Szeressük vissza Magyarországot!

– Tisztában voltak azzal, hogy történelmet írnak?

– Azon a napon, 1987. szeptember 27-én rendőrök és munkásőrök vették körbe a faluszéli tanyán álló házunkat, az érkezők többségét igazoltatták. Végül azonban csak a vihar tett kárt a nagy méretű lakodalmas sátorban. Azt éreztük, hogy ami történik, nem mindennapos, klasszikus kegyelmi állapot. Volt bennünk egy belső nyugalom, azt mindenki sejtette, hogy most itt történik a hír. Segített bennünket a történelmi ritmusérzék. Saját döntéseinktől pedig nem választható el, hogy abban az időben egész Európa átalakulóban volt. Azt gondolom tehát, hogy a történelem formált minket, nem mi a történelmet. A meghívottak, az egybegyűltek többségét nomád nemzedéknek is nevezhetem, mert a helyünket kerestük a világban. Kiváló keleti és nyugati kapcsolataink voltak, jártuk a Kárpát-medencét, a valóság jegyeseivé lettünk. A hasonló élmények és felismerések életkortól függetlenül is összetereltek minket egy közös ügy mellé, hogy megvizsgáljuk a magyarság esélyeit. A szervezők népben, nemzetben gondolkodó aranycsapata: Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba és jómagam.

– A jelenlévők közül többen végül egészen hamar kérlelhetetlen ellenfelei, időnként ellenségei lettek egymásnak. Mi siklott félre?

– Semmi nem siklott félre. A rendszerváltó ellenzékiek korábban sem voltak egységek. Ilyen-olyan mértékben hatással voltunk egymásra, ami önmagában hatalmas dolog. Mindenki érzékelte, hogy válságos helyzetben van az ország, és nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi, demográfiai tekintetben is. Tudtuk, hogy Trianon vagy ’56 megítélésében eltér némelyekkel a véleményünk, a közös ellenség azonban a kommunizmus, a kádári szocialista rendszer volt. Sokszínű ellenzék találkozott a lakiteleki sátorban, és 41 rögtönzött vagy előre megírt felszólalásban, végül egy közös nyilatkozatban gondoltuk végig a magyarság jelenét és jövőjét. A jelenlévők között pedig hamar kirajzolódott, hogy többpártrendszerben gondolkodunk. Van, aki egy történelmi párt felélesztésében, mások új alapításában. A következő hetekben pedig a dolgok történtek a maguk természete szerint, mindenki ment a maga útján, felgyorsult a szervezkedések kora.

– Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy azért maradt el az elszámoltatás, mert ’90-ben a polgári kormánynak nem volt kétharmada. Tényleg ezen múlott?

– A valóság az, hogy mi az MDF-et szerveztük, és ezen belül volt egy radikális programunk, azonban a választás éjszakáján miután megjöttek az eredmények, megértettük, hogy nincs kétharmadunk, a feles többséghez is össze kellett fognunk a kisgazdákkal és a KDNP-vel. A Lakiteleki Találkozó megnyitóján a költő Nagy Lászlót idéztem: „A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül.”Eltelt két esztendő, és „a torkon vágott rendszerváltás pirosát és gyászát viseljük” – mondogattuk. Ahogy Antall József fogalmazott: még a pofonok száma is száz alatt maradt. Később a szemünkre is vetették, hogy erőteljesebben kellett volna fellépnünk. Én azonban ma is azt mondom, hogy akkor ennyire voltunk képesek. Nagy dolog így is, ami történt, köszönhetően annak a sok százezer embernek, akik mellénk álltak, szervezkedtek, de nem akartak mindenáron polgárháborút. Ehhez nagyon nagy önfegyelemre volt szükség. Sokan megszenvedték az 50-es, 60-as, 70-es éveket. Sokakat megöltek, tönkretették a családjukat, ellopták a vagyonukat, tömegek szenvedték meg az Andrássy út és a megyei, járási kapitányságok poklát. Az áldozatokból sok esetben a gyűlölet beszélt, ami akkor is veszélyes volt, ha tudtuk, hogy alapvetően igazuk van. Lehetetlen volt összegyúrni a sok egyéni igazságot. Ezek a sérelmek olyan indulati gyúanyagot alkottak, amely ha felrobban, beláthatatlan következményei lehettek volna. Közben nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szomszédos országokban, a tengerentúlon és Nyugat-Európában is számos olyan katonai és gazdasági erő volt, amely nem bánta volna, ha Magyarországon elszabadul a zűrzavar, esetleg egy véres polgárháború. Amiből aztán anyagilag és politikailag is profitálhattak volna. Éppen úgy, ahogy most Ukrajnát lökik a pokol tornáca mögé, úgy löktek volna bennünket is, gondoljunk csak a közbékét fenyegető taxisblokádra.

