A prefektus meghátrált a rovásírásos helységnévtáblák ügyében

Napóleon kérdésére, hogy miként győzheti le a magyarokat, tanácsadója, Talleyrand azt javasolta a Győr melletti ütközet előtt, hogy vegye el a múltjukat és azt tehet velük, amit csak akar. A Székely Nemzeti Tanács ennek ellenkezőjét cselekszi, amikor nemzeti jelképeik és hagyományaik, így a rovásírás visszahozatalát javasolja a közéletbe.

Hivatkozhatnánk akár Torma Zsófia 1875-ben Tordoson talált rovásjeles cseréptöredékeire, a több mint nyolcezer éves tatárlakai korongra, az erdélyi templomok vakolata alól előbukkanó rovásjelekre, Bocskai István fejedelem rovásíró történetírójára, Szamosközi Istvánra, a gyergyószentmiklósi Bethlen Gábor-szobor „Erdély fejedelme én vagyok…” kezdetű rovásfeliratára, ezúttal mégis Erdély egy mindmáig rejtélyes szegletét hívjuk segítségül. Az egykoron Csík, a trianoni döntés óta Hargita néven létrehozott vármegyében, a Gyergyói havasokban, a Borszék- Salamás-Orotva települések gyűrűjében, 1313 méter magasan található a Tászok-tetői fennsík.

Először 1913 áprilisában a Pesti Hírlap tudósított az innét nem messze, egy Gyergyó-Ditró közeli patakmederben talált írásos kőről. Sajnos az elterjedt feltételezés, mely szerint alatta Attila sírja található, odavonzott egy kincsvadász kereskedőt, aki nyereségvágyból felrobbantatta.

Kémenes Antal gimnáziumi tanár közvetlenül Tászok-tetőt kereste fel, ahol nyolcvésetes követ rajzolt le. Ezek legnagyobbika az egy métert is meghaladta, és a helybeliek elmondása szerint kincskeresők fordították ki a földből. A köveken lévő jeleket a tanár a székely rovásírással azonosította.

A Pesti Hírlap cikke nyomán dr. Kovács István, az Erdélyi Nemzeti Múzeum régésze 1913. augusztus 4-én járt munkatársaival Ditróban. Innen a Halaság patak mentén a borszéki úton jutott el a Tászok hegygerincre, ahol az út két oldalán 11 feliratos kőről számolt be, tájékozódási pontként megadta a közelben lévő Tolvajok kútja elnevezésű bővizű forrást. A köveket andezitként határozta meg, amelyek csak különlegesen kemény szerszámmal véshetők és hasonlóan kemény kvarccal karcolhatók, így szó nem lehetett véletlenül arra járó, unalmában jeleket kapargató személyről. Már csak azért sem, mert a régész rendkívül alapos összehasonlító leírást készített a kövek azonosítható jeleinek a világ más tájain található előfordulásairól.

Ezt követően több szakember is véleményezte a leleteket. Volt, aki hun temetőt jelölő hun írásnak tekintette, hiszen a ditrói lakosság emberemlékezet óta tudott az írásos kövekről, míg Barátosi Lénárth Lajos az Orkhon és Jenyiszej vidéki betűkkel állapította meg azonosságukat. A Magyarországhoz visszacsatolt területen 1943-ban már csupán két óriási kőről tesz említést Orbán Árpád tanító és szállíttatott ökrös szekéren a Gyergyóhodosi Állami Népiskola udvarára, ezek azonban csak az 1962-ben kerültek Tarisznyás Már-ton néprajztudósnak köszönhetően a később róla elnevezett gyergyószentmiklósi múzeumba.

Dr. Kovács István szerint a fennsíkon összevissza heverő kőtömbök egykoron meghatározott rendben sorakozhattak, ami összefüggést sejtet más neolitikus megalitokkal. Például a bretagne-i Carnac város közeli több száz menhirrel, amelyek az Atlanti-óceánba vezetnek, majd egy közeli szigeten folytatódnak. Sajnálatos, hogy Tászok-tető hasonló jelentősége eddig elkerülte a világ figyelmét. De lássuk, maradt-e még ott valami látnivaló az elmúlt száz év folyamatos pusztítása után!

Mivel Farkas Aladár borszéki tanár, helytörténész, önkormányzati képviselő még néhány évvel ezelőtt is talált itt rovásjeles követ, az utóbbi években Tászok-tető történetét legátfogóbban összefoglaló Friedrich Klára rovásírás-kutatóval hármasban indultunk terepszemlére. A Borszékről odavezető 14 kilométeres, rönkszállító gépjárművek által tönkretett hegyi utat csak a helybéli Siklódi Sándor terepjárójával tudtuk megtenni, aki figyelmeztetett a meleg időjárás következtében a fennsík kövei között elszaporodott viperákra. Szerencsére eggyel sem találkoztunk, annál is inkább, mert figyelmünket helyettük a fennsíkot a gyalogút mentén átszelő magas feszültségű távvezeték egyik oszlopa tövénél lévő számtalan kisebb-nagyobb andezit- tömb kötötte le. Először Farkas Aladár felfedezését ellenőriztük, majd a mintegy 50 méter átmérőjű kőtengerben kutattunk további jelek után.

