magyar nép ezerszáz évvel ezelőtt idegenként érkezett Európába, egy indoeurópai népek alkotta tengerbe, és harmincszorosára megszaporodva máig itt él. Ezért az egyedülálló „csodáért” igen nagy árat kellett fizetnie. Európa védőbástyája lett; igazán sem Nyugat-, sem Kelet-Európa nem fogadott be. Kultúránkból folyamatosan vesztettünk, többet adtunk Európának, mint amennyit kaptunk. Végigsöpört az országon a tatár, 150 évig török iga alatt nyögtünk, 250 évig a monarchia fosztotta ki az országot, majd az ország kétharmadát elcsatolták; kincseink jelentős része külföldre került, várainkat és kastélyainkat elpusztították.

Egyik legkedvesebb ereklyénk Szent István kardja. Az első királyunk egykori tulajdonának tartott kardot – amely nemcsak kegyeleti tárgy, hanem a maga korának kimagasló alkotása – évszázadok óta a prágai Szent Vid-székesegyház kincstárában őrzik. A kard 1368. augusztus 18-a óta biztosan a székesegyházban van, hiszen ettől az időtől kezdve szerepel a prágai leltárkönyvben úgy, mint Gladius S. Stephani Regis Ungariae cum manubrio eburneo, azaz Szent István magyar király kardja elefántcsont markolattal. Ez volt az a kard, amellyel 997-ben az ifjú Istvánt övezték fel, midőn a Koppány elleni viadalra készült. Feltételezhetően ez az a kard, melyet a Gizella királyné kíséretével érkező német lovagok hoztak a fejedelemnek. A kard az uralkodás jelképe és egyúttal használati eszköz is volt.

Bár László Gyula régészprofesszor is sokat foglalkozott ezen ereklyével, a tudomány a mai napig többnyire Fettich Nándor régészprofesszor és ötvösművész véleményét fogadja el, aki Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás és a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából 1936 júniusában K. Kaspar prágai érsek engedélyével és támogatásával megvizsgálhatta és lefényképeztethette az ereklyét.

Hogy milyen módon került Csehországba a szent ereklye, arra többféle magyarázat létezik. A magyar történészek (J. Neuwirt) által feltételezett változat egyike, hogy az 1354 utáni időkben Nagy Lajos király adományozta IV. Károlynak. Ezt azzal magyarázzák, hogy Nagy Lajos abban az időben több alkalommal adományozott Szent István-ereklyét a cseh királyi udvarnak. A másik feltételezés szerint (Nagy Géza) a kardot Anna hercegnő – Ratiszláv macsói herceg özvegye, IV. Béla király leánya – vitte magával, amikor apja halála után a magyar királyi kincstár nagy részét vejéhez, II. Ottokárhoz menekítette, s egy kardról az egykorú, idevágó (1271-es) békeoklevél is beszámol. A cseh változat szerint viszont III. Vencel cseh király – akit korábban Magyarországon is királlyá koronáztak – vitte magával Prágába.

A kard 75 cm hosszú, 6,2 cm széles pengéjű fegyver, markolata és az egy darabból álló, kiváló minőségű vasból készült fém része ma is jó állapotban van. A penge két lapjának szimmetriatengelyében vércsatorna húzódik; a vércsatorna felső részében mindkét oldalon halványan a kardot gyártó műhely – az Ulfberht – neve olvasható. A harci eszközhöz ma modern bársonyhuzatos, ezüstveretes fahüvely tartozik, amelynek ezüst koronaveretén a következő kései, vésett felirat olvasható: „S. Stephani/Reg. Ungar/renov. Ann/1791”. A markolatgomb és az ellenző helyenként kissé megsötétült, egy darabból faragott csontból – feltehetően elefántcsontból – készült. A markolatgomb felső része hármas tagolású, ez alatt egy széles köpeny tagból áll; ez utóbbi lefelé néző oldalán az egész felületet – ma már nehezen kielemezhető – faragványos minta borítja. A csontrészek kopása hosszas használattól ered, amiből Fettich Nándor azt a következtetést vonta le, hogy ez „Szent István használati kardja volt”. A markolaton található minta egy központi csomóból legyezőszerűen kiinduló palmetta-kompozíció. „Az észak-germán állatornamentikának sok évszázados fejlődése áll e bonyolult, számunkra szinte érthetetlen, fej nélküli állatcsoport mögött. A központi csomóból két oldalt egy-egy széles, kontúrvonalakkal szegélyezett, bordás állati test nyúlik ki. A csomóra eső spirálisok a mellső combot hangsúlyozó, ún. combspirálisoknak a maradványai (…) a »palmetta-kompozíció« alap-motívuma tehát egy profilban ábrázolt szimmetrikus állatpár. Az erősen előre tartott lábak kuporgó testtartásra utalnak (…) a csontrészek fémrészeket utánoznak” – írta Fettich Nándor.

