Szelfi, görbe tükörben
A sebesen száguldó hír- és információözön közepette az ember még több szenzációra vágyik, talán ezért is változnak a szabadidő eltöltésének hagyományos formái, teret adva a rendhagyó, vagy inkább mondjuk úgy, igencsak eszement programoknak. A Demokrata munkatársai teljesen legálisan szétvertek egy szobát, szürreális helyszíneken pózoltak a kamerának, és még csak nem is kellett nagyon kimozdulniuk a komfortzónájukból.
A mindennapjainkat – a legújabb generációk világát pedig különösen – alapjaiban határozza meg az internet és a közösségi média, ennek megfelelően pedig átalakulnak a szórakozási lehetőségek is. És mivel a kínálat gigantikus, egyre hajmeresztőbb ötletekkel rukkolnak elő a szabadidő eltöltésére alternatívákat kínáló intézmények, üzleti vállalkozások.
Szenzáció kerestetik
A gasztronómiai témák egyre népszerűbbek, a közösségi főzésen át a csokoládé-, bor- és teaakadémiáig vagy marcipánmúzeumi programokig számos lehetőség nyílik arra, hogy kiélhessük a bennünk szunnyadó ínyenc igényeit. A merészebb szórakozásra vágyók a sötétben foszforeszkáló pályán baltákkal is dobálhatnak célba, de ennél persze jóval megosztóbb témájú programok is léteznek: az emberi ösztönökre apelláló erotika vagy horror tematikájú tárlatok csupán primitív ötletbörzének tűnnek a pár évvel ezelőtt a tokiói tudományos múzeumban nyílt kiállításhoz képest, ami az ürülék és a toalettek világába engedett bepillantást a látogatónak. A témát olyan érdekességekkel színesítették, mint hogy milyen típusú WC-k léteznek a világon, vagy hogy milyenek lesznek a jövő mellékhelyiségei. A kurátorok meglepetéssel is kedveskedtek a látogatóknak: azért, hogy kellőképp elmerülhessenek a témában, egy barna kalapocskát a fejükre csapva lehúzhatták magukat egy gigantikus WC-ben. E tudományos álcát kapott gusztustalankodás jól mutatja, nő az emberek ingerküszöbe, ezzel a szabadidő eltöltésének hagyományos formái is változnak.
Az elmúlt évtized talán legnagyobb durranása a szabadulószoba műfajának megszületése volt. A változatos témájú és koreográfiájú, élő szereplős kooperatív társasjáték egyetlen célja kijutni egy adott térből, szabályos nyomozói munkával, logikai feladványok és más gondolkodtató feladatok megoldásával. E játéktípus hihetetlenül fantáziadús változatai jelentek meg a fővárosban: van, ami a belvárosi utcákat, helyszíneket is bevonja a játékba, de akad olyan változat is, ahol egy komplex történetben, mint egy színdarabban, statiszták közreműködésével kell a rejtély megoldásán dolgoznunk.
Aranykád és kagylófotel
A Budapesten egy éve elstartoló Édesség- és Szelfi Múzeum – Európa első ilyen jellegű intézménye – zseniális érzékkel vette észre és építette koncepciójába a közösségi média világát. Nem előzmény nélkül, hiszen pár évvel ezelőtt a washingtoni Smithsonian’s Renwick Gallery Csoda című tárlatán kortárs művészek készítettek installációkat – például szivárványt színes cérnából vagy rovarokkal kitapétázott falat –, a látogatók nem bírták megállni, hogy ne fotózzák bele magukat az álomszerű enteriőrbe, a posztok pedig szinte felrobbantották a közösségi médiát. Ma már persze számos múzeum használja e felületeket, ám rendhagyó módon először talán a 2016-ban San Franciscóban és New Yorkban működő Jégkrém Múzeum tette. Itthon a hasonló látványvilágú Édesség- és Szelfi Múzeumhoz kötődik mindez. Az intézmény enteriőrje, kortárs látványvilága – függetlenül a benne elharapódzó giccs mértékétől –, mind egyetlen célt szolgál: a közösségi médiában megjelenni. A múzeum ugyanis magát a felhasználót állítja a középpontba, mintha a képet megörökítő emberek lennének műtárgyak. E fotók természetüknél fogva a közösségi médiában landolnak, ahol nem tudják nem megtenni, hogy a múzeumot is promózzák.
