A magyar ezredéves ünnepségsorozat idején maradandó kulturális alkotások jöttek létre, Románia centenáriuma kudarcok sorozata, milliárdok tűntek el, az ünnepi elképzelések pedig csúfosan elszálltak a levegőbe – mondta a Demokratának Köő Artúr történész, a Trianon Múzeum külső munkatársa, akivel Erdély 1918-as román megszállásának előzményeiről és következményeiről, valamint a Károlyi-kormány hazaárulásáról beszélgettünk.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Mik voltak az 1918. december 1-i gyulafehérvári román népgyűlés előzményei?

– A kiegyezés után az erdélyi románság politikai vezetői passzív ellenállást tanúsítottak a dualizmus Magyarországával szemben, bojkottálták például a választásokat. A Ştefan C. Pop, Vlad Aurel, Alexandru Vaida-Voevod nevével fémjelzett következő nemzedék viszont a századelőtől az aktív politizálás mellett foglalt állást. Hamar szövetségesekre találtak a szász, a szerb, a szlovák politikusokban, közösen képviselték a nemzetiségi érdekeket, ami idővel egyre erősödő magyar­ellenes szeparatizmusba csapott át, és végül elvezetett a román háborúba lépésig, majd a gyulafehérvári nagygyűlésig.

– Milyen volt az erdélyi románok viszonya Romániával?

– Ekkor már egyértelműen Bukarestből irányították az erdélyi románságot, amiben katonapolitikai megfontolásokból az antantnak is része volt. Ugyanakkor a bukaresti politikai elit nem volt egységesen antantbarát. A Konzervatív Pártban komoly támogatottsága volt a semlegességnek, és annak is, hogy Románia a központi hatalmak mellett avatkozzon be a háborúba. Ion Brătianu miniszterelnök tulajdonképpen tizenkilencre húzott lapot, amikor az antanttal és I. Ferdinánd királlyal egyeztetve Románia 1916 augusztusában hadüzenet nélkül megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát, konkrétan Erdélyt. A központi hatalmak néhány hónap alatt visszaverték a támadást, seregeik decemberben már Bukarestben voltak, és egészen 1918 elejéig úgy tűnt, hogy teljes kudarcba fullad a román kísérlet. Azzal pedig, hogy Bukarest ellenállás nélkül kapitulált, az is eldőlt, hogy a románok nem kapnak meg mindent, amit akarnak, vagyis nem tolhatják ki a határaikat a Tiszáig. Kezdetben ugyanis ebben reménykedtek, ami bizonyítja, hogy hamis toposz az a román állítás, mely szerint Bukarest csak azokra a területekre tartott igényt, ahol románok éltek. Valójában Románia már a balkáni háborúk idején terjeszkedő politikát folytatott, így került egy időre uralma alá a teljesen bolgár lakosságú Dél-Dobrudzsa.

– Mikor lendült újra támadásba Románia?

– 1918 végén indult meg újra a román hadsereg Magyarország ellen, jelentős francia segítséggel. Nemcsak munícióval és pénzzel támogatták őket, hanem tiszteket is küldtek, mivel a román hadsereg nem volt túl ütőképes, még rendes, egységes egyenruhával sem büszkélkedhettek. Mégis könnyedén törhettek előre, a Károlyi-kormány semmiféle ellenállást nem tanúsított. Sőt, leszerelték a magyar csapatokat, így a románok következmények nélkül léphették át a franciák által megállapított demarkációs vonalakat is. Ebből Szeged térségében kis híján szerb–román összecsapás lett, hiszen a szerbek is igényt tartottak arra a területre. Végül az antantcsapatoknak kellett a két fél közé állni.

– Ki szervezte a gyulafehérvári népgyűlést, és hányan vettek részt rajta?

– A Românul című újságban jelent meg az a proklamáció, amely Gyulafehérvárra hívta a románságot. A gyűlést Bukarestből szervezték, az erdélyiek végrehajtók voltak. Jelentős, mintegy százezres tömeg gyűlt össze. A Károlyi-kormány nemhogy nem tanúsított ellenállást, hanem vasúti szerelvényeket bocsátott a románok rendelkezésére, biztosította a gyulafehérvári vár tiszti kaszinóját, sőt, a fegyvereket is a román politikusok által megszervezett félkatonai gárdák rendelkezésére bocsátottak. A lapokban szabadon megjelenhettek a francia és román nyelvű felhívások, miközben az ellenállásra buzdító magyar sajtót gondosan cenzúrázták. Gyakorlatilag tevőlegesen idegen érdekeket szolgáltak, hogy elnyerjék az antant bizalmát.

– A románság egységesen akarta Erdély és Románia egyesítését?