– Nem voltak kicsit naivak? Mármint elhitték, hogy minden varázsütésre megváltozik, az ávósunokákból cserkészlegények lesznek…

– A hetvenes–nyolcvanas években jó kapcsolatba kerültem a nyugati nemzeti emigrációval. Segítségükkel vittünk segélyeket, gyógyszert, kéziratot, könyveket Erdélybe és Felvidékre. Az ő közvetítésükön keresztül rengeteg háttérbeszélgetésen vettünk részt, az orosz nagykövettől kezdve a francia szenátus tagjain át Európa minden fontos szereplőjével találkoztunk. Érdemi információk birtokában voltunk, amint mondtam, a valóság volt a szövetségesünk. Ennek köszönhető, hogy hamar megértettük, a nagybetűs Európa szabadságának is vannak határai, és általában véve a Nyugat mennyire álságos. Ugyanaz volt a helyzet, mint előtte vagy akár Trianonban. Éreztük, hogy semmi jót nem várhatunk. Érzékeltük azonban azt is, hogy recseg-ropog a szovjet birodalom. Többfelé kellett figyelni, elszakított területeinkre és keresni a Nyugat elfogadható támogatását.

– Az előbb említett interjúban arra is kitért, hogy Helmut Kohl kancellár Horn Gyulát ajánlotta külügyminiszternek Antall Józsefnek. A Nyugat ennyire nem értette a magyar helyzetet, vagy ez tiszta cinizmus volt?

– Ennyire nem értették. Emlékszem, elnökségi ülésre készültünk, Antall József mellett ültem, és nem volt ott az elnökségi ülés kezdetén, pedig sosem késett. Bementem az irodájába, ahol Csóti György és Marinovich Endre, a kabinetfőnöke volt vele. Várták Kohl kancellár telefonját. Bár a miniszterelnök nagyon jól beszélt németül, mégis tolmácsot hívtak, mivel egy ilyen tárgyaláson minden szó jelentése fontos. Az első néhány udvarias mondat után a kormányalakításról kezdtek beszélni. Legnagyobb meglepetésünkre a német kancellár Horn Gyulát javasolta külügyminiszternek. Azzal indokolta, hogy Horn a vasfüggöny lebontásában játszott szerepe miatt Nyugat-Európában és a tengerentúlon is rendkívül nagy elismertségnek örvend. Hornnal olyan kormányt lehetne alakítani, amellyel Nyugaton is elégedettek lennének. A miniszterelnök úr arca szó szerint hamuszínű lett. Csóti egy széket is odacsúsztatott, hogy leülhessen, mert látszott rajta, hogy megrendült a német javaslat hallatán. Végül Antall a lehető leghatározottabban visszautasította a német kérést. Elmondta Kohlnak, hogy az ország és a kormányzó MDF sem élné túl a csalódást, ha a kommunista utódpárt vezetőjével szövetkezne az első szabadon választott kormány. Kohl hangja azonnal hűvössé, rideggé vált, tovább már nem volt miről beszélni. Amikor kiléptünk az irodából, a miniszterelnök úr megkért, hogy egyelőre senkinek ne beszéljek arról, ami elhangzott. Ez számomra is magától értetődő volt, Antall volt a csapatkapitány, úgy gondoltam, hogy csak ő tudja, mi a következő lépés. De a kérés mögött ott volt az is, hogy talán a többiekben élő illúziót is őrizni akarta a Nyugat iránt.