Az első helyszín habos rózsaszín, csillogó, babakék és banánsárga enteriőrjei arra emlékeztetnek, mintha egy üveg színes cukorgyöngybe merülnénk, nem csoda, ha mindez a tizenéves korosztály számára a leghívogatóbb. Talán így érezhette magát Pinokkió Játékországban – persze a didaktikus konzekvenciák nélkül. A múzeum nemrég megnyílt második helyszíne már a felnőtteket célozza meg: céges partik, lány- és legénybúcsúk, osztálykirándulások helyszíne lehet. A múzeum arculatára jellemző játékosság, színesség itt is megjelenik, álomszerű, kimerevített jelenetek főszereplői lehetünk: rózsaszín Trabantban száguldhatunk, hintalóra pattanhatunk, aranyszínű kagyló belsejében nyújtózhatunk, lubickolhatunk az aranypénzzel teli fürdőkádban, vagy egy velocipéden, századfordulós enteriőrben kerekezhetünk – ebben az installációban egyébként sikerült a szecessziót mint díszítő- és képzőművészeti stílusirányzatot elterelni egészen a giccsig.
Baseballütő vagy vascső?
A budapesti X. kerületben található Rage Roomban – vagyis dühöngőszobában – nyoma sincs sem giccsnek, sem bájnak, üres betonfalak várják az érkezőt. Ülőmunkát végző belvárosiaknak érdemes ellátogatniuk e nem mindennapi szórakozóhelyre, a nevetés és a stresszlevezetés ugyanis garantált. Persze nemcsak az öltönyös, aktatáskás üzletemberek engedhetik ki a gőzt a dühöngőben. Amint a tulajdonostól megtudjuk, érkeznek ide bulira vágyó tinédzserek, baráti társaságok, magányos harcosok, sőt olyan feleségek is, akiket a férjük fizet be. A közös bennük az, hogy legálisan, szabályozott keretek között akarják szabadjára engedni a belsejükben rejtőző vadállatot.
A felelősségnyilatkozat aláírása után nincs más dolgunk, mint hogy felvegyük a kapott védőfelszerelést, majd kiválasszuk, baseballütővel vagy vascsővel szeretnénk szétverni a házigazda által gondosan kikészített használati tárgyakat. Hogy pontosan mit is püfölhetünk a kiszuperált eszközök közül, az attól függ, hogy milyen csomagra fizetünk be: a dühösebbeknek mindenképp az extra dukál, benne nagyobb használati tárgyakkal.
Az első ütés még akkor sem könnyű, amikor már dübörög a hardcore a hangfalakból, az embert valahogy visszafogják az íratlan szabályok, társadalmi normák. Mikor azonban csattan a fém a számítógép billentyűzetén, és a gombok százfelé repülnek, hirtelen felszalad az adrenalinszint, eltűnnek a gátlások. A porszívó, a számítógépház és a műanyag irattartó úgy esik darabjaira a baseballütő és a vascső okozta ütések alatt, mintha porcelánból lennének, a képcsöves televízió és a falról visszapattanó vastag falú üvegpoharak nehezen adják meg magukat: férfierő kell az elpusztításukhoz.
Az addig visszafogottan kattintgató fotós kolléga nem tétovázik sokat: egyetlen ütéssel berobbantja a képernyőt, majd porrá zúzza. A hely szinte mindig foglalt, alig találni szabad időpontot, egyik csoport jön a másik után, hogy kipróbálhassa a kikapcsolódás újfajta módját. Ami, ha őszinték akarunk lenni, semmivel sem durvább, mintha az ember fát vágna vagy füvet kaszálna – csak éppen sokkal kevésbé hasznos.