Szerves balatoniság
– Minden szezonban visszatérő téma a Balaton helyzete. Vannak, akik védelmükbe veszik a tónál tapasztalható viszonyokat, mások legyintenek, és lesajnálóan nyilatkoznak a magyar tengerről. Tény, hogy a szolgáltatások minősége, hogy is mondjuk, nem minden esetben turistabarát.
– Mindkét tábornak van igazsága. Jelentős, változások zajlanak a Balatonnál. Valóban kevesebb a turista, a németek száma például a felére csökkent. Ez részben gondot okoz, hiszen a kisebb forgalom kisebb bevételt jelent, ugyanakkor az új helyzet megteremtette annak lehetőségét, hogy a szakirodalom által hanyatló desztinációnak tartott Balaton elindulhasson a minőségi javulás felé. A vendégforgalom csökkenése ugyanis átértékelte a vidéket, jobb környezeti feltételeket teremtett, valamivel javult a szolgáltatások színvonala. Ez pedig komolyabb befektetőket vonzhat ide. Várhatóan növekedni fog az egyedi jellegű turisztikai „termékek” és a minőségi szálláshelyek aránya. Hogy mikor, az persze kérdéses, hiszen jóval kevesebb európai uniós pénz érkezik, mint amire számítottunk, nem sikerült a gazdaságilag önálló régió kialakítása, s forráshiány miatt a zászlóshajó-program sem úgy muzsikál, ahogy kellene. Mindezzel együtt azonban új helyzet állt elő, és ez esélyeket is jelent. Mindig kiemeltem, hogy fejlesztés nélkül még a meglévő értékeket sem lehet megőrizni, ezért rendkívül fontos a fejlesztés, amire most, ahogy említettem, van esély.
– Mi ez a zászlóshajó-program?
– Gazdasági területfejlesztő program, ami a létfontosságú fejlesztések összefogására s az ehhez szükséges források megteremtésére volt hivatott. Ennek keretében új szállodák, jachtkikötők, golfpályák épültek volna, s a tervekben tájrehabilitáció is szerepelt. Csakhogy nem sikerült egységes döntéshozatali mechanizmust kialakítani, így a tervezett fejlesztésekhez külön-külön kell forrásokat találni, s emiatt gyakorlatilag leállt a program. Sajnos a Balaton térsége a szocialista termelési-gazdasági körzetekből változatlan határokkal kialakított három különböző eurorégióhoz tartozik, s ez lehetetlenné teszi az együttgondolkodást, az egységes balatoni turisztikai-fejlesztési koncepció kialakítását, az összefogott vezetést.
– A Balaton-törvényt ellenben nemrég módosították. Jól vagy rosszul?
– A 2000. évi CXII. törvény megalkotásakor fontos szempont volt az, hogy csökkentsük a környezeti ártalmakat, az egységes üdülőrégióban minden településen megtörténjék a csatornázás, s a tájhasználat következetes szabályozásával a kalandor tőkének megálljt tudjunk parancsolni, hogy megvédhessük a fontos értékeket. A mostani módosítás egyrészt az Országos Területrendezési Tervvel való összehangolás, másrészt a nyilvánvaló hibák kijavítása, valamint a megváltozott feltételekhez való alkalmazkodás miatt vált szükségessé. A törvényt ugyanakkor sajnos számos felületes képviselői indítvány elfogadásával nagy többséggel szavazta meg az Országgyűlés, ám a köztársasági elnök úr visszaküldte megfontolásra. Szerintem bölcsen tette, a módosítás ugyanis enyhítette a szennyvízkezelési előírásokat, mivel nincs pénz a csatornarendszer kiépítésére. Csakhogy – mivel az üdülőkörzet fejlesztési tervei mind arról szólnak, hogy térben és időben is ki kell terjeszteni az üdülőövezetet, olyan programokat, szolgáltatásokat kell szervezni, melyek a háttérterületekre is vonzzák a turistákat – nyilvánvalóan nőni fog a szennyvíz mennyisége, ami pedig a talajvízbe jutva szennyezi a környezetet s végső soron a Balatont. A csatornarendszer kiépítéséhez hiányzó költség messze nem akkora, hogy emiatt 2015-ig haladékot kelljen