Száz éve a leghűségesebb
Majdnem lehetetlen szétszálazni mindazokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek úrrá lettek Magyarországon a trianoni szerződés aláírása után. Egyszerre volt jelen a háborútól, majd a mindent felforgató mozgalmaktól való megszabadulás, a kezdődő konszolidáció megkönnyebbülése, a végre elnyert teljes állami függetlenség öröme, de emellett a felfoghatatlan veszteségek fájdalma, a személyes tragédiák végtelen sora is, az elfogadhatatlan miatti düh és a makacs remény arra, hogy sok minden még helyrehozható. És ebben a lélektani pillanatban jött Sopron hovatartozásának az ügye.
Egyszerre megkönnyebbült és megalázott, megtépázott ország fogott hozzá az újjáépítéshez. Ami a belső rendet illeti, a teljesítmény imponáló: az élet hónapok alatt újraindult, működtek a gyárak, az iskolák, a kórházak, művelték a földeket. A kétharmadnyi elcsatolt Magyarország azonban nem csupán fantomfájdalommal szőtte át a mindennapokat, az a legmélyebben jelen való, mindenki által személyesen átélt fájdalom volt.
Ezt a fájdalmat kezdte először csillapítani a remény, hogy az ország egyik legpatinásabb, egykor királyt is koronázó, országgyűléseknek otthont adó városa, az Ausztriának ítélt Sopron visszaragadható. Hosszú út vezetett odáig, amíg egyáltalán fölmerült a lehetőség, és a kor politikusait dicséri, hogy képesek voltak végigmenni ezen az úton.
Eredetileg nem csupán Sopronról volt szó. A trianoni szerződés ugyan az Ausztria és Magyarország közötti határvonalat is világosan kijelölte, az országból egy széles sávot az osztrákoknak juttatva, csakhogy az elcsatolt területek közül egyedül ezen megmaradt a magyar fennhatóság. A magyar kormány a területek kiürítését attól tette függővé, hogy a szerbek Baranya magyaroknak ítélt részét átadják-e. Mivel a szerbek minden követ megmozgattak, hogy Pécset és a megye nagy részét végleg megtarthassák, az ügy egy teljes évig elhúzódott anélkül, hogy a magyar kormányt a nyugati területek kiürítésének késlekedéséért el lehetett volna marasztalni. A szerbek azonban 1921. augusztus 21-én végre kivonultak, és az antantnagykövetek tanácsa az osztrákok által Burgenlandnak elnevezett terület átadását augusztus 29-re kitűzte.
Ám a lepergett egy esztendő alatt különös, irreguláris magyar erő szerveződött a területen, részben radikális és a budapesti kormányzat túl óvatosnak tartott politikájából kiábrándult vagy éppen elbocsátott tisztekből, mint például a rossz emlékezetű Prónay Pál, Héjjas Iván és Ostenburg-Moravek Gyula. De csatlakoztak hozzájuk romantikus lelkületű egyetemisták, iparoslegények, mindenféle lelkes fiatalemberek is, akik feltették magukban, hogy legalább ezt a földet az életük árán is megvédik.
Ezek tehát ellenálltak az osztrák birtokbalépési próbálkozásoknak. Az első összecsapásra már augusztus 27-én sor került Pinkafőnél és Ágfalvánál, ahol Héjjas Iván százhúsz embere megfutamította az osztrák járőröket. Ettől fogva állandó összecsapások folytak a magyarok és az osztrákok között, ami lehetetlenné tette, hogy utóbbiak átvegyék az uralmat.
Az osztrákok természetesen az antanthoz fordultak. Az antant felszólította Magyarországot, hogy tegyen eleget az általa aláírt békeszerződésnek, de a magyar kormány azt válaszolta, hogy megtenné, de nincs befolyása az irreguláris csapatokra. Nagyjából mindenki tudta, hogy ez nem igaz, csakhogy ekkorra számos döntéshozó főben beérett a gondolat, hogy talán mégiscsak igazságtalanul jártak el Magyarországgal, ezért sem a franciák, sem az angolok nem akarták élére állítani a kérdést. A magyaroknak adandó esetleges némi igazságtétel amúgy is egy másik vesztes kárára történne.
