomtatásban megjelent jegyzőkönyvből ez az előadás kimaradt. A két felfogás áthidalhatatlan különbségeit leginkább Erdei Ferenc, illetve Németh László szárszói beszéde mutatta meg. Abban egyetértettek, hogy a háborút Németország valószínűleg elveszíti, és szovjet befolyás érvényesül majd a Kárpát-medencében. De Erdei többekkel együtt ezt kifejezetten várta, kívánatosnak tartotta. Osztályharcos hangvételű történelmi visszatekintéséből lényegében oda lyukadt ki, hogy a megkésett polgárosodás csupán átmenet a proletárdiktatúrába. Kétségtelen, hogy nagyjából ez a folyamat játszódott le a szovjet megszállás első pillanatától az úgynevezett koalíciós időkben. Lakosságarányosan még Németországot is túlszárnyalva Magyarországon volt a legkegyetlenebb a megtorlás. Ezért teljes tévedés demokratikus kibontakozásról beszélni azokról az évekről szólva. Németh László Erdeivel szemben a harmadik út lehetőségét emelte ki, fontosnak tartotta a keresztény polgári középosztály megerősödését, amely szerinte a munkásságot is fölemeli. Emellett veszélyt látott a szovjet befolyás kiterjedésében. Tulajdonképpen megjósolta, mi következik, vérengző teóriaként értelmezte a kommunizmust. Szárszón mondta el híres mondatait: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?” Ez a gondolat olyannyira központi Németh László életművében, hogy amikor megkérdezték, mit tart a legfontosabbnak saját munkásságából, a szárszói beszédét jelölte meg.

– Hogyhogy a kor talán legbefolyásosabb írója, közéleti gondolkodója, a köteteit ugyancsak Püski Sándor Magyar Élet Kiadójánál megjelentető Szabó Dezső nem volt a szárszói tanácskozás résztvevői között?

– Szabó Dezső az előző nemzedékhez tartozott, bár kétségtelenül ő képviselte először a harmadik út gondolatát. Meghatározóan formálta az azt kiteljesítő Németh László világlátását is. Szabó Dezsőt tekinthetjük a népi írók előfutárának, noha ő maga tiltakozott ez ellen. Öntörvényű, nehezen elviselhető ember volt, saját magát tekintette a népi gondolat egyetlen letéteményesének, egyben az erdélyi irodalom egyszemélyes képviselőjének, amivel persze az Erdélyben maradt, ott alkotó írók nem értettek egyet. Munkássága nem mentes a zsidóság bírálatától, ugyanakkor kérlelhetetlenül náciellenes volt, és főleg az 1938-as Anschluss után a német térhódítást látta a legfőbb veszélynek. Szabó Dezsőn kívül más ismert írók sem voltak ott Szárszón: Illyés Gyula, Szabó Zoltán, Tamási Áron és azok, akik liberális, tőkés könyvkiadókhoz szerződtek.

– Miként élt tovább Szárszó a magyar közéletben?

