– Történelmünket jelenkori valóságunkkal összevetve szembetűnő, hogy az egykor büszke, már-már rátarti magyarság kishitűvé, önsorsrontóvá, öngyűlölővé vált. Mi válthatta ki ezt?

– Mielőtt megkísérelnénk ezt azonosítani, meg kell vizsgálnunk, milyen történeti emlékezettel rendelkezhet ma nemzetünk. Hunyadi Mátyás emléke élénken él a köztudatban, az ő uralkodásának időszaka még relevánsnak tekinthető a kollektív emlékezet szempontjából. Ez felívelő korszak volt, utána viszont a legjelentősebb történelmi sorsforduló, Mohács minden túlzás nélkül katasztrófát jelentett, hiszen hosszan tartó hódoltsághoz vezetett. Ezt követően a török kiűzése egyfelől pozitív élmény volt, másfelől viszont a Habsburg-berendezkedést sokan még a török időknél is rosszabbnak élték meg. Ezért volt katarzis a Rákóczi-féle fölkelés, de a bukás jelentős apátiát eredményezett, hiszen például Napóleon térségbeli megjelenése nem vezetett magyar nemesi függetlenségi fölkeléshez. E bénultság után a reformkor ismét felívelő történelmi szakaszt jelentett, ám a katarzisnak tekinthető 1848–49 után jött a megtorlás és a Bach-korszak. Az ezt követő kiegyezés már nem volt egyértelmű katarzis, hiszen még élénken élt a köztudatban a forradalom emléke. Gondoljuk meg, 1849 és 1867 között mindössze tizennyolc év telt el, annyi idő, mint 1990-től napjainkig. Az udvar átlátta ezt, és gondja volt rá, hogy egyfajta pótkatarzisban részesítse a magyarságot. Ilyen volt például Erzsébet királyné kultusza. Az ő egyénisége, magyarbarátsága kiengesztelés volt a megtorlások és a Bach-korszak abszolutista kormányzása után. Ugyanezért koronázták Ferenc Józsefet magyar királlyá. Ezzel párhuzamosan gazdasági fellendülés is bekövetkezett, s ez elhallgattatott minden karakteresebb hangot. Így kialakult egy felemás közvélemény, a boldog békeidők hangulata. Ezt az első világháborút követő két, idegen ihletettségű forradalom, majd a trianoni katasztrófa drasztikusan felszámolta. Ezért volt újabb katarzis Horthy Miklós hatalomra kerülése, hiszen stabilizálta a közrendet, emelkedő pályára állította Magyarország gazdaságát, s végül 1938-ban, 1939-ben, 1940-ben és 1941-ben megtörtént a revízió, ami a legszélesebb néptömegek lelkesedését váltotta ki. Ám az 1945-ös szovjet megszállást követően véres csörtetéssel hatalomra jutott a bolsevizmus. E mély elnyomásban 1956 megismételhetetlen csodaként érte a magyarságot. Erre azonban megint véres megtorlás volt a válasz, majd beköszöntött a gulyáskommunizmus. A bolsevisták éreztették, hogy a magyarság egyfajta kegy állapotában van, ami visszavonható. Ugyanakkor ez az állapot gazdasági stabilizálódást, némi fellendülést, relatív jólétet is eredményezett, s ez elhallgattatta az elégedetlenkedőket, hiszen lehetett mutogatni például Romániára, hogy lám, ott sokkal rosszabb a helyzet. Ez egyébként a csonka-magyarországi és az erdélyi magyarság szembeállítására is alkalmas helyzet volt. Ez az állapot megszüntette, elfojtotta a szabadságvágyat, és elősegítette a nemzeti érzés tompulását, formálissá válását. Nagyon sokan elfogadták ezt a helyzetet. És itt érhető tetten mai tragédiánk gyökere. A nagy, mélyreható változások, mint látható, szinuszosan következtek egymás után történelmünkben. Fölfelé, lefelé, majd újra fölfelé ívelő korszakok váltogatták egymást. 1989–90-ben azonban egy relatíve fölfelé ívelő szakasz végén voltunk.