A magyar diplomácia maradéktalanul kihasználta a kínálkozó lehetőséget. Tárgyalásokat igényelt Ausztriával a függőben lévő ügyek tisztázására, és mert ezek nem vezettek eredményre (ez volt a cél), a magyar diplomácia mindenki értésére adta, hogy harmadik fél jószolgálati közreműködését szívesen fogadná. A felajánlás Prágából és Rómából érkezett. A magyar kormány érthető módon az olasz ajánlattal élt. Az olaszoknak kapóra jött a döntőbíráskodás, hiszen ezzel regionális pozícióikat erősítették, mintegy védőszárnyaik alá vonták Magyarországot és Ausztriát. A megoldás, Sopron és környékének átadása viszonylag hamar körvonalazódott, de nehézséget okozott, hogy az olaszok egy ideig ragaszkodtak előbb a teljes terület osztrák fennhatóság alá juttatásához. A magyar kormány azonban tartott attól, hogy az nyeri a voksolást, aki a szavazatokat számolja, de ha a magyarok nyernének is, az átadás ad calendas graecas, sohanapján menne végbe.
Ráadásul a fejlemények bizonyos mértékig ki is csúsztak a magyar kormány kezéből, és most már tényleg nem volt abban a helyzetben, hogy rendelkezzék a térségben állomásozó magyar erők felett. A dolog azzal kezdődött, hogy az egyik felkelővezér, Prónay Pál a vitatott területen október 4-én kikiáltotta a Lajtabánság nevű független államot azzal a szándékkal, hogy a magyar érdekeknek akár fegyveres erővel is érvényt szerezzen. (Hogy a vállalkozás mennyire nem légből kapott, arra bizonyíték a Moldovától hasonló körülmények között különvált, harminc éve fennálló, Burgenlanddal nagyjából azonos területű Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság.)
Prónay gyakorlatilag függetlenítette magát a magyar kormánytól, önálló államot próbált létrehozni, saját közigazgatással, haderővel, minden egyébbel. Az antant, Magyarország szerencséjére, nem vette komolyan az akciót, október 11-én lezajlott a Sopron és környéke sorsáról döntő tanácskozás, és megszületett az úgynevezett velencei egyezmény. Elfogadták a népszavazást, kitűzték az időpontját, és beleegyeztek abba, hogy arra magyar fennhatóság alatt kerüljön sor. A nyugalom őrzésére Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy csendőrzászlóalját vezényelték Sopronba.
Ahova hamarosan, október 20-án újabb vendég érkezett – IV. Károly király, aki balul sikerült húsvéti visszatérési kísérlete után ezúttal fegyveres erővel kívánta visszaszerezni a magyar trónt. Ostenburg feltétlen királyhűségéről volt ismert, hasonlóan Lehár Antal ezredeshez, akinek jelentős erői állomásoztak a térségben. A király bennük nem is csalódott. A soproni helyőrség felesküdött a királyra, és hamarosan vonatokat kerítettek, amelyekre reguláris csapatokból és önkéntesekből öt-hatezer fős valóságos hadsereg szállt fel, hogy a királlyal együtt meginduljon Budapest felé.
Sorsdöntő napok következtek. Az a ma is elterjedt nézet, hogy a sikeres királypuccs Magyarország megszűnését vonta volna maga után, nyilvánvalóan túlzó, de hogy beláthatatlanok voltak a következmények, az tény. Az a legkevesebb, hogy cseh részről azonnal követelték a velencei egyezmény érvénytelenítését, és valóban szóba jött Magyarország újbóli megszállása, ezúttal a kisantant országai által. A magyar kormány Horthy aktív szerepvállalásával meghiúsította Károly visszatérési kísérletét, és ezzel súlyos megpróbáltatásoktól mentette meg Magyarországot.
És megmentette a velencei egyezményt is. Károly október 31-én végleg elhagyta Magyarországot, és december 14–16-án Sopron és környékének lakossága népszavazáson, 65 százalékos többséggel a Magyarországhoz tartozás mellett döntött.
A váratlan siker váratlan eredményt hozott. További tíz elcsatolásra ítélt nyugat-magyarországi faluban kezdődtek tiltakozások, aminek eredményeként e falvak is megkapták a lehetőséget a népszavazásra. Az 1923 januárjában tartott szavazásokon nyolc falu – Narda, Felsőcsatár, Vaskeresztes, Horvátlövő, Pornóapáti, Szentpéterfa, Ólmod és Fertőújlak – Magyarországot választotta, három település Ausztriát.
És még mindig volt egy utolsó nekirugaszkodás. Szomoróc lakosai még a soproni népszavazási döntés előtt, 1920. augusztus 1-én fegyverrel verték ki a délszláv megszállókat. Azok ekkor még visszatértek, és kegyetlen megtorlásokat vittek véghez, de a falu ellenállása végül is meghozta a gyümölcsét, a délszláv állammal folytatott tárgyalások eredményeképpen 1922. február 8-án Szomoróc visszakerült Magyarországhoz. Aki megnézi a ma Kercaszomor nevet viselő falu határát a térképen, jól látja a kiszögellést a magyar–szlovén határon.
