Ma már hatalmas tömegekről beszélünk, de az igazság az, hogy a rendszerváltó megmozdulások kezdetben jórészt néhány tízezres tábort vonzottak. Mindez semmit nem von le a kezdeményezések politikai, közéleti fontosságából, de tény, hogy az emlékezők ma is gyakran soha nem látott tömegekről beszélnek. Ami nem csoda, hosszú évtizedek tiltása után valóban óriási tömegnek tűnt az utcára vonult sokaság.

Fotó: MTI, archív

1989. június: Nagy Imre és társai újratemetése. Fotó: MTI, archív

A rendszerváltozás tüntetéseinek sorát paradox módon egy rendszerváltozás előtti demonstráció nyitotta meg. Az 1988. június 27-én megrendezett Erdély-tüntetés kétségkívül a demokratizálódó Magyarország első szabadon megtartott, spontán szervezett összejövetelei közé tartozott. Akkor évtizedek óta nem látott hatalmas tömeg lepte el a Hősök terét, az emberek a romániai falurombolás és Ceausescu politikája ellen tiltakoztak. Becslések szerint nagyjából 80 ezren jelenhettek meg, ami már csak azért is nagy szó, mert nyilvánosság (televízió, rádió, újságok) hiányában klasszikus mozgalmi eszközökkel, röplappal, kezdetleges plakátokkal és élőszóban népszerűsítették az eseményt. A korabeli sajtóban számháború zajlott: a népszabadságos Bodor Pál szerint 30 ezren lehettek, az Ötlet 50-60 ezer emberről írt, a Magyar Hírlap 100 ezres becslése járt a legközelebb az igazsághoz.

1988. június: Erdély-tüntetés. Fotó: MTI, archív

1988-ban a másik nagy rendszerváltó téma a környezetvédelem volt. Nem egyetlen tüntetés, hanem valóságos tüntetéssorozat zajlott a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen a Duna Kör szervezésében. A tavasszal még néhány ezer fővel induló tiltakozások után nőttön-nőtt a tömeg, szeptember 12-én nagyjából húszezren gyűltek össze a Kossuth téren, majd a szervezők átadták petíciójukat az Elnöki Tanács elnökének, Straub F. Brúnónak.

1988. szeptember: a Duna Kör tüntetése. Fotó: MTI, archív

A rendszerváltozás emblematikus, minden vitán felül legjelentősebb eseménye Nagy Imre és társai újratemetése volt a Hősök terén 1989. június 16-án, ahol egy bizonyos Orbán Viktor nevű fiatalember a szovjet csapatok kivonulását követelte.

A rendezvényre megtelt a Hősök tere, ami akár 100 ezer embert is jelenthetett.

Új temetés, új tömeg. Kenderesen 1993. szeptember 4-én helyezték el végső nyughelyére vitéz nagybányai Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója hamvait, ahol a fővárostól való távolság ellenére mintegy ötvenezer ember jelent meg. A búcsúztatók körében megjelent többek között Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő, ifjabb Horthy István, Boross Péter, Für Lajos, Surján László, Balsai István, Kádár Béla, Nagy Ferenc József, Szabó Tamás, Torgyán József, Kiss Gyula, Lezsák Sándor, Nahimi Péter, Kónya Imre, Csurka István, Vörös Vince, Gáspár Miklós, Zacsek Gyula, Miklós Árpád, Szilasy György, Király B. Izabella, Horváth Béla, Dénes János, Radnóczy Antal, Kéri Kálmán, Hegedűs Lóránt, valamint Antall József felesége és fia, mivel Antall József miniszterelnök a betegsége miatt nem tudott megjelenni.

1993. szeptember: Horthy Miklós újratemetése Kenderesen. Fotó: MTI, archív

Újabb temetés, újabb tömeg. Az első szabadon választott kormány miniszterelnökétől, Antall Józseftől 1993. december 18-án búcsúztak el a budapesti Kossuth téren. Gyóntatópapja, Bolberitz Pál ismertette a félmilliós sokaság előtt Antall utolsó szavait, ami egyúttal politikai öröksége is volt: „Amikor halálos ágyához hívatott engem, közölte velem, hogy nem szed semmilyen orvosságot, amely értelmének vagy akaratának gyengítését eredményezhetné. Ezután azt mondta: Három dolgot szeretnék neked mondani. Először: eljött a végórám. Másodszor: keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője. Harmadszor: szolgáltasd ki nekem a szentségeket! Kiszolgáltattam neki a bűnbánat szentségét, majd a betegek szentségét, megáldoztattam, együtt imádkoztam vele. Ezután azt mondta: Nagy béke költözött szívembe. Senki iránt gyűlöletet vagy bosszúvágyat nem táplálok. Mindenkinek megbocsátok.”

1993. december: Antall József temetése. Fotó: MTI, archív

A hazai baloldal máig egyetlen valódi tömegrendezvénye, amelynek sem a létszámát, sem a kényszerítő erejét nem sikerült még egyszer összehozni, az úgynevezett chartás tüntetés 1992-ből. Szeptember 24-én akár százezren is odavonulhattak a Parlament elé. Ezen a rendezvényen a baloldal elérte utcára vonulásának maximumát, soha többé nem sikerült ennyi érdeklődőt mozgósítaniuk. 2008-ban Gyurcsány Ferenc a „barna eső” ellen újra megszervezte a Chartát, de a Demszkyvel, Farkasházyval megtámogatott rendezvénnyel csúfosan felsültek, néhány lézengő munkásőrön és fanatikus nyugdíjason kívül nem sokan voltak kíváncsiak a produkcióra.