Nem hiába. Egymás után bukkantunk rá több egyértelműen rovásjeles tömbre, amelyek bekarcolása a már fentebb leírtak miatt nem kis feladat elé állították készítőiket. Különösen feltűnő volt, hogy egyik-másiknak oldala szabályos egyenességet mutatott, megint másokon tálca szerű mélyedés utalt emberi kéz nyomára. A tömbök a fennsíkon sehol másutt nem fellelhető kupacából arra következtettünk, hogy szándékosan hordták őket egybe, talán éppen az átvezető út két oldaláról, ahol a carnaci menhirekhez hasonló rendben állhattak. A helyenként mohával borított köveken fekete égési nyomok is előfordulnak, ami igazolni látszik a két leg-inkább elterjedt feltételezést: a kincskeresők robbantásos beavatkozását, illetve a székelyek múltjához köthető emlékek a román hatalom által hasonló módszerrel történt elpusztítását.

Mivel a leírások nem egyértelműen utaltak a kövek helyszínére, további jelek után kutattunk a környéken. Ennek során bukdácsoltunk le a fennsík lábánál lévő forráshoz, amelynek hűs vizével olthattuk a negyvenfokos, párás hőségben egyre fokozódó szomjúságunkat. Farkas Aladár csak ezt követőn kérdezett rá a közeli esztena udvarán bámészkodó román pásztoroktól a forrás nevére. Tolvajok kútja, jött a felelet. Itt vagyunk tehát, ahol 97 évvel ezelőtt dr. Kovács István még 11 álló helyzetű, rovásjeles sziklát talált az út két oldalán, és amelyekből napjainkra csak szétrobbantott kőtömbök maradtak, még így is ősi idők tanújaként. Ezek közül néhány kisebbet bizonyítékként magunkkal cipelve hét kilométert gyalogoltunk az erdőn át medvék közelségét jelző friss ürülékeket kerülgetve a legközelebbi fatelepig, ahonnan rönkszállító vitt tovább Borszékre.

Ha a székelység emberemlékezet óta ismerte és tisztelte ezeket a rovásjeles sziklákat, vajon megvonhatja-e bármely hatalom ezen írás használatának jogosságát ugyanattól a néptől, amelyik ma is ugyanitt él?

– A Magyarok Világszövetsége 2003-ban Székelyföldi Konferencia-sorozatot szervezett Quo vadis, Székelyföld? címmel. Az ennek záródokumentumába foglaltakat vette át a szerveződő SZNT. Az idén pünkösdkor Székelyföldön tartott küldöttgyűlés „Székelyföld örök” jelmondatát már az MVSZ és a Mi Vagyunk a Nép mozgalom közösen adtuk, egyben emléklapot és székely nemzeti zászlót azoknak az önkormányzatoknak, tisztségviselőknek és egyéneknek, akik sokat tettek azért, hogy a székely jelképek használata és vele a rovásírás elterjedjen, továbbá kiteszik az önkormányzat épületére a székely nemzeti lobogót – meséli Borsos Géza, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke.

Abból indultak ki, hogy autonómiát és önrendelkezést csak olyan közösség követelhet magának, amely ismeri értékeit, azokat ápolja, őrzi és értük áldozatra is képes. A mozgalom kiterjeszthető Magyarországra, így ott is kaphatnak székely díszzászlót és emléklapot, akik vállalják a feladatot. A hatalom nem hagyta ennyiben a dolgot. Amikor az MVSZ idei csomafalvi küldöttgyűlésén Patrubány Miklós megdicsérte azokat a településeket, amelyek eleget tettek a felhívásnak, a Göndul nevű újság egyik tudósítója, Kovács Anna, felhívta a figyelmet arra, hogy veszélyes dolgok indulhatnak el. A prefektus ezt követően szólította fel a polgármestert a rovásfeliratos tábla levételére, amire két választ is kapott. Először a polgármester kijelentette, hogy amennyiben nem tetszik neki, jöjjön a helyszínre és intézkedjen, majd írásban meg is magyarázta neki, hogy nem háromnyelvű tábláról, hanem két betűtípusról van szó és különben sincs olyan törvény, amely tiltaná a rovásfeliratos táblák használatát. Erre azóta sem kapott választ a prefektustól, így a dolog nyugvópontra jutott. Borsos Géza szerint a mozgalom kedvező hatásai már érződnek. Hol van az idő, amikor négy évvel ezelőtt a rovásírás újbóli használatának felvetésére azt a választ kapta, hogy a székelység ne tegye nevetségessé magát ezzel a kezdetleges írással! Egyre több a rovásfeliratos póló, használati tárgy, cég, a cserkészek és iskolás fiatalok tömegesen sajátítják el őseik írását, történeti táborokban tanulják, versenyeken vesznek részt. Még az a furcsaság is megtörtént, hogy a nevüket egyébként románul író csángó gyerekek azt is átírták rovásra, amit azon nyomban elküldtek a prefektusnak is.