– Horn Gyula nem került ugyan be a polgári kormányba, de a kommunista bürokratikus állam a nyakunkon maradt. Volt arra egyáltalán esély, hogy megszabaduljunk tőlük?

– Ehhez több mint csodára lett volna szükség. Azt pedig tekintetbe kell venni, hogy a németeknek sem sikerült, pedig ők tudatosan készültek az egyesülésre. Az NSZK titkosszolgálata tökéletesen ismerte a keletnémet viszonyokat. Magyarországon azonban az átmentés elő volt készítve. A hetvenes években a kommunista pártok előretörtek Európában. Németországban, Olaszországban és Franciaországban is bekerültek a hatalomba. A Kádár-utódok, a fiatal kommunista nemzedék pedig kiváló kapcsolatokat ápolt a francia, olasz, német kommunista vezetőkkel. Érdekes egybeesés, hogy már a rendszerváltozás előtt, 1987-ben elindult a rablónak címkézett privatizáció. Tudatosan léptek ki a hatalomból fiatal magyar kommunista vezetők, akik a nyugati kapcsolataik segítségével tőkéhez jutottak, privatizálták a nemzeti vagyont, azaz megvették a piacot a nyugati partnereik számára. A hazai gyárakat pedig végül bezárták. Nálunk ők voltak az igazi mélyállam, akikkel ha fel akartuk volna venni a küzdelmet, az egész nyugati világ gazdasági hatalmaival kerülünk szembe. Én csodának tartom azt is, hogy túléltük ez az időszakot.

– Az MDF azonban a sajátjaival nem bánt olyan finoman, mint a kommunistákkal. Meglehetősen méltatlan csatározások közepette lehelte ki lelkét a rendszerváltó párt.

– Ne mondjon ilyet, az MDF lelke megmaradt! Hungarikum Ligetnek nevezzük, ami az értékek kikötője, ahol nem csak a víz gyógyít!

– Hogyan zárták ki az MDF alapítóját? Hogy élte meg ezeket a napokat?

– Engem 2004. november 7-én SMS-ben értesített az országos elnökség, hogy kizártak a pártból. Szimbolikus dátum, nem mondom. Szili Katalin, aki az ülést vezette, szünetet rendelt el, mivel ő is megkapta az értesítést, ezért kérte, hogy döntsem el, hogy függetlenként vagy egy másik frakcióban folytatom-e. Ekkor több képviselő Ékes József vezetésével velem együtt felállt és jelezték, hogy ők is kilépnek az MDF-frakcióból. Elindultunk a folyosó irányába, amikor azonban a függönyhöz értünk, hirtelen mind megálltak, és egyedül léptem ki a folyosóra. Annyi kamerát nem láttam még nekem szegezve. Az MTI tudósítója kérdezett, hogy mit gondolok az MDF-ről. A Jóisten súgta a választ: „Az MDF-ről vagy jót, vagy semmit.” Ez pedig azóta sem változott. Én akkor lezártam ezt a történetet. Utólag visszatekintve azonban sajnálom, hogy ilyen megalázó véget ért a rendszerváltó párt története. Az akkori főszereplők egy része pedig ma is aktív a másik oldalon. Akik velem jöttek a Nemzeti Fórum Egyesületbe, megtapasztalják, hogy „jónak lenni jó”. Akiket kizárólag a politikai és az anyagi haszon motivált, azok megtapasztalták, hogy rossznak lenni rossz. Emlékszem, amikor megszerveztem az eső hungarikum-összejövetelt Rubovszky Andrással, akkor az MDF központjából azt híresztelték, hogy én hungarista mozgalmat szervezek. Szerintem Bokros Lajos EP-listán való szereplése tett pontot a történet végére. Technikailag pedig néhány éve, egy névcsere után szűnt meg a párt. Egy Ferenc körúti társasház pincéjébe bejegyezve, hatalmas adósságot maga mögött hagyva. Szánalmas történet.