– Igen, de az erdélyi román politikusok némelyike Erdélynek egyfajta önállóságot kívánt. Ők csalódottak voltak, és kiábrándultságuk fokozódott, látva, hogy mit jelent Erdély számára a bukaresti uralom. A szászok is támogatták az egyesítést, a magyar és a román ajkú erdélyi zsidóság viszont egyaránt tiltakozott ellene, mivel Moldva és Havasalföld kulturális és gazdasági viszonyai messze elmaradtak Erdélyétől. Ami azt illeti, ezt máig sem sikerült kiegyenlíteni. A bukaresti politikusok nem is felejtették el a zsidók ellenkezését. A Trianon Múzeum revíziós emlékeket kutató 23 óra 59 perc nevű programja keretében megkaptuk az 1940-es második bécsi döntés nyomán visszatért Kolozsvár átadási-átvételi dokumentumának egy példányát az aláíráskor jelen lévő Verebélyi Marssó István hadnagy leszármazottjától. Tőle tudjuk, hogy a magyar tiszt a városháza átvételekor olyan 1918-as dokumentumot is talált, amelyben Bukarestből arra szólítják fel Kolozsvár új román vezetőit, hogy torolják meg a zsidókon az egyesítés elutasítását.

– Milyen ígéretek hangzottak el Gyulafehérváron Erdély más nemzetiségei felé?

– Nemzeti önrendelkezésről, anyanyelvű közigazgatásról és oktatásról, felekezeti autonómiáról volt szó. Ebből semmi sem valósult meg. Iuliu Hossu görögkatolikus püspököt, aki felolvasta Gyulafehérváron az egyesülési kiáltványt, a Ceaușescu-rendszer ellenségnek tekintette, és nem engedte az ötvenedik évfordulón újra felolvasni a pontokat, mert nem volt hajlandó szemet hunyni felekezetének az ortodox egyházba való erőszakos beolvasztása felett. A centenárium kapcsán ugyan emlegették, de jellemző, hogy az ünnepi plakátokon többször is hibásan tüntették fel a nevét.

– Milyen világ köszöntött Erdélyre 1918 után?

– A román megszállás után átmenetileg egy kormányzótanács kezébe került a hatalom, és az 1920-as évek elejére csúcsra pörgött a magyar javak elvétele, az értelmiség ellehetetlenítése, elüldözése, a magyarság kiszorítása. Ez a folyamat változó intenzitással és eszközökkel máig tart. Ennek része az autonomisták megfélemlítésére irányuló törekvések, a Beke-Szőcs-ügytől a történelmi Magyarországot ábrázoló pólókban extrémizmust vizionáló gyanakváson át az EMI-tábor szervezőinek rendőrségi vegzálásáig és fenyegetéséig. És ebben ma is fennáll a nyugat-európai felelősség, hiszen nemcsak a román állam, hanem a minden más esetben fáradhatatlan rasszizmusellenes kampányt folytató UEFA is rendre szó nélkül hagyja, amikor a román futballbajnokságban a Székelyföldre látogató román szurkolók gyalázkodva a magyarok elüldözéséről skandálnak. Teljesen nyilvánvaló a rosszindulatú kettős mérce, amivel a nyugat-európaiak cinkosan tűrik a magyarság eltüntetésére irányuló igyekezetet.

– Hogyan ünnepli Románia a centenáriumot?

– A magyar ezredéves ünnepségsorozat idején maradandó kulturális alkotások jöttek létre, gondoljunk a kontinentális Európa első földalatti vasútjára, a kisföldalattira, vagy a Hősök terére. Románia centenáriuma félbehagyott vagy el sem kezdett autópályák, az évtizedek óta elhanyagolt sínpályák miatt egyre lassuló vasúti közlekedés mellett zajlik, a gyulafehérvári Egyesülés Múzeuma ugyanazzal a kiállítással várja az érdeklődőket, mint 50 évvel ezelőtt, ráadásul beázik az épület. A városba szánt emlékmű nem készült el határidőre, Arad vezetése anyagi okokból elállt az egyesülési emlékmű megépítésétől, a bukaresti Gyulafehérvár térre tervezett monumentumra már 2006-ban kiírták a pályázatot, 2007-ben kihirdették a nyertest, de aztán eltűnt a pénz, és ebből az emlékműből se lett semmi. Tervben volt egy román nemzeti színekre festett ünnepi vonat elindítása is Nagyváradtól Kolozsváron át Gyulafehérvárra, de olyan kevés érdeklődő akadt, hogy ez a program sem valósult meg, szégyenszemre vissza kellett fizetni a néhány érdeklődőnek a jegyek árát. Összességében milliárdok tűntek el, a centenáriumi elképzelések pedig csúfosan elszálltak a levegőbe. Az sem érdektelen, hogy az egyesülésből nemcsak Erdély, hanem az egykor fejlett és gazdag Moldva sem profitált, épp ellenkezőleg. Aligha beszélhetünk sikertörténetről. Ez is magyarázza a felizzó magyargyűlöletet.