– Vagyis rossz volt az időzítés?

– Látni kell, hogy akkor nem volt igazi katasztrófahelyzet, pontosabban a tömegek nem érzékelték a húsz évvel ezelőtti viszonyokat, ezért a változás mögött nem állt elemi erejű népi, nemzeti akarat, ellentétben más kommunista országokkal. A rendszerváltozást gyakorlatilag csak egy politizáló értelmiségi kisebbség akarta, a nagy többség attól félt, hogy rosszabbul megy majd neki. Ez pszichológiailag nagyon rossz kiindulási helyzet volt az egyébként valóban szükséges rendszerváltás kísérletéhez. Magyarországon ugyanis a biztonságérzetet a bizonytalanságérzet váltotta fel.

– A politizáló értelmiségi kisebbség nem látta ezt?

– Ez a réteg többféle típust foglalt magába. Voltak, akik őszinte elkötelezettségből tevékenykedtek, s lelkesedésük, valamint a közép- és kelet-európai rendszerváltások érzelmi felhajtóereje olyan cselekvéshez vezetett, amikhez nem társult a közhangulat releváns ismerete. Voltak azonban olyanok is, akik pontosan tudták, mi következik.

– Úgy érti, valakik szándékosan kihasználták a társadalmi meghasonlottságot?

– Úgy. Nagyon fontos tisztázni, hogy volt-e az előbb említettek folyományaként beállott pszichológiai helyzetre akaratlagos külső rásegítés. Annak dacára kell ezzel foglalkozni, hogy sokszor mondjuk, egyébként helyesen, hogy ne keressük mindig másokban a hibát. Ezzel egyetértek, de ha egyértelműen kitapintható egy idegen akarat szándékos, tudatos nemzetlélektani, gazdasági, kulturális károkozása, akkor kizárólag önmagunkat felelőssé tenni mélyrepülésünkért ugyanolyan tévedés, mint ha csak másokat hibáztatnánk. Márpedig ki kell mondani, hogy már a gulyáskommunizmus idején olyan kultúrpolitika valósult meg Magyarországon, amely a magyar nemzeti érzéssel és a magyar nemzeti érdekekkel ellentétes. Ez nyilvánvalóan tetten érhető a magzatgyilkosság társadalmi elfogadtatásában, a határon túli magyarokról való lemondásban, és abban, hogy a magyarságot holmi örökké izgága, másokat elnyomó, utolsó csatlós, bűnös népnek állította be ez a kultúrpolitika, azt sugallva, hogy végső soron megérdemeljük leszorítottságunkat.

– Kik azok, akik e nemzetellenes kultúrpolitika mögött állnak?

– 1956 és 1989–90 között nyilvánvalóan a szovjet bolsevista birodalom volt az érdekelt megrendelő. Ám meg kellett találni azokat a helytartókat, akik az ő politikájukat itt képviselni tudják. A döntően meghatározó kultúrpolitika terén e helytartóság Aczél Györgyöt és körét jelentette.

– Aczél György kétségtelenül különös alakja a magyar történelemnek.

– Cselekedeteikből megállapítható, hogy neki és körének legalábbis kettős identitása volt. Amit ők tettek, túlzás nélkül nemzetgyilkosság, hiszen nemcsak egy nép legközvetlenebb legyilkolása minősül ennek, hanem az is, ha kultúrpolitikai, gazdasági és egyéb eszközökkel kioperálják egy nép lelkéből, agyából az összetartozás tudatát és parancsát. Ki kell mondani, hogy az aczéli kultúrpolitika, majd az SZDSZ által fémjelzett kíméletlen kultúrkampf nem más, mint nemzetmegsemmisítési kísérlet.

– Aczél és az SZDSZ közt folytonosság mutatható ki?