– A rendszerváltás hajnalán milyen országról álmodtak? Van, amit másként csinálna?

– Tartok az ilyen kérdéstől. Utólag persze mindenki tudja a tutit. Olyan országot szerettünk volna építeni, amilyen most a Hungarikum Liget. Ahol kutakat fúrtunk, termálvízzel fűtünk, gyógyászati központot alapítottunk, amely komoly bevételt termel. A több mint ötezer négyzetméter nagyságú üvegházban megtermeljük az intézmények ellátásához szükséges élelmiszer egy részét. Saját zöldségfeldolgozót működtetünk, ivóleveket készítünk. Lakiteleki termelőktől is vesszük a gyümölcsöt és a zöldséget, nagyjából 40-50-féle termékünk van. Emellett saját nyomdánk működik, most pedig pékséget alapítunk, mivel a kollégáim számításai szerint másfél év alatt megtérül a befektetés, ha a népfőiskola magának süti a kenyeret. Összesen 350-en dolgoznak a Népfőiskolán, hatvanan a Nemzeti Művelődési Intézetben, többen a nyomdában és a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltárban. Olyan Magyarországot szeretnék ma is, amely amennyire csak lehet, önellátó és nem függ senkitől. Mindezek mellett jelentős kulturális missziót teljesítünk. A Népfőiskola Alapítványt több mint három és fél évtizede alapítottam a feleségemmel. Organikusnak is nevezhető szervezői módszerekkel a Kárpát-medencében Lakitelek mintájára népfőiskolákat szervezünk. Most készítjük elő a harmincegyedik Értékfeltáró Kollégiumot, kétszer egy heti kutatómunkával, több mint száz egyetemista, népművelő, helytörténész helyi értékeket ismer meg és gyűjt a Nyárád mentén Székelyföldön, és ezt a munkát most is DVD-melléklettel könyvben jelenítjük meg. A Kossuth Kollégium a pénzgazdálkodást vizsgálja, a két világháború közötti falukutató módszereket megújítva. A Kárpát-medencei Hungarikumok vetélkedőjén nemcsak több száz iskolással, de ragyogó és értéket ragyogtató pedagógusokkal is megismerkedtünk. Havonta jönnek hozzánk az erdélyi szórványiskolák. Gabriella feleségem vezeti harminc éve a Kösöntyű Néptánccsoportot. Sokféle játéknak hirdetünk találkozót, legyen az akár ulti, sakk, teqball vagy footgolf. Most készítjük elő az ördöglakat-fesztivált. A napokban pedig a fogyatékossággal élők csörgőlabdajátékát mutatták be a környező iskolákból érkező 250 diáknak. Hét esztendő küzdelmei után pedig talpra áll a Lakiteleki Autista Tanoda is.

– Hány népfőiskolánál tartanak?

– Húsz népfőiskola tagja a hálózatnak, ezenkívül 40-45 várományos település, intézmény van. Nagyon gazdagok vagyunk, gondolja el, itt van a Nemzeti Művelődési Intézet Kárpát-medencei központja, amely több ezer kézművesszakkört működtet. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár és az Antológia Kiadó és Nyomda segítségével egyetemistáknak történelmi vetélkedőket, találkozókat szervezünk. Legutóbbi témakörök: Rongyos Gárda, A Visztula csodája, Horthy István… Kínai, orosz és török nyelviskolát szervezünk, több országismereti és műfordítói tábor színhelye a Népfőiskola, és az elmúlt két évtizedben a rokon tudatú népek egyik központjává formálódtunk. Aranykort érlelő időt élünk itt a Hungarikum Ligetben, de a Kárpát-medencében is. 1990-ben többpártrendszert akartunk. Biztos vagyok abban, hogy most is bennünk, mellettünk van a kétharmad. Van a kormánytöbbség, és van az ellenzék. Dolgozik az ellenzék, ezen ne csodálkozzunk, ez a dolga. Nekünk pedig az, hogy amit jól csinálunk, azt még jobban csináljuk.