adni. De nem ez az egyetlen gond. Az Állami Számvevőszék nemrég hozta nyilvánosságra, hogy tulajdonképpen fölösleges volt a kőröshegyi völgyhíd megépítése. Amikor a Balaton-törvény vezető tervezőjeként munkához láttam, írtam egy levelet Baja Ferenc akkori miniszternek, melyben kifejtettem, hogy tíz-tizenöt kilométerrel délebbre, völgyhíd nélkül kell megépíteni az M7-es autópályát. Ebben az esetben ugyanis nem vágta volna el az út a távolabbi somogyi településeket a Balaton-parttól. Az autópálya mint korunk legerősebb térségfejlesztő eleme automatikusan raktárakat, kamionterminálokat, ipari jellegű létesítményeket, logisztikai központokat vonz. Mindez most gyakorlatilag a part menti zónára fog zúdulni, pedig délebbre még hasznos is lehetett volna a szűkösebben élő településeknek. Arról nem beszélve, hogy a forgalom így az üdülőzónán megy keresztül, pedig ez nem lett volna szükségszerű. Ne feledjük, hogy az M7-es része az V. korridornak, az Ázsiát Nyugat-Európával összekötő úthálózatnak. Sajnos azonban a spekuláns számítások ez esetben is erősebbnek bizonyultak a józan észnél. Jó szimatú bennfentesek ugyanis jó előre felvásárolták a tervezett autópálya nyomvonala menti területeket, melyeket az építéskor ki kellett sajátítani tőlük, s ez busás hasznot jelentett számukra.
– Tapasztalataink szerint a gasztronómia terén is van mit előrelépni. A halban gazdag Balaton partján ugyanis rendre hekkel kínálják a turistát, jóféle helyi bor helyett marad bizonytalan eredetű ihatatlan lőre vagy a korsó sör, s még jó, ha nem zúdítják ránk a „kommen die ungarische Betyáren” típusú műfolklórműsorokat.
– Kétségtelen, hogy a szőlészet-borászat és a turizmus, a gasztronómia kapcsolata még mindig jórészt esetleges. Sajnos a kommunizmusban a szőlőhegyek világa, a közvetlen Balaton-parti termőhelyek 90 százaléka beépült, így elveszett. Ez olyan veszteség, amit nem is tudom, hogy lehet kiheverni. A még megmaradt értékes területekre pedig nem figyelünk eléggé. Ennek ellenére az a megújulás, ami a történelmi borvidékeken megkezdődött, s Villányban, Tokajban, Egerben, Sopronban, a Somló-hegyen már szép eredményeket hozott – tehát hogy visszatértek a termelők a meredek hegyoldalakra –, lassan érezhető a Balaton északi partján is, elsősorban a badacsonyi borvidéken. Ez halvány reménysugarat jelent arra nézve, hogy a szőlőterületek csökkenése a Balaton üdülőkörzetében is megáll. Komoly akadálya a szerves megújulásnak, hogy csak a Balaton északi partján négy különböző borvidéket hoztak létre, ahelyett hogy egyetlenegy lenne. A Balaton térségére egységes egészként kell tekinteni. Ennek szellemében kell visszatérni a hagyományos magyar konyhához, mely bátran és gazdagon fűszerezett, sok zöldségfélét is használt, s ki kell domborítani a tájon őshonos növényekből, állatokból készített ételeket, természetesen a vidék boraival kísérve. Egyelőre sajnos alig találni olyan vendéglőt, mely igazán odafigyel erre. Volt már több kísérlet olyan gasztroközpontok létrehozására, melyek akár a hun konyháig is visszanyúlnak, de több az álmodozó, mint azok, akik ebben fantáziát látnak, és módjuk van a megvalósításra. A háttértelepüléseken a legnagyobb gond az, hogy elöregszenek a falvak, így nincs meg az a belső lendítő erő, az a korosztály, mely kellő ismerettel felvértezve, pályázatok megnyerésével újra kezdhetné azt a szerves életet, amit a kommunizmus szétrombolt. Emberi munka, alkotóerő nélkül a legjobb adottságokat sem lehet kihasználni. A beköltözöttek – művészek, külföldiek – leginkább nyaralni járnak ide, nem művelik a földet, valójában nincs közük a tájhoz.