1992. szeptember: a Demokratikus Charta tüntetése. Fotó: MTI, archív

A 90-es évek második felében csak a MIÉP tudott százezres tömeget utcára vinni. Akár a Szabadság téren, akár a Hősök terén rendezték nagygyűléseiket, a nagyjából százezres tömeg mindig garantált volt. A MIÉP hívei elmentek a március 15-i, augusztus 20-i demonstrációkra, megnézték, ahogyan a hatalmas tömeg szétterült a Hősök terén, majd hazamentek, és elolvasták a baloldali sajtóban, hogy csak néhány ezren voltak kíváncsiak Csurka Istvánra. A MIÉP talán 1995. október 22-én tartotta legnagyobb demonstrációját, ekkor négy gyülekezési pontról érkezett a hatalmas tömeg a Szabadság térre és környékére.

1995. október: MIÉP-tüntetés. Fotó: MTI, archív

A MIÉP kimúlásával a Fidesz hívei vették birtokba az utcát. 2002 áprilisában, az első választási forduló elvesztése után, amikor a váratlanul rossz helyzetbe került jobboldalnak mozgósítania kellett, régen nem látott tömeg lepte el a Parlament előtti teret. Emlékezetes Rákay Philip másfél milliós becslése a színpadról, de tény, hogy óriási tömeg mozdult meg a Fidesz és Orbán Viktor hívó szavára, minden valószínűség szerint több százezer fő fölé kúszott a résztvevők száma.

2002. április: a Fidesz választási nagygyűlése. Fotó: MTI, archív

2012. január: Békemenet. Fotó: MTI, archív

Aztán elérkezett minden idők legnagyobb hazai demonstrációja. Pontosabban demonstrációi, hiszen az egymást követő Békemenetek minden kétséget kizáróan közel félmillió embert vonzottak. Bár az ellenzéki sajtó igyekezett bagatellizálni, az első Békemeneten, 2012. január 21-én szó szerint megbecsülhetetlenül sokan indultak a Kossuth tér elé. Olyan sokan, hogy a tömeg már a Kossuth téren állt, amikor a vége még az Andrássy út Hősök tere felőli részén. Ez azt jelenti, hogy valóban akár félmillióan is lehettek, ahogyan a többi Békemeneten is hasonlóan óriási tömegek mozdultak meg a magyar nemzeti oldal védelmében.

2011. január: Milla-tüntetés. Fotó: MTI, archív

Bár a baloldal és a Jobbik több mint nyolc éve ellenzékből szervezkedhet, nagyságrendekkel kisebb demonstrációkat képes felmutatni. Az Egymillióan a magyar sajtószabadságért csoport (Milla) 2011-től több tüntetést is szervezett közel két éven át a kormány ellen. Ezeken szó szerint néhány ezren, legjobb esetben tíz-húszezren jelentek meg.

2014. október: az internetadó elleni tüntetés. Fotó: MTI, archív

Pár ezren lézengtek 2012. január 2-án az Alaptörvény ellen szervezett tüntetésen is. Az ellenzék az internetadó elleni 2014-es októberi tüntetéssel ért fel a csúcsra, itt több tízezren jelentek meg, és bár az ellenzéki sajtó zajosan ünnepelte „a rendszerváltás óta legnagyobb demonstrációt”, az igazság az, hogy nyomába sem érhetett a százezres, néha félmilliós jobboldali tömegrendezvényeknek. A Jobbik pedig hagyományosan egy-két ezer embert tudott megszólítani az elmúlt években, az idén pedig már csak néhány tucatot. A mostani, nagy dérrel-dúrral beharangozott összellenzéki CEU-tüntetés is jobban hasonlított egy baráti összejövetelre, mint valódi demonstrációra.

2017. december: Jobbik-tüntetés a Fidesz-székháznál. Fotó: MTI, archív

Az elmúlt harminc esztendő tüntetései azt mutatják, hogy egyrészt csak a magyar jobboldal tudott számottevő tömeget felmutatni, a képzeletbeli toplista első tíz demonstrációja közül kilenc a jobboldalhoz kötődik. Másrészt olyan ügyek mellé állnak az emberek, amelyek abban a pillanatban nagyobb társadalmi csoportokat, adott esetben a társadalom nagyobb részét érintik, foglalkoztatják. Ilyen például a vízlépcső, az erdélyi magyarok helyzete, az internetezés. A kormányellenes százezrekről szőtt baloldali álom egyelőre csak ábránd, témák és ügyek nélkül nem realitás, hogy rövid időn belül tömegek tóduljanak az utcára, mondjuk, az LMP vagy a Jobbik hívó szavára. Az utca – akárcsak a politikai hatalom – változatlanul a jobboldalé Magyarországon.

2018. október: CEU-tüntetés. Fotó: MTI, archív