– Igen, ez egy jól érzékelhető folyamatosság. Legfőbb üzeneteikben ugyanazt sugallják. Hozzá kell tenni, hogy a felemás történelmi helyzet, vagyis hogy a rendszerváltási kísérletre nem katasztrófahelyzetben, a katarzis erejével, hanem egy relatíve felívelő, pontosabban sokak által annak érzett korszakban került sor, nagyban fölerősítette a tudatos magyartalanító politika hatását. 1990 előtt minden komfortérzet és meghasonlottság ellenére azok, akiket egyáltalán érdekelt a politika, alapvetően mégis tudhatták, hogy kik állnak e sugalmazások mögött, jelesül a Szovjetuniót kiszolgáló kommunista hatalom, és a józan ész, minden gulyáskommunizmus ellenére, ezen a téren sok emberből immunreakciókat váltott ki. 1990 után ugyanez a kultúrpolitika, annak valódi szándéka sokkal nehezebben azonosítható, mivel liberális jelszavak, elméletek mögé bújik. Ilyen a kisebbségek és a másság védelmének jelszava, mely ideológiai pajzsként szolgál a magyarságellenességnek, a tolerancia álarca mögé bújtatott devianciakultusz, az integrált és világnézetileg semleges oktatás erőltetése, melynek egyetlen kitapintható célja a nemzet közös szimbólumrendszerének szétzilálása, a multikulturalizmus, amely más szögből támadja, hígítja ugyanezt a létfontosságú szimbólumrendszert, a politikai korrektség jel- és taburendszere, amely a közbeszéd ködössé tételét célozza, valamint az úgynevezett gyűlöletbeszéd szankcionálásának rendszeres kísérlete, ami a nemzeti törekvések artikulálását hivatott megfékezni létfontosságú témák törvényerejű tabuvá tétele által. Mindemellett folyamatos nemzeti szimbólumaink lejáratása, a tudatos alkalmazásukat csökkentetni szándékozó hecckampányok és döntések, például a turul, a Szent Korona, az ősi Árpád-házi zászló ellen. Nem véletlen az sem, hogy a nemzeti főadót a szimbólumsemleges MR1-re nevezték át. E magyarellenes politikát 1990 óta az SZDSZ vezényli.

– Miért épp az SZDSZ?

– Azért, mert az SZDSZ messze erősebb kultúrpolitikai és gazdasági szempontból, mint amit a puszta parlamenti és közéleti súlya megmagyarázna. Hogy egészen aktuális példát mondjak, a társadalombiztosítás magánosítását egyedül ez a jelenleg egy százalékos, alig mérhető népszerűségű pártocska akarta, és lám, az ő akarata érvényesült a teljes magyar társadalom – szakma, civil szervezetek, egyszerű polgárok, parlamenti és parlamenten kívüli ellenzék, sőt a szocialisták többsége – ellenében.

– Vannak egyáltalán a magyarságnak nemzeti célkitűzései?

– Egyes nemzetrészeinknek vannak, ám a magyarságnak mint olyannak, nincsenek. 1956-ban a Kárpát-medence minden pontján megmozdultak a magyarok annak érdekében, hogy megszabaduljunk a kommunizmustól, és visszakerüljünk a szabad európai népek közösségébe. De korábban is mindig kikristályosodtak olyan célok, amik mögé a nemzet nagyobb része felsorakozott, és áldozatokat is hajlandó volt hozni. Ma egyetlen célt sem tud mondani senki, amit a nemzet legalább jelentősnek nevezhető része egységesen magáénak érez. E lélektani állapot egyik lakmusza volt a 2004. december 5-i népszavazás. Függetlenül e kérdés számos vetületétől, egy nemzeti kérdésben közvetlenül mondhatott véleményt a nép. Nincs a világnak sok országa, ahol ne elsöprő, legalább 90 százalékos egységes álláspont alakulna ki egy ilyen kérdésben. Horvátországban, Szerbiában, Szlovákiában egységes közakarat támogatta ezt az ügyet. Ők ilyen szempontból sokkal egészségesebbek nálunk. A társadalombiztosítás magánosításának kísérlete ügyében ugyanakkor érezhető egységes akarat. Kérdés, sikerül-e ezt határozottan és eredményesen artikulálni.