– Az 1980-as évekre a terror enyhült, búvópatakként ismét megjelentek a népi gondolatok. Ifjúkollégisták, az egykori Soli Deo Gloria még élő tagjai felélesztették ezeket. A tavaly 97 éves korában elhunyt Somodi István, az 1943-as találkozó egykori résztvevője úgy fogalmazott, hogy Szárszó nem befejezett múlt, hanem folytatandó modell. Ezt Püski Sándor is így gondolta, mivel – bár akkor Amerikában élt – 1983-ban szervezkedni kezdett, azzal a szándékkal, hogy a negyvenedik évfordulón ismét legyen egy szárszói találkozó. Ebben az is motiválta, hogy jó kapcsolatban volt a művelődési miniszteri posztról az elfajzottan urbánus Aczél György pártbeli ellenfeleként eltávolított Pozsgay Imrével, aki a Hazafias Népfront elnökeként meglátogatta őt Amerikában. Meg is egyeztek, hogy megrendezik a találkozót, és kiadják az 1943-as összejövetel jegyzőkönyvét. Ám Püski megjelentette Duray Miklós Kutyaszorító című könyvét, amelynek előszavában Durayhoz hasonlóan Csoóri Sándor is elutasította a kommunista egypártrendszert. Ezért Durayt is, Csoórit is meghurcolták, Püski Sándort pedig nem engedték haza Magyarországra. Salamon Konrád a kecskeméti Forrásban alapos, szép tanulmányt írt Szárszóról, minden álláspontot ismertetett azzal a végkövetkeztetéssel, hogy Németh Lászlónak és a harmadik utasoknak volt igazuk. Ebből óriási botrány lett. Emellett Pozsgay nem tudta kézben tartani a szervezést, ez nem tartozott az erényei közé. Győrffy Sándor történész pedig a legsötétebb bolsevistákat is meghívta volna az 1983-as Szárszóra. Egy asztalhoz ültettek volna ’56-osokat a szabadságharc leverőivel. Ezen okokból végül nem lett semmi a kezdeményezésből, ráadásul be is tiltották. Mindössze egynapos emlékrendezvényre került sor koszorúzással, néptánccal, egyéb kulturális programmal. Az akkor általam vezetett Forrás Kör is megszólaltatott néhány gondolatot az 1943-as szárszói tanácskozáson elhangzottakból. Hatalmi kikötés volt azonban, hogy Németh Lászlótól egyetlen sort sem idézhetünk. Az ünnepi szónok Pozsgay Imre volt, aki itt nem remekelhetett.

– 1987-ben viszont megszervezte magát a népi ellenzék. Tekinthetjük-e Lakitelek előképének Szárszót?

– Több tekintetben helytálló a párhuzam. Nemcsak azért, mert Püski Sándor előadó volt Lakiteleken, és így személyében kézzelfogható a folytonosság, hanem azért is, mert a demográfia kérdése ugyanúgy különösen hangsúlyos volt az 1987-es tanácskozáson, mint a népi írók számára, akik különösen a Dunántúlon elterjedt egykézés veszélyeire figyelmeztettek, tekintettel a hazai németség akkori népesedési mutatóira. A lakiteleki nyilatkozatban is fontos megállapítás, hogy a magyarság „népmozgalmi erejében megrendült”. Püski Sándor szervezte egyébként az 1993. augusztus 23–29. közötti szárszói tanácskozást is, ahol egy hétig ugyancsak a magyarság sorskérdései kerültek terítékre. A 30 évvel ezelőtti összejövetel jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy rendkívül értékes előadások hangzottak el. A népesedési kérdés itt is nagy hangsúlyt kapott, Fekete Gyula egész életműve erre fókuszál. Ott volt persze a határozottabb antikommunista fellépést hiányoló és a liberális túlsúlyt kifogásoló Csurka István is, akit két hónappal előtte zártak ki az általa is alapított Magyar Demokrata Fórumból. Még miniszterek is felszólaltak 1993-ban, Für Lajos és Kádár Béla. Ezért is volt rosszízű Antall József miniszterelnöknek egy interjúban elhangzott véleménye, amellyel az 1993-as Szárszót, annak valamiféle népfrontos mozgalmi jelleget tulajdonítva, szembeállította a többpárti demokráciával.

– Mi Szárszó avagy a Szárszók mának szóló üzenete?

– Ismét a demográfiát emelném ki, ez egyértelműen a legfontosabb sorskérdésünk. A második Orbán-kormány jövőbarát, életpárti intézkedéseket hozott a születésszám emelése érdekében a közvetlen családtámogatásoktól az adópolitikáig. Ezekben visszaköszön annak a Fekete Gyulának a szellemi öröksége, aki idejekorán megkongatta a vészharangot. A maga korában nem ritkán cinikus gúny és értetlenség volt osztályrésze, neki is elégtétel, hogy ez a sorskérdés a kormányzás középpontjába került. Ez reményt ad a megmaradást illetően.