Régészek és ötvösök azt valószínűsítik, hogy a kard Németországban készülhetett, mondván, hogy Észak-Európa művészetének újszerű motívumai a germán világban továbbéltek és -virágoztak. Nemcsak a nyersanyag azonossága, hanem a Szent István-kard ellenzőjének állati motívumvilága és belső motívum-összefüggése is ehhez a (bambergi) körhöz kapcsolódik. „A viking kor művészetét Kelet-Európa felől közvetlenül két nagy áramlat érte: az egyik 800 körül kezdődött, legfeltűnőbb eredménye az osebergi lelet új stílusú faragványaiban mutatkozott. Elsősorban a magyarországi avar birodalom virágzó művészetéből táplálkozott ez az áramlat. A másik a IX. század második felében indult meg és a X. század első felében már az egész skandináv és germán világ művészetében éreztette erős hatását. Elsősorban a honfoglaló magyarság művészete áll ezen áramlat hátterében (…) Ha azt a kérdést vetjük fel, hogy milyen kard lehetett a fiatalkorú Szent Istvánnak a legkedvesebb, akkor nem is lehetne megfelelőbbre gondolni, mint olyanra, amely a germán világ udvari köreinek is – amelyekkel rokoni kapcsolatban állott – a legjobban megfelelt…” – állapította meg Fettich Nándor.

Ugyanezt a gondolatot Nagy Géza 1900-ban így fejezte ki: „Mellőzve a pogányságra emlékeztető régebbi szertartásos jelvényeket, Szent István megkoronáztatása alkalmával azokat olyanokkal helyettesítette, melyek a német császári udvar szokásaival egyeztek meg (…) A régi vezéri kardot fölcserélte egy másikkal, olyannal, aminőnek a vele rokonságban lévő német udvar útján jutott birtokába”.

A Szent István-kardhoz hasonlóak a Kárpát-medencében nagy számban fordulnak elő (Nyíregyháza-Felsőpázsit, Gégény, Szob, Vác-Csörög, Kecel stb.). A honfoglaló magyarság, amely már etelközi hazájában ugyanúgy jól ismerte a nyugati, illetve az északi kardtípust, mint a varégek útján az Etelközbe érkezett skandinávok a magyar szablyákat (amelyekkel tele vannak a skandináv múzeumok). A Szent István-kard tehát nem egyéb, mint ennek a jól ismert északi-európai kardtípusnak egy finomabb, markolatának csontrészei miatt könnyebb példánya.

A magyar államalapítás 1005. évfordulójára elkészítették a Szent István-kard fémhű, valamint ötvöshű másolatát. A Pestszentlőrinci Kaszinó Baráti Köre, a Monarchia Lovas Központ és az Együtt Pestszentimréért Egyesület lovas zarándokutat szervezett a prágai Szent Vid-székesegyházba, ahol a másolatot hozzáérintették az eredeti ereklyéhez, és szimbolikusan hazahozták – ha már egyetlen kormány sem próbálkozott a kard hivatalos visszaszerzésével. A zarándokút a Szent István tanítása szerinti összefogás példájára szerveződött az államalapítás idején a Kárpát-medencében együtt élő és Szent Istvánt pártoló, a vele egy államban élni vágyó népcsoportok képviselőinek részvételével, a határoktól független kulturális és nemzetiségi összetartozást, az összefogáskészséget hivatott példázni. A lovastúra egy programsorozat alapja, amelyhez több állomáson a magyarság ősi kultúráját ápoló hagyományőrző rendezvény társult. A résztvevők a lovastúra végállomásán kulturális rendezvény keretében, a nemzet egészét képviselve az erre az alkalomra készült kardmásolatot ajánlják fel Szent István királyunknak államalapításának 1005. esztendejében.