– A hétköznapok román embere nem foglalkozik a kérdéssel, a kezdeti tiltás csak a politika szintjén jelent meg, mert olyan sajátos nemzeti azonosságtudatot hordoz, amit nem tudott hová tenni. A megkopott székely önbecsülés ilyetén helyreállítására igen nagy szükség volt és a legjobb pillanatban jött. Hatására megmozdult valami a székely emberben, hogy nem szükségszerű elfogadni a jelenlegi gyarmati helyzetet, a másodrangúságot – jelenti ki Borsos Géza.

És nem túlzott. Ugyanis megfelelő nemzettudat esetén, amint azt a száz évvel ezelőtti szépségét nyomaiban ma is őrző fürdővárost, Borszéket bemutató Farkas Aladár elmondta, nem fordulhatott volna elő, hogy a messze földön híres gyógyvizet palackozó üzemet utolsó magyar igazgatója átjátssza a román államnak. Ennek következtében hiába lakják 80 százalékban magyarok a települést, már az üzem új román vezetése szabja meg, hogy rendezvény támogatási keretéből kiket hív meg a kulturális napokra, a 11 helyi képviselőből 9 az ő alkalmazottja és ezzel lényegében kezében tartja a település irányítását.

Székelyföld több évtizedes mély álomból ébredezik. Már nem törődik az olyan hangokkal, amelyek azt suttogják, hogy nincs még itt az ideje a rovásírás újbóli használatának. Borsos Géza, Farkas Aladár, felnőtt és ifjú társaik ismerik a Tászok-tetői rovásjeles kövek ősi üzenetét: „Gyertek, ismerjetek meg, legyetek büszkék ránk! Mi mindig itt voltunk veletek, a ti Hazátokban.”

Szakács Gábor

„Az idegen látja őseink kezeírását”

2003 júniusában a Székely Nemzeti Tanácsban aligha gondolták, hogy a trianoni gyalázattal megcsonkított országban is megfogadják szavaikat. Elsőként 2007 szeptemberében, Kunszentmiklóson.

– A tervezésnél a székelykapuk hagyományát ötvöztem az egyszerű, ám mégis erőt sugárzó alföldi kötött kapukéval, míg a tartóoszlopok szétnyitásával egyfajta felszabadulást jelképeztem. Albert Csaba fafaragótól azt kértem, hogy bármennyire is könnyűnek kell hatnia, ne legyen lebegő jellege. Ezt a faszerkezetek csapolásával oldotta meg – eleveníti fel az alkotás időszakát Horváth Attila tanár, aki óráin diákjainak megtanította, sőt hamiskásan azt is tudtukra adta, hogy ha ezekkel a jelekkel puskáznak, akkor azt fél évig nem fogja, úgymond, észrevenni.

Hogy a kezdeményező Megmaradás Egyesület tagjainak miért sikerült elhatározásukat ellenkezés nélkül elfogadtatni a polgármesterrel, arra magyarázatul szolgál, hogy Bódi Szabolcs, egykori tanárként maga is a táblára írta a rovás ábécét. Csupán annyit kért a tanulóktól, hogy másolják le, alája pedig saját nevüket is írják át ezekkel a betűkkel.

– A rovásírás iránti elkötelezettségem akkor erősödött meg igazán, amikor kezembe került Forrai Sándor korszakos jelentőségű könyve, amit csak fokozott a baráti körömben lévő őstörténeti érdeklődés. Mindez előkészítette számomra Badiny Jós Ferenc könyveinek befogadását is. Amikor az iskolai katedrát felcseréltem a polgármesterivel, első feladatom volt, hogy magamban és környezetemben megteremtsem a béke és szeretet teljes együttlétet, majd a képviselő-testülettel ebben a légkörben kezdjük el felfejteni a múltat – meséli.

Szeptember 8-án került sor a városi szoborparkban a „Kun Miatyánk” emléktábla-avatására, amit a polgármester, majd dr. Baski Imre turkológus, a MTA tudományos főmunkatársának méltatása és Wittner Mária írásban megküldött üdvözlete után a kunszentmiklósi egyházak ökumenikusan felszenteltek, másnap pedig a település határában, a Tas felé vezető út mellett felállított rovásírásos helységtáblát adták át szép számú érdeklődő jelenlétében.

Halász Attila, a Megmaradás Egyesület vezetője elmondta, hogy ez csak az első lépés, hiszen az elkövetkezendő években a településre vezető mind az öt főútvonal mentén felállítják a rovásírásos helységtáblákat, ezzel is közelebb kerülvén a kiváló szobrász, Fadrusz János álmának megvalósításához: „Az építőművészet magyar stílusát rekonstruálják lelkes mestereink és a középületek homlokán rovásírásban fogjuk olvasni rendeltetését… Az idegen látja őseink legsajátosabb kezeírását.”