– Pedig a Balaton vidékének kiváló adottságai vannak.
– A mai támogatási rendszer egyáltalán nem a meglévő értékek megmentését tűzi ki célul. Hiába érzékelhető még a káprázatos szőlőhegyi kultúra maradványa, melyet többször említettem, hiába vannak európai uniós pénzek tájrehabilitációra, a hagyományos mezőgazdasági termelés támogatására, a szőlőhegyi táj megújítására mégsem jut semmi. Pedig egészen kivételes adottságú ez a régió, ahol ennyi pusztulás után is vannak értékek. Itt van például a Káli-medence, ami külön csoda. Messziről nézve egy ékszerdoboz, közelről azonban riasztó a helyzet. A medence szőlőhegyeinek 65 százaléka parlag, folyamatosan fogy a népesség, elöregednek a falvak. Sokan felhagynak a termeléssel, mert elegük van abból, hogy büntetlenül el lehet lopni munkájuk gyümölcsét. Ez máskülönben országos gond, mostanában sokat beszélnek róla. A két világháború között egyes falvak, például Szentbékkálla két gimnáziumot eltartott diákkal, sőt, ennek a településnek saját vízilabdacsapata volt! Ma az egész Káli-medencében nincs egyetlen általános iskola sem, pedig még áll Köveskál egykori gimnáziumának épülete. Kultúregyletek voltak, megélt a varga, a tímár, a kádár, a kovács, az orvos és így tovább. Fűszernövényeket, gyümölcsöt, bort termeltek ezen a vidéken, és tisztes haszonra tehettek szert a helyiek. Itt minden megvolt, a víztől kezdve a boron, a gabonán, a fán keresztül a gyümölcsig. Olyan önellátó, szerves gazdasági egység volt valamikor kicsiben, mint nagyban a Kárpát-medence. Ha itt sikerül újjáéleszteni a szerves életet, a történeti tájhasználatot, az modellezheti a Kárpát-medencét. Ehhez hagyományos tájhasználat, tájban gondolkodó és dolgozó ember kell. Nem kétséges, hogy ez nagyon nehéz, de más esély nincs.
– Mit jelent a hagyományos tájhasználat?
– Azt, hogy az adottságoknak megfelelően kell gazdálkodni. A kommunizmusban a szőlőt kiirtották a nehezen művelhető, meredek hegyoldalakon, s levitték a hegyek szoknyájára, ahol a gépek könnyedén mozogtak. Csakhogy egyedi minőségű borokat a hegyoldalakon lehet termelni. Nem lehet összekeverni a különböző területeket. Tudni kell, hova való a nádas, mely területek alkalmasak erdőnek, szántónak, gyepnek, gyümölcsösnek. A Káli-medence sokoldalú, gazdag adottságú vidék, mégis nagyüzemi alagcsövezett szántóterületeket alakítottak ki, amely tönkretette a táj jellegét. A Káli-medencének történeti szempontból is kiemelt jelentősége van, hiszen antropológiai vizsgálatok szerint e zárt területen jelentős arányban fennmaradt a honfoglalás kori magyarság. Ez olyan egyedülálló érték, amire jövőt lehet építeni. Itt volt Kál horka szállásterülete. Ezt nemzeti tulajdonba kell venni, hiszen nemcsak a turizmus, de a nemzeti öntudat szempontjából is felbecsülhetetlenül fontos érték. Itt maradtak meg leginkább a magyar népi kőépítészet emlékei. Vissza kell hozni ide a lovakat, a hagyományos magyar konyhát, borokat. Tudja-e ma valaki, hogy Kál horka fia, Bulcsú százhúszezer lóval indult hadba?
– Hatalmas szám!
