Szenvedett, de nem félt

Zadravecz István horvát család sarjaként született 1884. június 20-án a horvátok és a magyarok által egyként tisztelt Zrínyi család birtokában álló Zala vármegyei Csáktornyán. Már 14 éves korában a ferences közösség tagja lett, később Zágrábban teológiát és filozófiát tanult, majd a római Szent Antal Kollégiumban doktorált dogmatikából és szónoklattanból. 1907 tavaszán szentelték pappá minden templomok templomában, a Lateráni Bazilikában (melynek ünnepét november 9-én tartotta az Egyház.)

Bajai és gyöngyösi állomáshelyei után a szegedi alsóvárosi, Mátyás téri ferences Havas Boldogasszony-plébánia és kolostor házfőnöke lett. Mélyen elítélte az 1918-as szabadkőműves felforgatást és az 1919-es vörösterrort, utóbbi ellen élete kockáztatásával is szót emelt, megjegyzendő, hogy Lőw Imánuel szegedi főrabbival közösen.

Ez alapjaiban cáfolja a kommunista történelemhamisítók primitív antiszemitizmus-vádját, amivel 1945 után igyekeztek besározni Zadravecz pátert.

A ferences szerzetes természetesen számos ellenforradalmi kezdeményezésnek részese volt, közeli, már-már baráti kapcsolatba került az akkor formálódó Nemzeti Hadsereg fővezérével, a későbbi kormányzóval, Horthy Miklóssal. Így természetes volt, hogy Zadravecz István szentelte fel a Nemzeti Hadsereg I. Törzsszázadának, az úgynevezett Prónay-tisztiszázadnak szűzmáriás lobogóját, melynek zászlóanyaságát Gömbös Gyuláné vállalta magára. A jeles alkalommal Zadravecz páter így buzdította az új magyar haderő katonáit: „Zászló! Édes hazámat látom benned, göröngyével, földjével, Nagyasszonyával, Koronájával, múltjával, jövőjével! Katonák! Ezt lássátok benne ti is a nagy konstrukcióknak hajnalán! Fennen lobogtassátok, hadd lássa mindenki, hadd érezze ezt ki belőle mindenki. Vigyétek ezt a zászlót diadalra! És ne a türelem jelszavával hordozzátok, hanem a magyar lázongás minden pezsdítő és zúzó erejével, mert ezzel lehet csak új Hazát teremteni!” Majd ezekkel a szavakkal adta át a lobogót Prónay Pál huszárszázados kezébe: „Menj, és hozzad vissza vele Magyarországot!” (Prónay Pál: Ellenforradalmi jegyzeteim, I. kötet, Erdélyi Szalon Könyvkiadó, 2025.)

Nem sokkal később Horthy Miklós kérésére Csernoch János hercegprímás tábori püspöki tisztségre terjesztette fel Zadravecz Istvánt a Szentszéknél. A hercegprímás 1920. augusztus 24-én szentelte püspökké a ferences szerzetest, e történelmi pillanat emlékét dísztábla őrzi a szegedi alsóvárosi ferences kolostor udvarán e felirattal: „Miasszonyunk e szentélye a Nemzeti Hadsereg bölcsője. A megszervezés hősi munkájának apostolát, e szerzetház főnökét: P. Uzdóczy Zadravec Istvánt itt szentelték tábori püspökké az Úr 1920. esztendejében, Sz. Bertalan ünnepén.” Zadravecz István püspöki jelmondatául a Pro Regno Mariano, azaz Mária Országáért jeligét választotta.

Tábori püspökként buzgón igyekezett a laktanyákat szellemi táplálékkal, Isten igéjével ellátni,

fontosnak tartotta a katonahősök, többek között Kapisztrán Szent János kultuszát.

Neki köszönhető, hogy 1922-ben a budai Várban felállították a nándorfehérvári diadalban elévülhetetlen oroszlánrészt vállaló ferences hitszónok szobrát, Damkó József szobrászművész alkotását, mely ma is a tér ékessége.