– Visszatérő tépelődés nemzeti körökben, hogy az egykor kommunista elnyomás alatt volt országok mindegyike sikeresebb utat járt be nemzetlélektani szempontból és ebből fakadóan politikai, gazdasági mutatóikat tekintve is 1989–1990 után, mint Magyarország. Mivel magyarázható ez?

– Magyarország már úgy került bele a változásba, hogy létrejött egy jelentős réteg, amely tényleg hálás volt Kádárnak és a kádárizmusnak. A bomlasztó munka már folyamatban volt. Ez legalább kétfajta, egymással ellentétes gondolkodást jelent a magyarországi lakosság számottevő részében. Ez társadalmi tudathasadás. A rendszerváltási kísérletet ezzel a Magyarországgal végrehajtatták, megtisztító katarzis, igazán mélyre ható pozitív változás nélkül. Ez teljesen különbözik a többi volt kommunista ország helyzetétől. Lengyelország a Szolidaritás működésének, valamint a lengyel pápa tevékenységének katartikus élménye után került be a változásba, s ez politikailag, eszmeileg homogénné tette a lengyel népet. Romániában Ceausescu kegyetlen diktatúrája a legszélesebb tömegek gyűlöletét váltotta ki. A cseheket, bár korábban a pánszlávizmus leglelkesebb támogatói közé tartoztak, 1968 a bolsevizmus és az oroszok ellen fordította. Az ottani rendszerváltás legfontosabb, minden további előfeltételeként meghatározható programja a kommunisták teljes elszigetelése és büntetőjogi felelősségre vonása volt. Kelet-Németországban a berlini fal ledőlése, az ország újraegyesülése jelentette a katarzist. Az egykori Jugoszláviában a horvát és a szlovén függetlenség és a horvát honvédő harc teremtette meg a sziklaszilárd nemzeti egységet. Horvátország máig táplálkozik ebből. A kiemelkedő sikerek az óriási lélektani felhajtóerőt jelentő, szabadon szárnyaló horvát nacionalizmusnak köszönhetők. Magyarországon a nemzeti katarzis elmaradt. Az SZDSZ által megtorpedózott világkiállítás megtartása vagy a szovjet csapatok kivonulása alkalmat adott volna egy nagyközösségi örömélmény átélésére, az ország vezetői azonban lefeküdtek az SZDSZ-nek.

– Szavaiból egy gyarmati sorba taszított, meghasonlott ország képe rajzolódik ki. Milyen lehetőségeink vannak a kilábalásra?

– Egy hódoltsági terület népének nem sok választása van. Ha elég erős hozzá, a legközvetlenebb, akár forradalmi akaratnyilvánítással fordít sorsán. Ma Magyarországon nincsenek meg ennek a feltételei. Hiányzik a kritikus tömeg, és az a hazafias haderő is, amely krízishelyzetben átveheti az ország irányítását. Az erőgyűjtés és hiterősítés korát éljük. Ez, hála Istennek, folyamatos a kultúrában. Művészeink és egyes patrióta kiadók, mecénások már rég felvették a harcot. A hatalmi és pénzügyi háttér miatt ez a kultúrharc erősen aszimmetrikus. Ilyen esetekben a sikert abban lehet mérni, hogy a domináns ellenség milyen kezdeményezést támad. Lám, mekkora sziszegés övezi az elemi erővel megjelenő Wass Albert-kultuszt. Nagyon fontos a hazafias közösségszervezés. Az olyan megnyilvánulások, mint például a táncházmozgalom, a hagyományőrző huszárbandériumok, a lovasíjászat és minden, ami a kultúránk mélymagyar jelképrendszerét tudatosítja, nélkülözhetetlenek. És tevőlegesen is szembe kell szállni a hódító akarattal a politikában, a külpolitikai fórumokon. Nem kell megriadni az agresszív minősítésektől. Valamilyen módon kényszeríteni kell az ellenséget, hogy elragadtassa magát, még jobban, mint 2006 könnygázos és szemkilövős őszén. Azért, hogy ébredjen végre már fel ez az ájuldozó nemzet.

Ágoston Balázs