– Az, valóban. És az következik belőle, hogy eleink elképzelhetetlenül magas színvonalú állattani ismeretekkel rendelkeztek. Mindezt újra elő kell hozni a mélyrétegekből. Rendkívül fontos volna Kál horka egykori szálláshelyén, a nemzetségi birtokon egy szakrális, spirituális, kulturális Káli Központot létrehozni. Bemutatni, hogy ezek voltunk, ezek vagyunk mi, ez az a magyar történelmi valóság, amire büszkék lehetünk, s amire tudatos tematizálással, a rendezvények, a vendéglátás különböző szegmenseinek összefűzésével turizmust is lehetne építeni. Ez az egész balatoni régiót magával húzhatná. Vannak egyébként kedvező jelek, jó kezdeményezések. A Káli Híradóban olvastam, hogy több önkormányzat összefogott a területükön álló lerombolt várak újjáépítése érdekében. Óriási dolog lenne, ha Szigliget, Csobánc, Somló és a többi vár újra állna. Ez ismét életet lehelne a vidékbe. Ez nem Disneyland, hanem saját magunk, saját történelmünk vállalása.
– A balatoni építészet is meglehetősen eklektikussá vált az elmúlt évtizedekben. Túlontúl elterjedt a műanyag hullámtető, s a feltöltéssel nagy területeket vettek el a Balatonból.
– Elméletileg a Balaton-törvény határozottan tiltja a tómeder feltöltését, bár a jogi partvonalat sokszor úgy húzták meg, hogy mégis lehetőség nyílt bizonyos feltöltésekre. A vízpart további beépítése azonban erőteljesen érzékelhető. E téren nemigen lehet vízvédelemről, tájképvédelemről beszélni. Ma egy kemping például tizenöt százalékosan beépíthető, és nyolc méter magas építményeket lehet felhúzni. Ez egyszerűen nem illik oda, és a természetközeli zöldfelületek beépítése tragikusan rontja a Balaton mint élővíz megmaradásának esélyeit. A Balaton-felvidék présházas tájképébe nem valók a víz felől a táji látványt eltakaró három-négy szintes üdülőépületek. A hagyományos balatoni építészet ennél visszafogottabb volt. Persze minden korban másként építünk, ettől gazdag, ettől szép, akár az üdülővillákat, akár a parasztházakat nézzük. De mindenképp az adott táji és települési környezethez illeszkedő épületeket szabad csak építeni. A még megmaradt táji és épített értékekben gazdag helyeket pedig mind a bel-, mind a külterületeken külön le kell határolni, mert sajátos védelemre van szükségük. A táji és épített értékek megőrzése is hozzásegíthet ahhoz, hogy élő maradhasson a vidék. Mindazokat a létező uniós támogatásokat, melyeket tájrehabilitációra vagy hagyományos mezőgazdaságra lehet megszerezni, ezekbe a tájjellegű programokba kell összpontosítani. Itt évezredek emberi munkája, emberi alkotókészsége forog kockán. Visszatérve a Káli-medencéhez, négy-öt komolyabb családi borászat egyenként húsz-huszonöt hektáros birtokokkal megválthatná itt a világot. Ha a borturizmust, a történeti emlékek bemutatását, a zöldturizmust, a lovasturizmust, a kerékpár utakat összegyúrjuk egyetlen „káli turisztikai termékké”, akkor itt csodát lehetne tenni, s a vidék újra föllendülne, és népességmegtartó erejét is visszakapná. Nem szabad tovább hagyni, hogy mindez külön életképtelen egységekre essen szét. Csak az emberi munka tudja mindezt felszínre hozni.
Ágoston Balázs
DR. LAPOSA JÓZSEF
Tájrendező mérnök, városépítési és városgazdálkodási szakmérnök, borász
1948-ban született Kőbányán.
1974-ben végzett tájrendező mérnökként a Kertészeti Egyetemen, majd 1986-ban a Műszaki Egyetemen városépítési, valamint városgazdálkodási szakmérnöki diplomát szerzett.
1975-től a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) munkatársa volt.
1985–1986 a Mezőgazdasági Múzeum főigazgató-helyettese
2000-ben a VÁTI munkatársaként vezetője volt a Balaton-törvény kidolgozásának.
Tíz könyvet írt a szőlőhegyek, a borok és a hazai pinceépítészet világáról. A Bazaltbor márkanév tulajdonosa.
Jelenleg nyugdíjas, saját cégében dolgozik, a Borbarát folyóirat munkatársa.