– Apropó ellenzék! Mit gondol, amikor az országgyűlés alelnökeként azt látja, hogy egy képviselő krumpliszsákkal a vállán jár-kel az ülésteremben vagy hogy a baloldali politikusok magukból kikelve ordibálnak a kormánypárti honatyákkal?

– Nézzen bele bármelyik nyugat-európai vagy térségbeli ország parlamenti közvetítésébe! Ugyanez megy, vagy még rosszabb. A politikában sokak személyisége eltorzul. A szenvedély, rosszabb esetben a gyűlölet vagy a düh olyan helyzeteket teremt, amit lehet, hogy az adott képviselő is szégyell. Szakmám szerint pedagógus vagyok. Sokat foglalkoztam a testbeszéddel korábban is, így mértem fel, hogy milyen állapotban vannak a gyerekek. Ismertem a családi hátterüket. Nyilván kíméltem azokat, akikről tudtam, hogy otthon állandó a családi veszekedés, ezért nem tudtak aludni vagy tanulni. Sokévnyi gyakorlat után a politikusok testbeszédéből is meg lehet ítélni, hogy mi működik bennük és közöttük. Látom, hogyan viszonyulnak egymáshoz, ahogy elfordulnak, amikor egy frakciótársuk szólal fel a parlamentben. Akaratlanul is beszélnek saját belső viszonyaikról, sok esetben tényleg ott szakad a párt, ahol meg lehet jósolni. Mindezekkel együtt a képviselők 90 százaléka józan eszű, értékes ember. Egy elenyésző kisebbség csinálja a cirkuszt. Frusztrációjukat vezetik le az ülésteremben, amiért nem képesek hatással lenni az emberekre. Illetve akcióikban van néha tudatosság is, vagyis az indulatos polgárok rokonszenvét szeretnék elnyerni. Ez ilyen egyszerű. Szabad szervezkedni, némi eredményt is elérhetnének, ha az emberek között megdolgoznának érte. Higgyék el, nekünk 1990 előtt sokkal nehezebb dolgunk volt!

– Az előbb azt mondta, hogy tulajdonképpen pedagógus. Tehát az önképe elsősorban tanár, nem politikus?

– Soha nem mondom, nem kérkedem azzal, hogy akár politikus, akár pedagógus vagy író vagyok. Az ember ritkán hallgatja meg a saját szívdobogását. Előttem mindig feladatok voltak és vannak, amelyeket meg kell oldanom. Férjként, apaként, nagyapaként, barátként, pedagógusként, politikusként, országgyűlési képviselőként, az országgyűlés alelnökeként, a parlamentben, a népfőiskolán, a választókerületben, a Mindszenty Társaságban, a Bethlen Gábor Alapítványon belül vagy a családban. Csodálatos feleségem, három gyerekem és tíz unokám van. Rengeteg feladatot ad a család, amely a legnemesebb hivatás. A közéleti tevékenységem is szintén szerteágazó és a legjobb tudásom szerint igyekszem minden feladatomat teljesíteni, ebben nagyszerű munkatársaim, barátaim segítenek. Az elmúlt évtizedekben nagyon sok kudarc is ért, és ha valamit nem tudok megoldani, akkor marad a végső esély, a vers- és a színdarabírás. A konfliktushelyzeteket magamban így tudom feloldani. Akár vers, akár színdarab, akár Trianon vagy 1956, akár egy választókerületi sikerélmény, a lényeg egy mondatban foglalható össze: Szeressük vissza Magyarországot!