Zadravecz István nem hajlott semmilyen aktuális politikai iránynak, soha nem nézte, hogy tévedhetetlen benső iránytűje által megszabott állásfoglalása milyen személyes következményekkel jár. Igaz legitimistaként hű maradt Boldog IV. Károly királyunkhoz annak két 1921-es hazatérési kísérletekor, emiatt a Horthyval ápolt kapcsolata hűvösebbé vált.

A baloldali szennypropaganda 1925-ben megpróbálta belekeverni Zadravecz püspököt a híres-hírhedt frankhamisítási ügybe. Néhány romantikus idealista hazafi Windischgrätz Lajos herceg vezetésével azon naiv elhatározás jegyében, hogy a trianoni földrablásban főbűnös franciákon nemzeti valutájuk elinflálásával bosszút álljon, nagy mennyiségű francia frankot hamisított, és az elkészült ál-bankjegyeket a budai ferences rendházban helyezték el, ahol a püspök is élt akkoriban. A hazafiatlan liberális és kommunista propagandisták lejárató firkálmányok sokaságát ontották lapjaikban, ám a bírósági eljárás tisztázta Zadravecz püspököt, aki nem tudott az akcióról. A rágalmazók így tekintélyes kártérítést voltak kénytelenek fizetni a nemes lelkű papnak, aki egy évvel később lemondott a tábori püspökségről, egyben vezérőrnagyi rendfokozatáról, mivel a Honvédelmi Minisztérium cenzúrázni szándékozott prédikációit, ezt pedig nem volt hajlandó eltűrni.

Ezután missziós utakra indult az Egyesült Államokba és a Szentföldre, emellett különböző civil társadalmi szervezetek rendezvényein rendíthetetlenül hirdette a keresztény-nemzeti Magyarország igazságát. Bár sohasem hallgatta el, hogy az 1918-as patkányforradalomban és az 1919-es vörösterrorban társadalmi számarányukhoz képest magasan felülreprezentáltak voltak zsidó honfitársaink, a faji alapú antiszemitizmust a krisztusi tanítás alapján következetesen elutasította, és a zsidótörvények, majd a zsidók 1944-es deportálása ellen is szót emelt. Később terhére rótták, hogy a nyilaskeresztes hatalomátvétel után jelen volt Szálasi Ferenc nemzetvezetői eskütételén, ám azon Serédi Jusztinián esztergomi érsek, bíboros, hercegprímás utasítására vett rész azzal a céllal, hogy tájékoztassa a bíborost az ott történtekről. Maga Zardavecz rendtársaival együtt számos üldözött zsidót elbújtatott, mentve őket az elhurcolástól.

Külföldre menekülhetett volna, de nem tette, bár egy jóindulatú szovjet tiszt figyelmeztette, hogy a bolsevista ármádiával visszatérő magyarországi kommunisták célkeresztjébe fog kerülni. 1945 tavaszán le is tartóztatták, háborús és népellenes bűntettek koholt vádjával az illegitim „népbíróság” 1946-ban két évre bebörtönözte, csak 1947-ben szabadult. A kirakatperben szokásos kommunista arcátlansággal harácsoló, dőzsölő, a nép vérén hízó, aranyban és pénzben fürdőző klerikális parazitaként rágalmazták az istentelen, hazátlan bolsevikok. Az utolsó szó jogán erkölcsi fölénye teljes tudatában Zadravecz István vádlóinak vádlójává vált, bátran megvallva hitét:

„Ez a felhánytorgatott és gúny tárgyává tett püspöki aranykereszt csak finom öntvény, kicsit befuttatva arannyal, hogy méltóan foglalja magába a szent kereszt és a szentek ereklyéit. Igaz, volt aranyláncom is, de elvették, volt aranygyűrűm is, de azt is elvették. Nem baj! Ha ez az értéktelenség is szemet szúr, ügyész úr, itt van, tessék elvenni! Majd madzagspárgán fakeresztet akasztok nyakamba és úgy járom tovább a magyar utakat. De ettől a fakereszttől féljenek! Jobban, mint az aranykereszttől, mert Krisztus valóban a fán, a keresztfán váltotta meg a világot. (…) …hálát adok az én Istenemnek és Jézus Krisztusnak, hogy méltónak ítélt engem a szenvedésre. Köszönöm neki a stigmákat, köszönöm a meghurcoltatást, a meg- és lealáztatást, a szabadságvesztést, közel egyéves börtönt. Nem tagadom, súlyos volt kényelmetlenségeivel, sok-sok hosszú és álmatlan éjszakájával, takaró nélküli kemény kőpadlójával, böjtjeivel, éheztetéseivel, – de Istenért elviseltem. Suscipe a me Pater, fogadd el mindezt engesztelésül, Mennyei Atyám, váltságul édes Hazámért és nemzetemért. Hálát adok Istennek, hogy a börtönben odaállított példaképül a keresztény nép elé Ó, bár példaképe lehetnék ebben a keresztény népünknek, és szenvedéseimmel, börtönömmel bizonyíthatnám, hogy amit negyven évig csengő szóval hirdettem, azt a nagy némaság idejében a börtön celláiban tettel leéltem. (…) …kijelentem itt, az ország színe előtt, hogy szívből megbocsátok mindenkinek, aki bármiféle címen vagy módon okozója volt szenvedéseimnek… (…) Az egynéhány perc múlva ügyem felett kettétörendő pálca reccsenése nem lesz ítélet, hanem konfesszió! Nem ítélet lesz, mert a Tisztelt Népbíróság nem ítélhet az én világnézetem és az én beszédeim felett. Ezek felett már ítélt az Isten és Jézus, midőn engem felkent és misszionáriusként küldött a néphez. Ő tette az ajkamra az igét, amely Ige szent, örök és megmásíthatatlan. (…) Engem az egyéves börtön megtanított szenvedni, de félni nem!

Nekem mindegy, akár főpapi ornátusban, diadalszekéren robogok az örökkévalóság küszöbe felé, akár pedig elítéltként, kényszermunkát végezve, nyikorgó talicskát tolva közeledek oda, mert ez egyben egészen biztos vagyok, hogy ott, az örökkévalóság küszöbén vár az én Istenem és Jézusom, ki a földön szóval, szenvedéssel meghirdetett evangéliumáért adja nekem a fényes felmentést és az örökkévalóság koronáját.”

1947-es szabadulása után 1950-ig a máriagyűdi ferences rendházban lakott, a szerzetesrendek feloszlatása után, 1951-ben a borsodi Homrogd községbe deportálták, édesanyja a kitelepítés borzalmas körülményei között elhunyt. Budapestről kitiltották, 1955-től a zsámbéki plébánián élt, kisegítő lelkészként szolgált, de a prédikálástól eltiltották. Titokban közel 30 olyan kispapot szentelt fel, akiket a kommunista diktatúrával együttműködő békepapok kirúgattak a teologiákról. Folyamatos rendőri megfigyelés alatt állt, többször tartottak nála házkutatást, minden módon zaklatták, de Zadravecz István nem tört meg, mindvégig hűségben kitartott katolikus hitében és magyarságában. 1965. november 13-án hunyt el Zsámbékon, kívánságára az esztergomi ferences rendház kriptájában helyezték örök nyugalomra. Az ellene az 1945-ös népbírósági kirakatperben hozott hazug ítéletet csak 1996-ban semmisítette meg a Legfelsőbb Bíróság, kimondva a szent életű ferences szerzetes jogi tekintetben is nyilvánvaló ártatlanságát. Halálának 30. évfordulóján, 1995. november 13-án Zsámbékon a Magyar utca 13. számú ház falán emléktáblát avatott tiszteletére a Zadravecz Emlékbizottság.

Zadravecz István a hitvalló magyar Egyház legragyogóbb mártírjainak egyike, olyan hitbéli, nemzeti, erkölcsi iránytű, mely örökérvényűen mutatja számunkra az igaz utat.